Részlet a Békességes szó kötetből. Hét országból ötvennyolcan írtak arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és zajos szögletében, s hogy sikerül-e példakövetőkből példává lennünk.

Matuska
Márton
újságíró, Temerin, Szerbia

Örök feladat
és cél

A szomszédos népek
közötti megbékélésen munkálkodni örök feladat, és elérése mindenkori célkitűzés.
Mint a családon belül. Petőfi egy tévedése volt, amikor azt írta, hogy egykor
majd megállhatunk, mert megérkeztünk Kánaánba. Időnként ugyan meg kell mégis
állni, egy-egy napra minden hetediken, hogy azt megszenteljük, s új erőt
gyűjtsünk a további küzdelemre. Ezt egyébként az életritmus is kívánja. Olyan
ez, mint a Gonosz elleni örökös küzdelem. S ahol küzdeni kell, ott erőt is be
kell vetni, mert a rossz erőszakosan az. A földi életet élő Mester is korbácsot
font, hogy azzal adjon nyomatékot szándékának: a kufárok ne templomban űzzék
csalárd mesterségüket. Ma is meg kell velük tennünk, mert kezdik már azt hinni,
hogy ők a világ urai. Sőt: ők az Úr. Teller Edétől hallottam 1992-ben életem egy
kivételes alkalmán, amikor Milošević megállításának lehetőségeiről
beszélgettünk. Azt találtam mondani, hogy csak erőszakkal lehet, mire ő
pontosított: erővel. Mert mit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge. Az erő
azonban nem csak kard, ágyú vagy atombomba. Ismeretes, hogy Sztálin egyszer,
amikor arra intették, hogy kalkulálni kellene az egyház hatalmával, otrombán
visszakérdezett: Hány hadosztálya van? A szeretet ereje nem hadosztályokban
mérendő, de végül Sztálin minden hadosztályát legyőzte.

Mi, itt a
Délvidéken elsősorban szerb nemzetiségű emberekkel vagyunk körülvéve. Velük
élünk s kapcsolatainkból szerzünk tapasztalatokat. Gyönyörűt és rondát. 1990-ben
kezdtem hivatalosan foglalkozni közös múltunk egy szakaszával, a század
negyvenes évei első felének és közepének gyalázatos részével. Történt, 1942
januárjában az Újvidék melletti ikerfaluban, Alsó- és Felsőkabolban, hogy
kivonult oda egy csendőrkülönítmény, vívén magukkal egy 200 helybéli szerb lakos
nevét tartalmazó névsort, hogy azokat ki kell végezni. Iszonyatos események
zajlottak erre felé itt akkoriban. Három helybéli – jegyezzük meg itt is a
nevüket: Horváth Mihály, Felsőkabol bírója, Molnár Andor, Alsókabolé és
Dunafalvi Lajos csendőrparancsnok – életét kockáztatva megakadályozta a szörnyű
feladat végrehajtását. A falu szerb lakossága megfogadta, nem felejtik ezt el
nekik. Mindent megtettek, hogy állhassák a szavukat. Egyik volt bírót, 1944
végén rőzsével megrakott szekér aljában elbújtatva még ki s lopták a faluból. A
főhatalom azonban győzött: Mindkét volt bíró iszonyatos halált halt. A volt
csendőrparancsnokot – őt Magyarországon – élete végéig nyomorgatta ugyanaz a
gonosz hatalom, amely akkoriban minden környékbeli államot birtokolt.

A szerbekkel átélt
közös sors a kultúránkban ránk örökít azonos és hasonló nyomokat. Még a
gimnáziumi éveimben, a titói korszak szárba szökkenése kezdetén tanultam az
újvidéki polgári beállítottságú Dobrivoje Nađvinski nevű szerb tanáromtól egy
Radoje Domanović nevű szerb íróról. Vođa címen írt egy rövid novellát. Csoda,
hogy mert róla szólni Tito vezérkedése idején. Újraolvashattam az írást a
kilencvenes évek elején valamelyik belgrádi lapban. A cím annyit jelent
magyarul, hogy vezér. Tito volt a második Jugoszláviának a fővezére is, s az
említett Miloševićet is titulálták így. Sőt, őt az archaikusan hangzó Vožd
jelzővel is illették. A novella tartalma szerint a nép vezért választ magának,
hogy legyen kit követni egy, a nép előtt álló hosszú vándorúton. Vonszolja is
magát a vezért követve, de hullanak az emberek. Végül néhányan nekibátorodnak és
megkérdik tőle: Nem látja, hogy ha ez így tart, akkor mindannyian odavesznek? A
válasz: Nem láthatom, hiszen én vak vagyok.

Hogyne kedveltem
volna meg az írót is, meg azokat is, akik engem ilyen – szerb – irodalommal
ismertettek meg. Olyan időkben!

Majdnem azt merném
írni, hogy amit a szerb irodalomból – vagy tágabban értelmezve – művészetekből
megismertem, azt jórészt kedvelem. S a történelmi figurák közül is sokakat. Volt
egy nagy költőjük, akiről még Nađvinski tanár úr sem mert beszélni, pedig az is
újvidéki születésű volt, de 1944 novemberében ő is a fölszabadítóink áldozata
lett. Neve azonos egy titói szerb belügyminiszterével: Svetislav Stefanović.
Költő, író, újságíró, műfordító. Magyarul is beszélt, felesége magyar nő volt. Ő
maga, szakmáját tekintve törvényszéki orvosszakértő. Ez utóbbi minőségében tagja
lett annak a nemzetközi bizottságnak, amelyet a hitleri Németország állított
föl, s melynek föladata a Katyni-erdő tömegsírjainak a föltárása volt, s amely
kétséget kizáróan megállapította, hogy a lengyel hadsereg szinte teljes vezénylő
gárdáját Sztálin parancsára lőtték halomra. 1944 novemberében a belgrádi
napilapok közöltek egy hosszú névsort, akiket a titói fölszabadítók likvidáltak.
Ezt a betűvető orvost azzal az indokkal, hogy gyalázta a dicsőséges szovjet
Vörös Hadsereget. Nehéz nem észrevenni, hogy szerbeknek, magyaroknak s másoknak
mennyire azonos volt az ellenségünk, de nem tudtunk ellene egységesen harcolni.
Jórészt még ma sem, mert mindenki csak a sajt sérelmét tudja.

Számomra
vigasztaló, hogy a negyvenkettes razziát már Horthy kormányzó idejében
kivizsgáltatta – a később Újvidéken kivégzett – Szombathelyi Ferenc volt
vezérkari főnök. S az, hogy Áder János magyar államfő bocsánatot kért Tomislav
Nikolić szerb társától. Ez utóbbi azonban nem tette ugyanezt saját állama és
nemzete nevében. Pedig ezen túl kell esnünk. Mert ha nem, addig fogjuk irtani
egymást, amíg mindketten elfogyunk. Mert fogyunk, erősen fogyunk, szerbek és
magyarok egyaránt.

Attól nem kell
tartanunk, hogy nem lesznek más népek majd, amelyek belakják mindkettőnk
lakóhelyét.