Részlet a Békességes szó kötetből. Hét országból ötvennyolcan írtak arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és zajos szögletében, s hogy sikerül-e példakövetőkből példává lennünk.
Abkarovits Endre dr.
újságíró, Eger
A népi
kultúra összetartó ereje
A
Kárpát-medence története úgy alakult, hogy hosszú évszázadokon keresztül
különböző népek, népcsoportok mozogtak benne. Mivel nem voltak szigorúan őrzött
határok, ez sokszor spontán módon történt. Máskor pusztító történelmi események,
így például a „tatárjárásnak” nevezett mongol invázió vagy a 150 évig tartó
török hódítás néptelenített el hatalmas területeket, melyeket a hódítók
elvonulása után az uralkodó vagy a földesurak népesítettek be külföldi
telepesekkel. Jó példája ennek saját városom, Eger, ahol a török elvonulása után
teljesen új lakosság telepedett be; a mai egri családok egyike se vezethető
vissza a város török előtti népességére! Mindenféle náció érkezett, akik idővel
összekeveredtek, s ma már csak az ősök nevei mutatják legtöbb családban, hány
különböző nép vére folyik ereinkben.
Más
vidékeken kevésbé drámai módon zajlottak le a változások. Erdélyben fokozatosan
keveredtek össze a különböző etnikumok. Amikor ez spontán módon ment végbe,
akkor az emberek általában megtanulták kölcsönösen tisztelni egymás kultúráját,
szokásait, s az is természetes volt, hogy legalább valamilyen szinten egymás
nyelvét is beszélték. Ünnepeikre meghívták egymást, s egy-egy lakodalomban vagy
más jeles eseményeken teret engedtek annak, hogy a másik nemzetiség táncai,
zenéje, dalai is megjelenjenek. Így aztán jelentős hatással voltak egymás
kultúrájára, olyannyira, hogy például az erdélyi románok táncai jobban
hasonlítanak a magyarokéra, mint a moldvai vagy havasalföldi románokéra. Sok
faluban egyszerre több nemzetiség élt, s kultúrájuk annyira összeolvadt
helyenként, hogy a kívülálló és nem szakértő sokszor meg nem tudja mondani, hogy
egy adott dal vagy tánc magyar-e vagy román. Arról a dallamról, amit én sokáig
úgy tartottam számon, mint a legszebb magyar népi dallam, idővel megtudtam, hogy
egy bonchidai román forgatós.
A
falvakban az utóbbi századokban helyi bandák játszottak, kezdetben magyar
parasztok, de helyenként zsidók is, a későbbiekben azonban ezt a szerepet
leginkább a cigánymuzsikusok vették át. Ők egyaránt ismerték a magyarok,
románok, cigányok, esetleg szászok, zsidók zenéjét, sőt sokszor ők mentettek meg
a kihalástól olyan dallamokat, amik közben az eredeti közegben már nem éltek.
Magyarországon a hatvanas évek végére már kihalóban volt a paraszti kultúra, a
régi stílusú magyar népzenét pedig végképp nem ismerték egy szűk szakmai
csoporton kívül. Még maguk Bartókék is azt hitték a huszadik század elején, hogy
az már kihalt. Erdély elszigetelt falvaiban azonban még a hetvenes, nyolcvanas
években is éltek az ősi tradíciók eredeti formájukban. Amikor 1972-ben
Magyarországon városi fiatalok elindították a „táncházmozgalmat”, ezt a néptánc-
és népzenei megújulást, az erdélyi magyar falvak táncait és zenéjét vették
alapul. A mezőségi Szék falu táncrendjét és zenéjét tekintették mintának, s maga
az elnevezés is onnan ered. Hamarosan más erdélyi és magyarországi tájegységek
táncai és zenéje is betörtek a táncházakba. Ezek azonban sohase korlátozódtak a
magyar táncokra. Jellemző módon már a kezdeti periódusban is az erdélyi
(romániai) magyar és a magyarországi (méhkeréki) román táncok voltak a
legnépszerűbbek. Az első magyarországi táncházi zenészek, Halmos Béla és Sebő
Ferenc is a méhkeréki román prímástól, Kovács Tivadartól tanulták el a népzenei
stílust. Azt ugyanis nem lehetett kottából vagy tanártól megtanulni. A
táncházakban aztán hamar elterjedt más szomszédos és távolabbi népek zenéje és
tánca, így mindenekelőtt a délszláv, görög, majd cigány táncok, de az ír táncok
és zene is rendkívül népszerű lett. Megjelent a ruszin népzene is, a
szlovákokról meg hosszú ideje tudjuk, hogy népdalaik dallamának tekintélyes
része megegyezik a magyarokéval.
A
táncház módszere hamarosan elterjedt az egész világon, s Japántól Amerikáig
sokfelé alkalmazzák. Nem véletlen, hogy 2011-ben az UNESCO az emberiség szellemi
kulturális öröksége listájára vette fel, mint a hagyományok őrzésének
példamutató gyakorlatát.
Azt
hiszem, azok, akik a táncházakban a szomszéd és más népek táncait járják,
zenéjüket hallgatják, nem valószínű, hogy ezen etnikumokkal szemben valaha is
ellenségesen, előítélettel viselkednének.