Összegyűjtöttük kollegái, írótársai fájdalmas, az emlékezésben mégis felemelő elköszönő beszédeit.

Búcsúszavak Ferenczi LászlóRól

Az irodalomtörténetileg
gondolkozó történész, vagy fordítva: a történészként gondolkozó
irodalomtörténeti szakma világviszonylatban is nagyra becsült képviselőjétől
búcsúztak barátai a Budakeszi Temetőben. Ferenczi Lászlótól, akit kiemelkedő
versek alkotójaként is szintúgy nagy becsben tartanak, hiszen a létezésről a
verseiben a legtöbbet elmondó költő tisztelői is egyben. Összegyűjtöttük
kollegái, írótársai fájdalmas, az emlékezésben mégis felemelő elköszönő
beszédeit.

Szörényi László

Tisztelt
Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Kedves Barátaim!

Noha, mint végtelenül szerény ember,
Ferenczi László barátom, nekem és sokaknak: Lacika, biztosan fölhúzná
szemöldökét, de hadd kezdjem mégis az ő egyik költeményével:

Csak egy író voltam, senki más,

Másokat meg untatott.

Néha oldottam magányt, és néha

Éreztem a teremtés örömét.

Kemény, kietlen évtizedekben

A szerelem és barátság

Néha rám talált. Gazdagabb voltam,

Mint hinni bármikor is adatott.

(74, Ferenczi
László versei 1956-2010. vál. Kállai Zsanett, h.n., é.n., 17. sz.)

Író volt valóban. Irodalomtörténész,
kritikus és fordító is, de ő mindezeket a foglalatosságokat az íróság, illetve
az irodalom egy-egy részének tartotta, ha persze tudomást is vett és a szakmai
szabályaihoz képest nyilatkozott az újabbkori elkülönülésről. Mert egyrészt
mindenről tudott, ami a műfaji elkülönülést is véglegesnek tartó
irodalomelméletben történt, másrészt megőrizte és ha kellett, meg is védelmezte
különvéleményét. Például a történetírásról mint irodalomról; gondoljunk csak
arra, hányszor és hogyan emlegette kedvenc Hérodotoszát vagy Plutharkoszát.

Közös barátunk, az azóta már eltávozott
Kerényi Ferenc összegezte Lacika legfőbb erényeit abban a tizenhárom évvel
ezelőtti születésnapi köszöntőjében, amely ezt az erasmusi csúfondárossággal
eltorzított címet viseli: A belgaság dicsérete. Ezek: a sokat tudás; a
bölcsesség, sőt rezignáció; a konzervativizmus. Ezek veszélyes dolgok, teszi
hozzá. A tudást, az olvasottságot elméletileg tisztelik ugyan, de nem
gyakorolják. A bölcsességet az újdonság látszatcsillogásától elvakítva mellőzik.
A konzervativizmust egyoldalúsággal összecserélők pedig nevetnek azon, aki hisz
a Múzsák testvériségében. De ha mégis kitart, akkor „Mindezekért cserébe a belga
megkaphatja az értékeket felfedező, újraidéző filológus már-már gyermeki
örömét.”[1]
És Kerényi hozza is a példák sorát: a Tartuffe- és Candide-kiadást,
a Kölcsey- és Kazinczy-válogatást, a Krúdy-elemzést, a Petőfi-portrét, a magyar
írók esszéit a II. világháború alatt. És persze, az ő szellemében folytathatnók
még sokáig, hiszen 1960 óta Ferenci László sok-sok könyvet írt, többszáz
tanulmányt, kritikát, fordítást, szövegkiadást. Dolgozott minden filológiai
műfajban, magyarul, franciául, angolul és más nyelveken.

