"A higgadt számvetés, bölcs szembenézés lehetőségét is kínálja Lezsák Sándor összegyűjtött verseinek (Társai elmentek Megváltót nézni, Kairosz Kiadó) elegánsan tervezett kötete. ” - Tamási Orosz János írása.
Tamási
Orosz János
Mert most is
van tétje a versnek
A higgadt
számvetés, bölcs szembenézés lehetőségét is kínálja Lezsák Sándor
összegyűjtött verseinek (Társai elmentek Megváltót nézni, Kairosz Kiadó)
elegánsan tervezett kötete. (Ha Orosz István a „nézni” szó fölé egy
sorközt is beiktat, akkor nálam ez minimum az év borítója….) Számvetés,
mindenkinek, aki a szokottnál sajátosabb szempontokat is figyelembe vesz egy-egy
hasonló alkalom kapcsán. Akár az olyan véletleneket is, mint amellyel nekem
szolgált a kötet. A záróversben ugyanis ezt olvashatjuk: „Zalán Tibor mellett
ülök, / és megint kiderül, / hogy milyen jó barátok vagyunk,” s lám csak,
milyen érdekes, hogy legutóbb itt Zalán új könyvével ismerkedtünk; akkor még ezt
a könyvet nem ismervén. Enjambement, biccentek, ha kis szerencsével is. S jár a
biccentés, akkor is, ha érteni vélem a versben bujdosó öniróniát, a benne vázolt
élethelyzet kis mikrovilágának makroszintű megértési és értelmezési vágyát, s
osztom, mindenekelőtt szeretettel, a régi társak, barátok előtti főhajtás
kötetzáró gesztusát; s hát annak erős jelzését, „most is van tétje a versnek”
– bár ha a rajban repülés gyönyöre olykor – mert oly kor – változik.
De ne
összegezzünk még, időzzünk el azért hosszasabban Lezsák versidejében, kibontván,
mindenekelőtt szeretettel, az említett bölcs számvetés fogalmát. Mit is
hangsúlyoz, mit is tesz egyértelművé, leginkább a fiatalabbak számára, ez a
kötet? Azt, hogy a szerző a nyolcvanas évek elején nemzedéke kiugróan erős
hangú, pontos szavú, kérlelhetetlenül szókimondó költője volt. Jó híre a
redakciókban folyamatosan nőtt, első kötetének (Békebeli éjszakák, 1983)
recenziói egyértelműen és helyesen, pontosan helyezték őt Nagy László és
Csoóri vonulatába. Ezt máig sokaknál mintha feledni látnám, a fiatalabbak
meg eleve kisebb érdeklődéssel fordulnak a múlt század hetvenes-nyolcvanas
éveinek költői terméséhez, oka ennek az a kulturális zavarkeltés is, amely a
fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntené, abban a lázas buzgalomban, ahogy a
jóval korábbi évtizedekben akarna elődökre lelni, no, erre most csak utaljunk,
hangsúlyozván a lényeget: egy nagyra értékelt, naggyá formálódó költészet tört
meg a rendszerváltáskor; ez ma is felismerhető, kiolvasható Lezsák gyűjteményes
kötetéből.
Sietve tegyük
hozzá, önként vállalt törés volt ez, pályamódosítás, a közélet nagyon nagy
terheinek megragadása; s olyan szinten, amelyen a költő a közélet színtereit
alakítani próbálta, a lírai én törvényszerűen vonul ki, vonul vissza a Személy
Köztársaságából. Olyan körülmény tehát ez, amelynek említése szükségszerű egy
négy évtizedet felölelő lírai életmű tárgyalásakor, különösen akkor, ha ezen
életmű java az említett időintervallum első harmadában született.
S akkor,
bizony, mindig időben, mindig pontosan szólva. Ennek bizonyítására sok verset
emelhetnénk ki a kötetből, vannak máig előbukkanó antológiadarabok, de vannak
rejtőzködőbbek is; mint az 1969 címen közreadott. Ha most olvassuk annak
iróniáját, már-már kínzóan fogalmazódik meg bennünk a kérdés: vátesz-e a költő?
