"Mindig meglepetéssel találkozik az ember. Mármint akkor, ha figyelmesen olvas, keres az olvasni valók között. A rengeteg költő közt, akik Magyarországon még mindig hisznek a vers erejében. Addig kerestük egymást, amíg egy kódolt név segítségével egymásra is találtunk. Suhai Pali olyan olvasmánnyal gazdagított, amelyet nem is vártam ebben a mai költőkkel megtüzdelt világban." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Jól hangolt
Rilke-fordítások
(Suhai Pál Rilke lelkét keresi)
Mindig
meglepetéssel találkozik az ember. Mármint akkor, ha figyelmesen olvas, keres az
olvasni valók között. A rengeteg költő közt, akik Magyarországon még mindig
hisznek a vers erejében. Addig kerestük egymást, amíg egy kódolt név
segítségével egymásra is találtunk. Suhai Pali olyan olvasmánnyal gazdagított,
amelyet nem is vártam ebben a mai költőkkel megtüzdelt világban. Kiejtette Rilke
nevét, és ennek nem tudtam ellenállni. Sárközi Matyi barátom mondta egyszer
szellemesen: megfogadtam, hogy most már csak évente három könyvet engedek be a
könyvtáramba, de bárhogy vigyázok is, ömlenek továbbra is felém, ha máshol nem,
a kulcslyukon lopakodnak be. Pali számára úgy látszik célszemély lehettem, mert
több félresikerült tervezett találkozás helyett, egyik zuglói előadásomon talált
rám, és adta kezembe könyvét, megjegyezve, hogy amit ő a fordításában
megteremtett magyarul, az közelesen hasonlít mindahhoz, amiről én itt, ez estén
beszéltem a terem méretéhez duplára szaporodott teremben, a Hermina úti
Lipták-villában. Hozzászólt az előadáshoz: egy lényegi kapcsolódást hangoztatva
felolvasta egyik Rilke-fordítását. Ilyen ajánlás után mit tehettem, amint
hazaértem, lefekvés előtt még kézbe vettem a szépen megformált kötetet, és … És
itt csapott rám a jelzett meglepetés.
Ahogy
hazaértem, máris várt Pali levele: „Kedves Lóri Bátyám! A szívemből beszéltél.
Gratulálok. … Pali”
Megelőzött.
Írtam is: „Pali drága! Megelőztél. Amikor kinyitottam a gépet, hogy az
átpergetett Rilke első benyomását mondjam, máris egy szép színes verssel felelsz
nekem.
A Rilkéd, úgy
látom, nagyon finom, átérzett, magyar verssé alakított, élő-lélegző formáció.
Majd még szembesítem néhol az eredetivel. Meg Tandori sajátos alakításaival.
Nagyon közel érzem, versként magamhoz ezeket az érzéssel formált sorokat.
Köszönöm. A benyomás igen kedvező. Közel érzem magamhoz. Finom versek így
magyarul. Gratulálok.
Szeretettel, L-t.”
Még az éjjeli
válasza: „Fantasztikus kapacitással rendelkezel. Egy ilyen nagyszabású előadás
után még maradt kedved Rilkére. Rilkécskémre. S még csak el sem tudtam a kedved
venni tőle. (Tőlem.) Ez fantasztikus, kedves Lóri bátyám. Majd' kiugrom a
bőrömből örömömben. Csak az illendőség kedvéért fékezem magam. S közben örülök
is, hogy némi örömöt szerezhettem. Ezért történik minden, nem?
Esetemben-esetünkben legalábbis. (Legalábbis így gondolom.)”
A meglepetés
öröme töltött el, Suhai Pál azt találta meg a maga számára Rilke verseinek
fordításával, amibe magam bonyolódtam az utóbbi évtizedbe Szabó Lőrinc
versszervezését követve: a létezés megélése olyan szenvedéssel töltheti el a
magányos embert, hogy közben – bárha személyében elveszítheti is kapcsolódását a
létezés metafizikai megvalósultságához, a teremtés teljességéhez – versében
éppen ezt a kapcsolatot teremtette meg. Hasonlóan legjobb „magaslaton”
jelentkező kortársaihoz, Kavafisztól, T. S. Eliottól Yeatsig, József Attilától
Weöres Sándorig, Ezra Poundig. És ehhez megtalálta azt az átlelkesült
finomságot, mely már első rátekintésre feltűnt azon az esti olvasáson. És
amelynek pontos jellemzését Musil 1927-es szövegében ő is megtalálta – máig
érvényesen: „E nagy lírikus legfőbb tette a német vers elsőként való
tökéletesítése volt; korának nem csúcsa, hanem magaslata, amelyen át a
korszellem haladt. Az egész század költője volt ő, nem egyszerűen napjaié.
Rilkét ebben az értelemben neveztem olyan költőnek, aki minket a jövőbe vezet.”
És akkor most idézzem ide, a Clara Rilke-Weshoffnak címzettet, amelyet előadásom
függelékeként felolvasott fordítója a Lipták-villában:
Karácsonykor legcsöndesebb az
év,a szívverésnek is hallani
hangját,mint órákét, az estidőt ha
mondják:karácsonykor legcsöndesebb az
év.
Kerekre nyílik gyermekek szeme,
nézésüktől a dolgok nagyra
nőnek,anyai vágya támad most a nőnek
s kerekre nyílik gyermekek
szeme.
Menned kell mostan messzi
földre már,érintetlen karácsonyéjbe látni,
városlakó, csak erre vagy
kiváncsi,így kell menned a messzi földre
már.