Az MTA Irodalomtudományi Intézetébe
egyetemi tanulmányai befejezése után került, 1961-ben. A megmaradt minősítések,
értékelések kezdettől kiemelték egyrészt rendkívüli felkészültségét, valamint
kiváló nyelvtudását, továbbá fejlett íráskészségét és vonzódását a nagyszabású
feladatok, mondhatnám a bonyolult kutatási témák iránt. Így jöttek létre azok a
tanulmányai, könyvfejezetei, majd könyvei, amelyekbe egyaránt beavatottként
tudta tárgyalni a francia felvilágosodást, az európai avantgardot vagy a magyar
koraromantikus költészetet – hogy csak néhány példára utaljak. Közben pedig
kitűnően ellátta a magyar PEN Club szervezőtitkári, majd bulletin-szerkesztői
feladatkörét. Itthon és külföldön az egyik legkitűnőbb kulturális diplomatánk is
volt, hivatalos kinevezés nélkül – erről rengeteg kiváló külföldi írókolléga is
tanúskodott.

Az idézett versben a „teremtés öröme”
megfeleltethető a Kerényi által említett gyermeki örömnek. Ám az író Ferenczi
László nem áltatta magát azzal, hogy a kor bármikor kedvezett volna életének,
alkotásainak. (Megjegyzendő, hogy az utóbbi évtizedben több olyan önéletrajzi
elmélkedést vagy visszaemlékezést is kiadott, amelyek sokat elmondanak gyermek-
és fiatalkoráról, de erről többet csak a hagyaték magmaradt részének megismerése
után mondhatunk, mert sok anyagot – mint maga írta – megsemmisített. De mégis,
emlékeztet egy kicsit arra a Kassákra, akit az ő feledhetetlen és remek könyve
rajzol meg: a tizenegy éves kisfiútól elkezdve enged csak betekintést lelki
fejlődésébe a Mester, mert attól kezdve veszi erős akarattal kezébe a sorsát. A
korábbi dolgokra csak néha enged egy kis rálátást, például az elszabadult és a
Napba szálló mesés kakasról szóló történettel. Ha erre gondolok, eszembe jut
mindig Lacika napimádata, amelynek élőszóban és írásban is annyi nyoma maradt…
Nagyon nehéz lesz ezentúl elmenni erkélye alatt…

1968 szeptemberében kerültem az Intézetbe.
Mindjárt az első héten találkoztunk és barátok lettünk. Ez a barátság azóta is
megmaradt. Megtanultam tőle, hogyan lehet valakit, aki nálam fiatalabb és
csüggetegebb, úgy bátorítani, hogy ne érezze leereszkedésnek. Igaz bajtárs volt
mindig, pedig baj, bajunk volt elég. Szakmailag és ízlésben is rengeteget
tanultam tőle. Meg történelemből: klasszika-filológiai tanulmányaimat is
folytattam, mondhatni, a vele való társalgásban, hiszen ókortörténésznek késült.
De mindenről tudott: például a régi Velencéről, vagy a Bibliáról is. Ő
ismertette meg velem például a Chouraqui-féle bibliakommentárt, de természetesen
segített akkor is, ha mondjuk a jezsuiták Kína-képéről volt szó. De nem csak
szakmailag, hanem barátilag is családilag is nagyon közel állottunk egymáshoz.
Lacika egyszer még azzal a tudással is megajándékozott, hogy ugyanazon a helyen
születtünk, azaz a Fasor-szanatóriumban, csak ő egy kicsit előbb.

Politikailag mindig tökéletesen megbízható
volt, tudta, mi volt 1956, tudta, hogy ki viselkedett rendületlen tisztességgel
a vészkorszak idején, tudta, hogy mit pusztított el, tán örökre, az I.
világháború. De kifejlett, majdnem prófétai katasztrófatudata is volt, a jövőre
nézve. Erről nagyon mély benyomást keltően beszélt és írt is. De most, zárásul,
búcsúzásul, köszönetül hadd idézzük egy másik versét, amellyel, mint 74.-kel,
zárta a fentebb idézett kötetét:

Hajnal felé

Teljesen egyedül a szobában

Megtelve társakkal

Egy kutat ásó öreg, egy gyékénykosárban
született

öreg,

és a többiek,

Van, akinek maradtak legendái, és most
legendáival

népesíti be a halottak helyét,

Van, akinek csak puszta tudása van
arról, hogy

lehetnének legendái, hát a puszta tudás
tudatával

népesíti be a halottak helyét.

