"Ugyan a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, mégis alig szivárgott át a hétvége napisajtójába a pénteki hír: a visegrádi négyek a francia elnökkel teljes egyetértésben elutasították az Európai Bizottság által szorgalmazott kötelező menekültkvótákat. E kérdésben tehát így állunk a számvetéssel, íme egy napi szintű felelet Kiss. Gy. Csaba új kötetének címadó kérdésére: Hogy állunk a számvetéssel? (Nap Kiadó).” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
Számot
vetvén, jövőt aratván
Ugyan a nemzetközi
helyzet egyre fokozódik, mégis alig szivárgott át a hétvége napisajtójába a
pénteki hír: a visegrádi négyek a francia elnökkel teljes egyetértésben
elutasították az Európai Bizottság által szorgalmazott kötelező
menekültkvótákat. E kérdésben tehát így állunk a számvetéssel, íme egy napi
szintű felelet Kiss. Gy. Csaba új kötetének címadó kérdésére: Hogy
állunk a számvetéssel? (Nap Kiadó). Nem tudom, minden olvasó tudja-e,
kapásból, hogy kik a „visegrádi négyek”, folytatom csipetnyi iróniával, hiszen a
válasz azért kétségtelen, noha valljuk be: elszoktunk a fogalom pozitív, büszke,
s legfőképpeni mindenekelőtt szeretettel történő említésétől. Valami vagy valaki
gyakran tette kétségessé az elmúlt negyedszázadban azt, hogy a Cseh Köztársaság,
Magyarország, Lengyelország és Szlovákia 1991-ben egyezménybe foglalt
együttműködése valóban zökkenőmentes, gördülékeny, s főleg, hogy valóban
működik. Anélkül, hogy tagadnánk a kételyek gyakori jogosságát, most maradjunk
az örvendetes napihírnél, s húzzuk alá: a visegrádi négyek határozott, egyetértő
választ adtak arra a nyomásra, amely a menekült-kérdés kapcsán nehezedett rájuk,
mondhatni, igen különös módon.
Ám, egy friss
könyvről írunk, ezért annál időzzünk, nem időzvén a pillanatnyi áthallásoknál,
noha azok csak emelik a kötet jelentőségét. Mint kiindulópontom, a
menekült-kérdés kapcsán határozottan kimondott közös álláspont, amely
természetesen nem szerepelhet még Kiss Gy. Csaba esszéiben, ám éppen hogy
tartalmas esszéfüzér rajzolja meg a visegrádi négyek történelmét, rendszerváltó
útját, egymáshoz történő közeledéseit és a távolodások, kisebb-nagyobb
külpolitikai szakítások folyamát s forrását, melyek keletkezésekor, ahogyan
írja, „Nem lehet eltekinteni a nemzetközi politikai dimenziótól sem. Hiszen a
nemegyszer bukdácsoló visegrádi együttműködés gyönge láncszemének gyakorta épp a
magyar–szlovák kapcsolat mutatkozott. És soha nem szabad figyelmen kívül hagyni,
lehetnek – és vannak – olyan erők, amelyeknek a visegrádi csoport föllazítása az
érdeke.” Azt gondolom, ez a három mondat is tökéletes összefoglalója,
esszenciája, remek mottója lehet az említett együtt- vagy nem-együtt működést
részleteiben boncoló esszéknek, így a szerző ezt itt s így tárgyaló fejezetének;
honnan indultunk, milyen utat tettünk meg, amíg – a már említett napihírhez
fordulok ismét – a szlovák miniszterelnök, Robert Fico, a megállapodás
során külön kiemeli: „Szeretném bizonyos értelemben kifejezni tiszteletemet
Magyarország iránt. Arról ugyanis nem sok szó esik, hogy Magyarországra több
bevándorló érkezett, mint Olaszországba vagy Görögországba. És nem voltak
rendkívüli csúcstalálkozók, senki nem kért semmit. … Magyarország igyekszik erre
a problémára önállóan reagálni, ami tiszteletet ébreszt a világban.”
És, még mindig
Kiss Gy. Csaba gondolatainál maradván, könyve, túl azon, hogy az elmúlt
évtizedek esszéisztikus, ugyanakkor pontosságra törekvő krónikájaként olvasható,
tartalmaz olyan recepteket, melyek, bár a közlés apropója egy-egy mulasztás,
mégis jóvátételt, a nemzetek összekapaszkodásának, összefogásának remek
lehetőségét kínálják. Mint például 2006 július 22-e, a nándorfehérvári diadal s
az azt jelképező déli harangszó ünnepe. „Milyen természetesen kínálkozott
volna, hogy az idei évfordulóról – ha éppen csak 550. is – az Európai Unió és a
szomszédos délkelet-európai térség közösen emlékezzék meg, és ezt a
megemlékezést Magyarország kezdeményezze. … A katolikus egyház már az év elején
meghirdette a nándorfehérvári diadalról a megemlékezést. A déli
harangszót és a könyörgést a keresztyén fegyverekért még a nagy összecsapás
előtt meghirdette III. Calixus pápa. Július 22. a világraszóló győzelem napja.
