"Fontos, hiánypótló munkák sorát jelentette meg Szeredi Pál, tulajdonképpen két esztendő leforgása alatt. Persze, munkáin az is érződik, hogy a betakarítást hosszas kutatómunka előzte meg; és meglehetős türelem. Ami már-már ritkaságszámba megy; egyre kevesebben vállalkoznak ugyanis arra, hogy egy adott terület bemutatása, feltárása során újabb, önálló kötetet szenteljenek olyas problémakörnek, mely része annak, ám önmagában elemezve is történelmünk lényeges periódusára mutat.” - Tamási Orosz János írása.
Tamási Orosz János
A
Szeredi-modell
Fontos, hiánypótló
munkák sorát jelentette meg Szeredi Pál, tulajdonképpen két esztendő
leforgása alatt. Persze, munkáin az is érződik, hogy a betakarítást hosszas
kutatómunka előzte meg; és meglehetős türelem. Ami már-már ritkaságszámba megy;
egyre kevesebben vállalkoznak ugyanis arra, hogy egy adott terület bemutatása,
feltárása során újabb, önálló kötetet szenteljenek olyas problémakörnek, mely
része annak, ám önmagában elemezve is történelmünk lényeges periódusára mutat.
Ívét tekintve Szeredi vállalkozása alighanem tudatosan épült fel, ez amiatt
aláhúzandó: jó adag optimizmus, remény és bizakodás kell ám ehhez; elsősorban is
hit abban, hogy a munka valóban eljut majd olvasóihoz; s hát az sem árt, ártott,
hogy a sors kegye hűséges maradt a Barangoló Kiadóhoz.
Két esztendeje
indult el a folyam, mikor is megjelent, „Megcselekedte, amit megkövetelt a
haza” címen, Kovács Imre életét és korát bemutató monográfiája, egy
igazán „hatalmas ívű, szélesre tárt egyéni és nemzedéki korrajz”, miként
alcímében a szerző fogalmaz. Nem könnyű olvasmány, tulajdonképpen azért, mert
fogva tartja olvasóit; számos új mozzanatot tárva fel a huszadik század
politikusi és magánemberi összefeszüléseiből, azon küzdelmekből, melyek – s ez
talán a legszomorúbb pillanat – lényegében torzóként maradtak ránk;
rávilágítanak ugyan az eseményekre, ugyanakkor, példaként, a második
világháborút közvetlenül követő esztendők beteljesületlen lehetőségeire is. A „nemzedékváltás
senki földjére” került akkor számos politikus, idézi Szeredi Kovács Imrét,
aki – s hát még számosan – 1947-ben nem csupán hazája politikai életének
alakításából, hanem hazájából is kiszorult. De az emigráció sem törte meg
lelkesedését, hajtotta a cselekvés felelőssége; máig aktuális párbeszédet
kezdeményezett, mondván s írván: „már felnyomulóban van egy új nemzedék, azok
a magyarok, akik értik Európát és az európai nyelvet, akik tusakodva keresik a
szavak értelmét … egykori küzdőtársainkkal és újabb barátainkkal a dialógust a
magyar sorsról és a magyar jövőről hamarosan elkezdhetjük”. Nagyon
tanulságosan elemzi ez a kötet a közeledés politikáját; nehéz olykor nem
összevetni üzeneteit a későbbi korok eseményeivel.
A kötet
„pandant-ja” kicsit a következő esztendőben megjelent „A Parasztpárt két
évtizede”. Ez 1939 és 1960 között tekinti át a magyar nemzeti politika talán
legfontosabb közéleti fórumának eseményeit, történéseit. Kiegészíti, ugyanakkor
bővíti azt, amit Kovács Imre sorsát olvasva megismerhettünk; tág
összefüggéseiben mutatja be az előző kötetnél még részletesebben, még inkább a
pillanatok szintjéig hatolva a kort, amelyben országot, jövőt, demokráciát,
szabadságot kellett (volna) építeni, s mindenekelőtt nyugalmat, hiszen (ahogy
Veres Pétert idézi Szeredi): „….a magyar demokráciában százezrek a szó
valóságos értelmében éheznek és fagyoskodnak”. És ugyanőt olvashatjuk
később, drámai intését: „….nem úgy értelmezzük a koalíciót, hogy az a
kölcsönös és hazug lojalitás terén odáig menjen, hogy elhallgassuk a problémákat
… nem úgy értelmezzük a demokráciát, hogy az nem bírná el az őszinte beszédet …
éppen a hazugságtól, az elhallgatástól és a köntörfalazástól borul fel inkább a
béke”. A kötet rendkívül érdekes, sőt, teszem hozzá zárójelben, bőséges
adatgazdagsága mellett is mintha olvasmányosabb lenne az előzőnél, bár lehet,
eddigre jobban megszoktuk mind a szerző stílusát, mind magától értetődő
párhuzamait. Mint amikor szintén Kovács Imrét idézi, „A nép nélküli politika
a legveszélyesebb politika. Ha a nép úgy érzi, hogy nem szólhat bele az
államügyek intézésébe, akkor elfordul az államtól és a politikától”, emeli
ki, majd egyetértésünket bírva teszi hozzá immár saját szavaival: „úgy
gondolom, ezek a mondatok örök érvényűnek tekinthetők, minden korban, s minden
politikában”.