Mindent tudtak ők, a régi próféták. Vagy
egyszerűen

fűnél makacsabb krónikások, vereséget el
nem

fogadók.

Néhány évet, néhány variációt tudhatunk
tudásukhoz

hozzá,

Újabb el nem fogadott vereséget,

Néha győzelmet is.

Azt hiszem,
Lacika, te győztél. Isten veled. Viszontlátásra.

(Budakeszi Temető, 2015. július 3.)

OLÁH JÁNOS

 Nem
csak a Magyar Írószövetség, nem csak a magam nevében veszek búcsút tőled, hanem
egy egész írógeneráció, a hetvenesek láthatatlan nemzedékének nevében is. Néhány
hét alatt hárman is eltávoztatok közülünk. Először Csűrös Miklós, aztán Barabás
Zoltán, a nagyváradi költő halálhírét hozta a világháló, és most pár napja a
tiédet. Tűzvonalban állunk. Ha mi ideiglenes túlélők szeretnénk is megfeledkezni
róla, a halálhírek nem engedik, úgy kopognak körülöttünk, mint annak idején a
vétlen utcát sorozó szovjet tankok golyói 56-ban. Tudjuk, bármelyik pillanatban
bármelyikünkre sor kerülhet. De készen állunk-e, tudjuk-e egyáltalán, mit jelent
készen állni? A magam példája, aki ugyancsak a célkeresztbe jutottam, lehangoló,
máig nem tudtam felkészülni.

Te bölcsebb voltál nálam. És ez nem csoda.
Kevés embert ismertem, aki olyan otthonosan mozgott volna az irodalom – tágabb
értelemben véve a szót, a szellem – világában, mint te. És nemcsak a magyar, a
francia, de még jó néhány európai irodalom közegében. Nemcsak te fogadtad be a
feléd áradó irodalmi impulzusokat, de ez az irodalmi közeg is befogadott téged.
Olyan bennfentes, pontosabban szólva beavatott irodalmár voltál, amilyenné
csakis tudós ember válhat, de olyan tudós, aki a lelke mélyén költő. Aki
egyszerre tud közel hajolni bármihez, de tud ugyanakkor távolságot tartani is
tőle.

A fölényes tudás, amely a szavak, a nyelv,
a nyelvek által áthatott szellemi létezés világához kötött sokakkal ellentétben
nálad nem gőgöt, hanem fölényes önmérsékletet szült. Miközben kritikáid,
tanulmányaid – a legnevezetesebbek Voltaire-ről, Illyésről – sorra jelentek meg,
költőként „nyugodtan” írtál az asztalfióknak, önmagadnak és az Istennek –
ahogyan azt nemrég bevallottad. Nem volt, hogy a saját szavaidat idézzem,
publikációs éhséged.

„Bizonyos
értelemben elefántcsonttoronyból nézem a világot – írtad Egy barátság
margójára című vallomásodban –, vágyaim, ambícióim, terveim a magam számára
nincsenek. Vannak, voltak – és bizonyára lesznek is – nagyon tevékeny és jól
dolgozó hetvenévesek, magam is többet ismertem közülük, barátaim is voltak. Én
nem tartozom közéjük.” Mégis az említett vallomás egybekötve az Egy betegség
anatómiájával, valamint a 74 című, az 1956 és 2010 közötti időszak
versterméséből készült válogatás ekkor jelent meg. Mindkét könyv számvetés a
múlttal, a betegséggel és készülődés a halállal való találkozásra, amely talán,
ahogyan ezt egy versben némi iróniával feltételezted, lehet, hogy mégis elkerül:
„Tudom, hogy eljön, mégsem hihetem, / annyi voltam köztetek idegen, emberek,
/ hogy talán a halál is elkerül.” Ahogy elkerült 56-ban, igen, sokunkat el,
sokunkat nem. S akiket elkerült, azokban is sosem gyógyuló sebet hagyott. Ez
maradt utána: „Agyonlőtt ifjak, elfojtott remény, / Megszakadt csók, széttört
költemény.” És a következmény: „Az évek rokkáján font fonál / nyakadon
hurokká összeáll.” 