A vers március 15-ről szól, egy aznap tartott futballmeccs hangulatát idézi fel,
„szombat délután 6200 ember / állt a lelátón”, és így sorjázódik a
statisztikai adatközlés tovább, „Elfogyott 156 kiló pirított tökmag / 740
nápolyi szelet / (többnyire csokoládés) / elszívtak 11 760 szál cigarettát /
(2350 forint értékben)”, majd a verstörténésben elered az eső, „Az
emberek / (esernyő csak 108 darab volt) / fölhajtották a kabátgallért / Alatta
ott lapult / 1867 kokárda”. A konkrét forma amúgy kevésbé jellemző Lezsák
költészetére, balladák és profán zsoltárok hangján szól inkább, az idézett vers
azonban így és ebben a prózai stílusban üt igazán; csak említsük meg hát, hogy a
formák nagyon tág határain belül építette fel líráját a szerző, ez is igazolja
akkor nagyon széles körben ismert és elismert tehetségét. De térjünk vissza az
1969-hez. Van ugyanis annak végszavában egy igazán ma ütő állítás: az „1867
kokárda”. A kokárda és a kiegyezés évszáma, így, együtt, amikor pedig
pontosan tudjuk, milyen ádáz küzdelmet vívott egymással a 67-es honfi, és az,
aki nem engedett a 48-ból; milyen vehemensen vitázott erről Kemény Zsigmond és
Kossuth; de hát ne merüljünk el a metafora eredet-vizsgálatában. Itt a költő
pátoszfosztó iróniája lényeges; amellyel valójában már akkor nagyon keményen
teszi helyre a Kádár-kor csöndjét, hallgatását, cinkos félrenézését, a jelképek
erdejétől történő elfordulást; lényegében mindannak pontos megfogalmazását, ami,
társadalom-kritikaként, azóta is rendre megfogalmazódik.
(S hát
kérdezzük meg ismét: vátesz-e költő; kérdezzük meg, egy feltehetően (?) véletlen
vershelyzet kapcsán is. Mert ha már elmerülünk a számmisztikában, ez olykor
szülhet érdekes párhuzamokat, akkor rövid fejszámolás, egy-két alapművelet, s
kis játék az időszámítás-konvertálással, s máris elénk lép a hiányzó szám: i.
e. 1433. Amely, ha akarom, utalás a Kivonulás, az Exodus többé-kevésbé
történészi konszenzussal elfogadott időpontjára. Játék, persze, de illesszük
bele ezt is a feltehetően (?) véletlen vershelyzet-folyam vonulatába, s akár
biccentsünk: fel, bizony, fel kellene szabadulni már).
De térjünk
vissza a vers látható folyamához, és lapozzunk előre néhány évtizedet az
életműben. Az új, mondjuk úgy, a kétezres években született versek között több
olyan is található, amelyek a számok bűvöletében fogantak. Ilyen feltétlenül az
Önarckép, egy akár klasszikussá váló képvers; ennek föltétele, hogy a
műfaj ismét olyan népszerű legyen, mint volt a hetvenes-nyolcvanas években. S
korábban, s néha ma is feltűnik, de kultusza mintha fogyóban. Lezsák Önarcképe
mindenképp antológia-darab lesz, csak évszámokból építkezik, a homlok ráncai már
az ötvenes években megszületnek, a tekintet 1956-ban és 1968-ban nyílik ki, az
első szólás ideje 1979; mondom, képvers-klasszikus, méltó a közvetlen előd Nagy
Lászlóhoz. Még ebben a ciklusban ott a másik, az Öreg házak öröksége,
kissé rejtettebb, de felsorolás ez is; akár ellentétpárja, vagy kiegészítő
darabja lehet az 1969-nek. Ez az örökség ugyanis listája, felsorolása
annak az értéknek, avagy értékrendnek, amely vagy lappangva-rejtve, vagy, ha a
kor megengedi, nyíltan fogalmazódik, kerül megvallásra. A nagyapák csendőrkardja
és olvasószemüvege, nagymama rózsafüzére, egyéb családi kegytárgyak, és „a
31. játékhét nyeretlen totószelvénye”. Júliusi lehetett, teszem hozzá és nem
csodálkozom, az már bőven nyár, a foci öröknyara, tele könnyen bundázható tétlen
meccsekkel, meg távoli kontinensek harmadosztályú bajnokságaival.