A sort még
ugyanabban az évben (itt épp csak megemlítve a közben hirtelen feladatként
jelentkező megemlékezés-kötetet Borbándi Gyulára) egy újfent izgalmas
gyűjtemény közreadásával folytatta: „Ami eddig rejtve volt” címen a népi
emigráció 1947–1953 között keletkező dokumentumaiból válogatott. Olvasóiban
nagyon élesen rajzolódik ki a korábban említett „senki földjére szorult
nemzedék” nem lankadó figyelme a haza sorsa iránt, a lelkiismeret ereje, s egy
kicsit az is: az emigrációs sorsot megélő írók, politikusok, azzal, hogy
cselekvési kereteket, feladatokat pozicionáltak társaik s önmaguk részére, kissé
személyes lelki túlélésüket biztosították. Én legalábbis minden ilyen s ehhez
hasonló kötetből, mindenekelőtt szeretettel ajánlván talán a legtöbb előtt
Szeredi Pál munkáit, azt olvasom ki belőlük: kerülhet s szorulhat az ember mind
külső, mind belső emigrációba, ám, ha összeroppan ennek súlya alatt, azzal nem
csak ellenfeleit ábrázolja érdemeiken felüli „héroszoknak”, hanem-ha önmaga
lehetséges teljesítményét is kisebbíti. A felelősség terének, határai
faggatásainak vitáiból születnek az egészséges kompromisszumok; az egészségtelen
kompromisszumokból azonban örökké kiújulnak a viták. Kezdetben személyesek, majd
nemzedékiek; kezdetben társadalmi rétegek, végül a társadalmak ennek
kárvallottjai. Összegzésként definiálnám hát: Szeredi munkáit nem csupán
politikatörténeti érdeklődéssel, hanem szépirodalmi empátiával is érdemes és
lehet olvasni; ugyan természetesen nem erre törekszik, de a történések
bemutatása mégis felébreszti bennünk a regényes történelmet.
S hát sem
szorgalma, sem kedve nem lankad. Idén, néhány hete adta közre újabb izgalmas
barangolását közelmúltunkban: a Nemzetépítő demokratikus ellenállás a
Kádár-korban című pannót. Fedelén Illyés Gyula és Németh László
– az a két író, akikkel talán mind a mai napig lehet és kell vitázni, hiszen e
vita kapcsán legalább újra elmerülünk definícióikban és axiómáikban, rendkívül
ajánlatos ez, mindenekelőtt szeretettel ajánlanám a módszert annyi
percemberkének; de akik nélkül új társadalmi rendszer felépítésében gondolkodni
– reménytelen. (S reménytelen illúzió ezt percemberkék nélkül elképzelni,
teszem hozzá, kvázi.) Mind a cím, mind a címlap tehát önmagáért beszél; s valódi
problémára közelíti, azonnal, az olvasót. Hiszen valami elsikkadni látszott az
utóbbi évtizedekben, valami mintha bonyolultságával ellentétben túlontúl
leegyszerűsödne az utólagos elemzésekben, értékítéletekben. Ugyan nem mindenkor,
legutóbb Kiss Gy. Csaba könyve kapcsán is kiemelhettük annak egyértelmű
jelzését: a Kádár-korként definiált évtizedek múlása során annak ellenzéke sem
és semmiképp sem homogén szerkezetű, miképp ezt némely (bár percnyi jelzőként
érzem, ezért ízlésem elleni, mégis leírom: balliberális) elemzés aposztrofálja.
Miként az 1956-os forradalom krónikája sem nevezhető csupán jobboldali
hatalomváltási kísérletnek, úgy a későbbi évtizedekben fellépő, megszülető
ellenzék is a maga természetességében képviselte akár az egykori Petőfi-körösök
szellemiségét, akár a túlzóan arrogáns és antidemokratikus hatalmak által és
ellenük mindenkor megszülető humanista kiállásokat. A hetvenes-nyolcvanas
években megszülető rendszerkritikák éppen hogy a forradalmi élményekhez s annak
emlékezetéhez visszanyúló polgári demokrácia óhajában fogantak; s attól/azért,
mert megőrizték a hagyományosan (amúgy hibásan) baloldali értékrendhez való
tartozásukat, lásd szolidaritás, egyenlőség, a népképviselet alázata, csak úgy
hozzájárultak a rendszerváltást elősegítő társadalmi s lelki folyamatokhoz. Ez a
hiátusos szemléletmód teszi egyébként rendkívül nehézzé a társadalom mai
helyzet- és önértékelését; és teheti ezt (is) sokkal könnyebbé Szeredi Pál
munkáinak megismerése.
A nemzetépítő
ellenállás fejezetei amúgy roppant izgalmasak. Különösen úgy szemlélve, ha
elfogadjuk (ami egyébként logikáját követve s megértve kézenfekvővé válik) a
szerző e munkájának bevezetőjében tett állítását: „Álláspontom szerint a népi
mozgalom fejlődéstörténetében az 1930-as évek közepétől 1987 őszéig egyértelműen
igazolható a töretlen eszmei és politikai kontinuitás”. Így igaz, különösen
akkor, ha – mint esetünkben – egymás mellé helyezzük ezt a négy kötetet, s
felismerjük kölcsönösségükben, egymásra építkezésükben a „felsőbb szerzői”
szándékot. S még inkább így érzünk, ha az ívre pillantva megérezzük a
befejezetlenséget; ráébredünk arra, hogy a történetnek van s lehet még
csattanója. Addig is itt a már ma is impozáns Szeredi-életmű, a maga feltétlen
hiánypótlásaival; s a maga rendíthetetlen, példás elvszerűségével – a politikai
pártok szövetségeket kötnek, s nem politikai üzleteket. De ez már, miként a
szerző (is) summázza, egy másik történet. (Szeredi Pál: Nemzetépítő
demokratikus ellenállás a Kádár-korban. Barangoló Kiadó, 2015)