De nem akartad sajnáltatni magadat. „Mindenféle
önsajnálat bosszant. A magamé – írtad – különösen. Matuzsálemi kort értem meg.
/…/ Gyönyörű dolgokban volt részem. /…/ Túléltem Hitlert és Sztálint, láttam
testet öltött csodákat.” A pillanat kifogyhatatlan csodáit annál
kápráztatóbbnak láttad, minél jobban fogyatkoztak körülötted a még átélhető
pillantok.  Akartad „látva látni a nyereséget is, / nemcsak, mi örökre
elveszett.” Megöregedtél, megöregedtünk, de ez téged nem keserűségre,
panaszra ingerelt, némi önelégültséggel jegyezted meg: ez bizony „nem csekély
csoda.” Közben azért „Ezt a félszeg, mogorva mindentudást” szívesen
elcserélted volna „Valami derűsebb őrületért.” Édesanyádra emlékezve
abban reménykedtél, nyugodtabb világból tűnsz el, mint ahova ő megszült.

Miközben azért már lassan sokkal inkább az
odaát, semmint az ittlét foglalkoztatott, az odaát, ahol: „Valaki keres
valakit, / Valaki elvesztett valamit, / Valaki valakit.” Észrevetted, a
tükörből „inkább egy jól sikerült halotti maszk”, sem „mint egy élő
ember arca” néz vissza rád. „Légy alázatos.” – így figyelmeztetted
magadat. – „Ne hidd, hogy Istenként kívül állsz / Téren, időn és emlékezeten.”
Istenhez készülődve beláttad: „Nem Neked, nekem kell az ima, /ma és időtlen
idők óta.” Ennek ellenére gondolom, te is, mint mindannyian, abban
reménykedtél, hogy az ima, amelyre senki másnak, csakis önmagunknak van
szükségünk, mégiscsak meghallgattatik valahol.

„Semmi
kifogásom az ellen, hogy elfelejtsenek” –
írtad, de ebben a könnyedségben ott lappang a remény, az irodalom emlékezete
azért talán mégiscsak megőriz valamit abból, amit ha nem is a világi hiúság
oltárán áldozva, de önmagadnak és Istennek szánva papírra vetettél.

Turcsány
Péter

Oly keveset tudunk a halálról

–
Ferenczi László búcsúztatása –

Oly
keveset tudunk a halálról… Tegyük fel,
hogy a halál révbe érés.

Cahron ladikja hová is vinne
minket, ha nem a végső révbe?

S a halott nem onnan tekint-e már
múltra – és jövőre?

Feltevésem szerint mi itt
bizonyosság nélküliek, tudatlanok vagyunk.

S halottunké már a bizonyosság,
az átadhatatlan tudás, a távolságtartás bölcsessége.

Jó volna bíznunk ebben, így
tekintenünk hosszú-hosszú földi utadra, Laci,

melynek vége megoldást
tartogatott számodra.

Mert a kézfogások mestere voltál,
vissza- és előretekintő találkozásoké,

s túl az életen is várjanak rád
nagyszerű találkozások!

Az árnyalatok, a lélek és a tudás
árnyalatainak meglátója, fölfedezője voltál,

s túl az életeden – minek lettél
már megtudója?

Várjuk új összeállításodat, küldd
csak a túlvilágról

a KRÁTER pomázi e-mailcímére,

főképpen új „tapasztalataidra” és
„találkozásaidra” volnánk kíváncsiak!

Laci, te a megértés művésze
voltál.

Életművek, barátok, tanítványok
megértője

és az emberi részvétből,
ráérzésből fakadó megértéseké.

Éppen ez a megértő jelenlét tett
nélkülözhetetlenné számunkra,

így és úgy, de kortársaid
számára. 

Ebben látom most is   h i á n y o
d   fölbecsülhetetlen mértékét.

A barát, a mester, a bölcs társ
hiányát,

akit egy telefonhívással bármikor
meg lehetett találni,

akihez egy sakkpartira bármikor
föl lehetett ugrani

és aki az egész világköltészet
hangulatát hozta közénk

kávéházi belépéseinek
hangulatával.

