"...úgy tűnik túléltük a bűnös nemzet bélyege húsunkba, szívünkbe sütött sebét, kell tehát valami, amitől ébredő nemzettudatunk ismét a sárba döngölhető. Hisz nem kívánatos a felemelt magyar fej, a gondolkodó magyar elme, a soha meg nem alkuvó székely szellem. Nem kívánatos, de nekünk létfontosságú és így igencsak szükséges."
Pálmai Tamás
Vákuum?
A vákuum egy olyan térfogat, ami lényegében nem tartalmaz anyagot. A szó latin
eredetű, jelentése: „üres, valamitől megfosztott, szabad” rész, jóllehet egy tér
soha nem lehet teljesen üres. A „tökéletes vákuum”, mint olyan inkább csak
filozófiai fogalom. Valóságban még soha nem figyeltek meg ilyet, és a talán nem
is lehetséges. A vákuum már a görög idők óta tárgya a filozófiának, szerintük
sem létezhet a „semmi”. Arisztotelész is úgy vélekedett, hogy a semmi nem lehet
valami. A középkorban az egyház a vákuum gondolatát erkölcstelennek,
sőt eretneknek tartotta. Mert a minden hiánya egyúttal Isten hiányát is jelenti.
A hang nem terjed vákuumban, a gyertya sem ég, és az élőlények megfulladnak.
Nálunk, embereknél, ahogy a mellkas kitágul, megnövekszik a tüdő térfogata, így
lecsökken benne a nyomás, részleges vákuum keletkezik, amit hamarosan kitölt a
légköri nyomás által bepréselt levegő. Mivel a térfogat nem növelhető a
végtelenségig, a művelet ciklikussá, ismétlődővé válik. Ez a lélegzés.
De
ennyi elég is a tudóskodásból. A következőkben, az egyszerűbb érthetőség
kedvéért nevezzük a vákuumot légüres térnek és értsük magunkra itt,
Kelet-Magyarországon. Már sok évvel ezelőtt megjósolta valaki - egykori megyei
vezetőink prominense - hogy ez a határ menti sáv gazdaságilag, társadalmilag
légüres térré válhat. Azzá, „hála” a tőlünk nyugatra húzódó Miskolc - Debrecen –
Szolnok - Kecskemét - Szeged tengely elszívó hatásának egyrészt, és a tőlünk
keletre húzódó Szatmárnémeti - Nagyvárad - Arad - Temesvár vonal hasonló vákuum
hatásának másrészt. És nagyjából ez is történt, sőt, ez az elszippantás már
távolabbról is érezhető, hisz Budapest, Dunántúl, és Nyugat-Európa ugyanígy tesz
velünk, lakosainkkal. Ugyanakkor korlát nélkül özönlik ide a kommersz, a lelki
elsekélyesedés, a kulturális és szellemi szenny, minden, ami az
elmagányoso-dáshoz, elsekélyesedéshez, nemzeti búskomorsághoz vezethet végül.
Ugyanez a veszély fenyegeti a Trianonkor elszakított, történelmi területen
élőket is, csak ott még a belső rothasztáshoz a regnáló, többségi nemzetet
képviselő államok is hozzájárulnak a maguk mindennapi erodáló ténykedésével,
amellyel ugyanúgy elszívnák a levegőt előlünk.
A
felmérések szerint a magyar nemzet depressziós, és ezeket a felméréseket a
balliberális, vagy határon túl a többségi média „szakemberei” unos-untalan
ismétlik, igencsak célzatosan. Célzatosan, mert úgy tűnik túléltük a bűnös
nemzet bélyege húsunkba, szívünkbe sütött sebét, kell tehát valami, amitől
ébredő nemzettudatunk ismét s sárba döngölhető. Hisz nem kívánatos a felemelt
magyar fej, a gondolkodó magyar elme, a soha meg nem alkuvó székely szellem. Nem
kívánatos, de nekünk létfontosságú és így igencsak szükséges.
Navigare necesse est! Ez egy latin szólás, magyarra így fordíthatnánk: hajózni
szükséges - kifejezi már a római korban is érvényes igazságot, amely a tengeri
kereskedelem és szállítások fontosságát hangsúlyozza. A mondás második része a
következőképpen szól: "Vivere non est necesse." Vagyis: élni nem muszáj. Ezt Pompeius mondta
hajósainak akkor, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából
Rómába. Nos, mikor a Jóisten kegyelméből magyarként, székelyként a világra
jöttünk, akkor ezt a faladatot kaptuk: hajózzunk olyan vizeken, amilyet van, de
haladjunk olyanok felé, amelyeken esélyünk van társainkkal együtt reményt adó
partot érni. És suttogjon bármit a hatalom, a média, élni is kell, muszáj, mert
feladatunk van: a képletes minden napi kenyerünket megtalálva, abból erőt
merítve, mosolyogva élni csakazértis, mondván: légüres tér nincs, mert mi itt
vagyunk, itt maradunk. Mindörökké. Együtt és sosem egyedül, mert velünk van
családunk, barátaink, embertársaink, és ha hajlandók vagyunk néha fel is nézni,
akkor rájövünk, hogy a Jóisten is. S ha Ő velünk, ki ellenünk?