Tippelhetetlenek.
Miként az is –
kortárs költőink nagyjai között emlegetnék-e (én igen) Lezsák Sándort, akkor, ha
ezen a pályán marad, és tovább építi izgalmasan induló életművét? Mert hát erre
utaltam én a számvetés emlegetésével. Azt mondom, mindenképp és mindenekelőtt
szeretettel, hogy ez nem lehet kérdés olyan költészettel kapcsolatban, amelyben
ott van a Fészkéből kizuhant város, a Julianus harmadik útja, a
Szavak piacán, a Régi vár omladékán, Kölcseyvel – abban is ezek a
sorok: „Csak ez maradt, Személyem Köztársasága. / Régi vár omladékán némul az
időm / Kölcseyvel. A hatsoros versszakok is / fölszakadoznak, hullanak szét.
Émelyít / már a képes beszéd. A korom fekete, / a hó fehér. Metaforában zsarnok
él.” S hát ott a többi hegycsúcs, az Éjszaka a váróteremben, a
Séta a Grand Trianonban; van mit felsorolni, van mire emlékezni s
emlékeztetni a Lezsák-életműből. Akár azt is megkockáztatom: sok életmű
mennyiségével vetekszik az imént felsorolt néhány vers; erről (is), kis
mosollyal, idézzük fel s ide, mit írt első kötetéhez ő maga, fülszövegként: „Én
most erősen élek. A sok kilátástalan küzdelem lassan aláaknásítja türelmemet és
nyugalmamat. Innen csak vers szakadhat ki, vagy belepusztulok. Személyem
Köztársasága vagy önálló lesz, vagy szétmállok én is az időben. Akkor pedig 18
kötet sem ér semmit. Semmit.”
Kemény ars
poetica, határozott jövőlátás, és a jövő cselekvő idejében egy hatalmas, nagy ár
vállalása; így kell olvasnunk ezt a kötetet. A librettó műfaji kalandját
Szörényivel, a történelem hiteles megjelenítését a pátosz keveredésével,
hiszen olvashatjuk a kötetben az Atilla rockopera szövegkönyvét, majd
rálapozhatunk és érzékelhetjük az irónia teljes fegyvertárát az Azonnali
versek órája – ciklusban, a lírai én nagy pillanatai már elmaradoznak, de
helyükbe lép a hétköznapok hiteles vállalásának megörökítése; a meggondolt
építkezés súlyának számadása. A feladat nagysága, „mert bontani kell, / ami
fölösleges, / de maradjon, / ami használható, // és félretesszük mindazt / ami
majd valamire jó” (Közben). Embert próbáló, hatalmas feladat; eldönteni, mi
maradjon, s mit tegyünk félre, lehet-e majd jó valamire az, amivel most nem
számolunk, vagy a hasztalan idő haszontalan anyaggá korrodálja; nem könnyű
megtalálni a jó választ. S mert a költő, pláne, ha nagy lendülettel indul, élete
végéig egy kicsit lírában is fogalmaz, ezért neki sem lehetett egyszerű
megtalálni a helyes arányt; mit tegyen félre végleg a verskezdemények közül, és
mit emeljen be életművébe. Megoldotta; a lezáró ciklus szép, tiszta „őszikék”
élménye, s közöttük felvillan egy-kettő abból a régi, erős hangból is. (Végül
a kegykép, Száz évre dall). Arányos kötet, egy aránytalan időben, amikor,
mint a délutáni árnyékok, egyre hosszabbak a jobb napokra félretett idők, s
aknák fúródnak türelmünk alá, bár bízzuk mi is – mint a költő – Öregapa
szelíd-kemény mozdulatát, mellyel „elgörbült szöget kalapál egyenesre”. (Lezsák
Sándor: Társai elmentek Megváltót nézni. Összegyűjtött versek, Kairosz Kiadó,
Budapest, 2015).