Lehet, ha nem magyarok volnánk, Európára szóló ünnepi megemlékezést szerveztünk
volna, együtt a horvátokkal, szerbekkel, románokkal, bolgárokkal” – írja
Kiss Gy. 2006-ban, egy elmulasztott alkalom kapcsán.
De, lám, a
történelem felkínálja a helyrehozás lehetőségét, egy jóval kiélezettebbnek
nevezhető történelmi pillanatban. Amikor a menekült-áradat kérdésének kezelése –
hasonlóan a visegrádi négyek álláspontjának megszületéséhez – elsősorban a
fogadó országok teherbíró képességén múlik, s ez alatt az anyagi
felkészültségtől a morális felkészülésig, a lélek-állapotig minden körülményt
vegyünk figyelembe. A helyzet nagyon súlyos, különösen dinamikája hordoz nem
lebecsülhető veszélyeket; minden keresztényi, humanista, és liberális álláspont
kimondásakor mindenki köteles azzal az egyszerű számtanpéldával is számolni: egy
több százezres, de az elemzések szerint néhány hónap alatt több milliósra
duzzadó menekülő embertömeget, ha mindenki a maximális jóakarattal áll is hozzá,
mennyi idő alatt tud munkához, megélhetéshez, megfelelő lakhatáshoz juttatni
néhány olyan ország, amely maga is (noha természetesen nem a menekülőkhöz, hanem
a nyugat-európai viszonyokhoz képest) maga is a fejlődő ország státuszában van?
S elsőbben nekik kell egyetérteniük, összefogniuk, a józan felkészülés lépéseit
összehangolniuk; s lehet-e erre alkalmasabb pillanat, mint július 22-e? Kiss Gy.
Csabával mondom én is: ha okos, dinamikus és felelősségteljes európai magyarok
vagyunk, erre a napra Európára szóló ünnepi megemlékezést szervezünk, együtt a
horvátokkal, szerbekkel, románokkal, bolgárokkal. Hiszen hát vannak frissen
született közös témáink is….
No lám, két
kérdést érintettem mindössze e mindenekelőtt szeretettel forgatható kötetből, s
már hogy elszaladt a képernyő; pedig van még abban számos-számtalan
megszívlelendő történet, jó tanácsként befogadható mulasztás-krónika.
Húsz-huszonegy év közéleti írásait tartalmazza, olykor megrendítő józansággal
kerülvén el a pátoszra csábító pillanatokat. „Le lehetett dönteni a
zsarnokság jelképét. Megtörtént, visszavonhatatlanul. Egy év múlva azután
visszaépítették az obeliszket a csillaggal” – emlékezik 1956-ra a nyitó
esszében, eljutván benne a rendszerváltásig, addig a pillanatig, amikor „más
lett e kis területnek a formája. Kőlapokat raktak le oda, ahol valaha az
obeliszk állott. Ott járnak-kelnek, sétálnak egyetemisták, polgárok, hölgyek és
urak az én 56-os emlékművem helyén”. Magam, s maradjak ebben magamra bár, de
e néhány idézett sort konkrét versként olvastam, s el is helyezném azt, a
kötelező antológia-darabok sorában.
Pontosságra
törekvő, mondtam fentebb, de mégis a lírai esszék világát közelíti.
Tiszteletteljes főhajtásai a kortársak emléke előtt úgy rajzolnak objektív
portrét, hogy megismerjük a szubjektum személyes érzéseit, kötéseit Ottlikhoz,
Püski Sándorhoz, Pákh Tiborhoz, Kiss Ferenchez (kinek
kapcsán a „Hurál” alapítását is említi; ironikus-önironikus asztaltársaság volt
ez, a polgári erények őrzői; történetét még meg kell írni, mondja a szerző, csak
ezért fűzöm ide: megszületett azóta, valóban hiánypótlás, hamarosan szólunk is
majd Szeredi Pál remek munkájáról). De soroljam tovább az arcéleket:
felvillan még Csoóri, Csurka, Doležal, Čorak, Korzenszky Richárd, Utassy,
Rákos Péter; de esszé beszéli el a Hitel létrejöttét, első szerkesztői
korszakát; s akkor még csak a négy tételre szerkesztett kötet első ciklusát
ismertettem. Ugyan már a másodikról is szóltam, hiszen a napi aktualitás
kihívása miatt előre siettem a kötetben, oda, ahol közép-európaiságunk lényegét,
múltunkat s az ebből fakadó feladatokat összegzi Kiss Gy., az életművét ismerők
számára is akár meglepetést okozó olvasmányossággal. Aki átélte a közelmúlt
néhány évtizedét, s esetleg szomorúan konstatált olykor elmaradó, vagy meg sem
születő gesztusokat, csonkán, torzóként születő, féloldalas, hamis
konszenzusokat, az most nem csupán viszont láthatja azok „számvetését” e
munkákban, hanem, meglehet, önmaga addigi egyoldalas véleményén is módosítani
tud, látván: a hiány talán nem is ott maradandó, amire eddig gondolt, és nem is
csak ott fogadják el, természetességgel, ahol s akik létrehozták. Tanulságos
pillanatok, megrendítő mélységekkel; valahogy így összegezhetnénk Kiss Gy. Csaba
esszéfüzérét, tuszkolván ezt is az ajánlott olvasmányok közé; remélem, példányai
könnyebben jutnak el az olvasóihoz, mint a könyvei születéséről tudósító
recenzensekhez.