Ott nagy egek borulnak majd
föléd,távolból fénylő erdőkön
nyugodnak.Cipőd alatt az utak is
bolyongnakés nagy egek borulnak majd
föléd.
S a nagy egekben, fönt, egy
csillag áll,fénye kibomlik és az
éjszakából,akár egy hullám, közelít a
távols a nagy egekben, fönt, egy
csillag áll.
Óriási
birkózás ez a kötet. A vallásos Rilke megértéséért. Költészete lényegének mára
jövőbemutató szellemiségéért. De ehhez a vers, a grammatika, a poézis csodájának
átmentéséért, amiben magyar versként is élővé alakíthassa a mellette közölt
német eredetit. Egyik oldalon ott küzd Rilke, harcolva a lényeggel, másik
oldalon egy magyar fordító értelmezgeti a német magasság megszülető üzenetét, és
közben igyekszik finom magyar versben minderről hírt adni. Ha megért valamit
németül, egyre keserűbbé alakítja lelkét, mert érzi, hogy magyarrá képtelen
alakítani. Ha pedig jó magyar verset teremt, akkor kesereg: mi veszett el, mi
maradt ki a létezés hullámzásának remekmívű lekottázása során.
Ami külön
örömmel töltött el: hosszú műhelytanulmánya. Birkózása Rilke megértéséért, majd
pedig megértetéséért. Magyar költők „átkozott” hagyománya: formahű fordítást
produkálni. A franciák tudják: ez a lehetetlen. Nem is kísérleteznek. Prózában
mondják el franciául mindazt, amit a versben a lelkük megtalál. Formálás nélkül.
Csak egy emigráns párizsi magyar vehette a bátorságot, legjobb francia
kortársait rábírta, hogy formált francia versben mutassák be Vörösmarty A vén
cigányát. Egy kötetet hozott így össze. Legendás kivétel.
Nem tudom, a
franciák prózai versbemutatása tud-e azon a nyelven valami pluszt is hozzátenni
a kedvelt vers megszólaltatásához. Valószínűleg. Talán a lényeg elmélyültebb
kimondása sugározhat tovább általa.
Nem is olyan
régen Tandori csodálatos kötetnyi Prága-idéző korai Rilke-versét méltattam. A
nagy magyar költő magyar verseket teremtett, és ezzel tudott Rilkéhez közel
férkőzni. Magyarul, Tandoriul írta meg azt, amit az ifjú Rilke németül gondolt
el, örökített meg a régi Prágából. Döntsem el: Rilke kötetet olvasok vagy
Tandorit. A lényeg: abban a Prágában sétálok, amit még magam láthattam fiatalon,
már romosan, elhanyagoltan, valahai tanárom, Szauder József könyvével a kezemben
sétálva három hétig az átjáró-házak világában. Ezt a Prágát idézi fel magyarul
Tandori, versei mögött ott oromlanak a Rilke leírások. Ebben a kötetben zárul
egy hagyomány Közép-Európában. Miként a Nyugat első nemzedékének nagyjai magyar
versfordítás-kötetekkel búcsúztak a szimbolista francia példáktól.
Aztán jött
ifjabb társuk, Szabó Lőrinc, aki velük egyszerre, a húszas években, hozzájuk
hasonlatosan fordított. Túlélte őket, és régi fordításait még átdolgozhatta. Már
nem a hangulatot, de a vers-építményt kereste az eredetiben, és arról akart
képzetet adni magyar olvasóinak. Iskolát teremtett.
És segítségére
jött az „ötvenes éveknek” nevezett műfordítás-klasszicizmus, amikor nagy
költőink kitagadva, csak műfordításból élhettek. Feladatukul vállalva: a világ
líráját magyar versekké alakítják. Megérteni az eredeti alkotásokat, felépíteni
önmagukban, és aztán abból magyar verset alkotni.
Ennek a
hagyománynak kései kivirágzása került most a kezembe. Suhai Pál éveket töltött
vele, hogy megértse a folyamatot, amint Rilke felépíti költészetté szavanként,
mondatonként alakítva minden egyes versét. Igyekezett megérteni a lehetetlent,
Rilke benső világát, amint megszólalássá tisztul. És ezt utóbb magyarul verssé
hangolni. Jól hangolt fordításokat átadni önmaga és olvasói számára. Nem saját
verset alakít, hanem egy már megalakított verset fejt meg, és alakít finom
érzékenységgel egy másik beszédmódot használó nép számára. A legnehezebben
megépített német verset jól épített magyar versként formálni. Tudja? Én
elfogadom. Kedvvel olvasom. És mellé teszem magyarázatait. A lehetetlen
birtokbavételét.
A duinói
elégiák közül kiemelt Befejezetlen elégiát fordítja magyarra. És amint ezt
teszi, és ezt magyarázza, rájövök, hogy nem is a tíz ismert elégia, hanem éppen
ez a külön választott „befejezetlen” az, amelyikből a huszadik században
megtaláljuk a kiválás pillanatát, amint a tragikus század felveszi a harcot a
tragikus derűért. Az elégiáért.
Amint erre
felfigyelek, látom: az utóbbi évtizedben éppen erről írok magam is könyveimben.
Be is emelem legújabb könyvem fedlapjának szövegébe. Suhai Pál észreveszi, és
visszaigazolja. Jókor hívta fel a figyelmemet erre a versre. Nemcsak olvasni, de
értelmezni is segített az új századot előkészítő klasszikusokat.