Iskolai
tananyagokhoz illeszthető, illesztendő felvetéseket sorjáznak a negyedik ciklus
da capoi. Mindenekelőtt szeretettel jegyzem meg, mert hasonló gondolatokat magam
is adtam már föl palackpostán, hogy a kötet címadó esszéje mondhatni
halaszthatatlanul aktuális korkérdés, vitaindító számvetésre késztetés. „Történelmünkben
nem először: az irodalom tükre látszik hitelesebbnek” – írja itt (ki)
mindennél sokrétűbben, áttételesebben s mégis egyértelműen. „Nemzeti
identitásunk kánonja tépett és szakadozott”, folytatja a gondolatot, már
újabb esszében, erősödő hangsúllyal: „A nemzet szellemi örökségét nem elég
őrizni, közvetíteni kell a következő nemzedéknek, továbbá új elemekkel
gazdagítani, és ebben minimális nemzeti konszenzusra volna szükség. Nem
föltétlenül politikai egyeztetésre, hanem független szellemi erők kerekasztalára,
bármennyire utópisztikusan hangozzék is”. Hogy úgy van, bólintunk, mert hát
a múlt, jelen s jövendő egyként egymásra s egymásból épülő identitását sodorja
veszélybe az elmaradó konszenzus; de létrejöhet-e ott, ahol még ezt a
konszenzust is politikai haszonszerzés motiválhatja? Épp e tekintetből is
tanulságos az az elemző igényű esszé, mely címében azt kérdi: mit kezdjünk
1919-cel? Végigfut a vörösterror és a fehérterror két különváló
emlékezetvágányán, elemzi e kétféle emlékezet hiátusokat okozó utóéletét, s
definiálja: „Nosztalgiára talán nem alkalmas az akkor történtek fölidézése, a
józan számvetés igénye azonban azt tanácsolja, hogy fekete lyuknak se tekintsük”.
S majd természetes módon haladunk tovább az évtizedekben, eljutunk a hetvenes
évekig (túljutottunk-e?), sodródunk a rendszerváltás kísérleteiben
(kiállapodtunk-e?), hogy a zárómondatok ismét a napi események mellé helyezzék a
kötetet – „Megszületett több mint két évtizede a visegrádi országok
csoportja, de némelykor fontosabbnak látszanak az érdekkülönbségek. Nagyon erős
külső politikai erők dolgoznak azért, hogy erről legyünk meggyőződve. Pedig a mi
térségünknek érdekeit nem fogják képviselni sem tőlünk Nyugatra, sem Keletre”
–, ám ez nem kisebbíti, hanem, ellenkezőleg, megemeli a kötet jelentőségét.
Hisz arról szól
valamiképp: a történelem, bizonyos szempontból, labirintus. Csak akkor jutunk ki
abból, ha emlékezünk minden zegzugára, ha a zsákutcák elején képesek vagyunk s
akarunk emlékezni a zsákutcás történelmeinkre, s inkább kihátrálunk, ismét abba
keveredve; s csak akkor jutunk ki, ha felismerjük, és egyre magabiztosabban
merünk saját belső iránytűnkre támaszkodva haladni. No persze, azt is mágnesezni
kell; de semmiképp delejezni; mágnesezni, bölcs embereink bölcsességének
erőterében. A tanulságos pillanatokban, a megrendítő mélységekben; mert
valahogy így összegezhetnénk, összegezném én Kiss Gy. Csaba esszéfüzérét,
tuszkolván ezt is, mindenekelőtt szeretettel, az ajánlott olvasmányok közé;
remélem hát, hogy példányai könnyebben jutnak el az olvasóihoz, mint a könyvei
születéséről őszinte lelkesedéssel tudósító recenzensekhez. (Kiss Gy. Csaba:
Hogy állunk a számvetéssel? Közéleti írások, 1994–2015. Nap Kiadó, Budapest,
2015).