A hiányod lett 2015. Június
22-ével osztályrészünkké.

Reméljük most már, hogy könnyű
neked a halál,

éppúgy mint bármily nehéz szöveg
megértése és könnyed interpretálása.

És könnyű neked a visszamosolygó
szeretet,

amellyel mindennapos
túléléseinket kíséred, ma és holnap és holnapután...

Köszönjük, hogy bajlódtál velünk,
hogy figyeltél ránk

és segítettél minket, te barát,
te költő-, író-, tanár- és tudóstárs, te mester,

aki magad is részvétben és
szeretetben a Nagy Mester tanítványa voltál

– kit te neveztél
’zseniális Izgatónak’, én pedig nevezek ’öröklétű Megváltónak’.

Nagy Lászlóval szólva: érezzük
arcunkon bíztató csókod leheletét

és kézfogásod bátorítását.

(2015. július 3-ára, Ferenczi
László temetésére)

Felszeghi Sára

Kedves Laci! A könyvhéten, a könyved
dedikációjakor ültünk és beszélgettünk. Abban maradtunk, hogy július első
napjaiban feltétlenül találkozunk. Egyikünk sem ilyen találkozásra gondolt… A
fontos megint megelőzte a lényegest, pótolhatatlan veszteséget okozva!

A barátságokat a véletlen szervezi, és
szerencsés esetben-mint nálunk – sorsszerűvé válnak. Tíz éve voltam a Miskolci
Egyetem orvosa, amikor 1998-ban megismerkedtünk a rendelőmben. Laci Budapestről
járt le Miskolcra megkedvelt tanítványai oktatására, egész életre szóló
tanácsokat adni baráti beszélgetések során. Úgy volt tanár, hogy minden
megkötöttség nélküli őszinte jó barátként kötődött hozzánk, akiket barátságára
kiválasztott. Miskolci barátai nevében jöttem szomorúan búcsúzni, aki
doktorandusza, a miskolci évei alatt orvosa, de legelsősorban emberi
kapcsolatainak részese lehettem.

Szabálytalanul volt szabályos ember.
Követte a sugallatot, amivel barátaivá lett tanítványai, társai, ismerősei hívó
szavára segített mindnyájunk életét, adódó problémáinkat átgondolni. Soha nem
tolakodóan, de megérezte, mikor kell életünkben egy-két megjegyzésével,
példázatával, okos összefüggés-keresésével segítségünkre sietni. És természetes
gesztussal kérte ő is a mi segítségünket, ha úgy érezte, szüksége van mindarra,
amivel mi is hozzájárulhatunk élete alakulásához.

Meglepődve láthattam, hányan, egymástól
olyannyira különböző emberek tartozhattak ehhez a tanítványi körhöz. Nem az
iskola, de az evangéliumok szellemében. Szakmájában világszerte a legismertebbek
közé tartozhatott. Emberi kapcsolatteremtő képességével és készségével a leg
szolgálatképesebb segítő tudott lenni.

Magam tapasztalata alapján idézem ide
alakját. A vele való találkozások vagy a telefonbeszélgetések embertalakító
magasztos légkörét. Az az ember volt, akit soha sem csak formális szavak
elmondása miatt hívtam, és ő is, csak ha fontosnak tartotta, akkor jelentkezett
életünk menete során. De ha szükségünk volt rá, én legalábbis úgy tapasztaltam,
azonnal rendelkezésemre állt, amint tudott, segített. És ugyanezt viszont is
elvárta a maga számára.

Azon kevés ember közé tartozik, akiről
elmondhatom, össze tartoztunk. Minden találkozás természetes folytatása lehetett
az előzően megszakadt együttléteknek. Miként az újra elkezdett mondat szerves
folytatása lett a korábban lezártnak.

Akinek a barátságát vállalta, ott
családtaggá vált. Otthonom állandó hozzátartozójának tartottam, mióta a barátság
köteléke családomhoz kötötte.

Amikor kinevezték „Professor emeritusnak”,
gratuláltam neki, mire azt mondta ”Mostantól meg kell tanulnom az öregséget”,
mondtam, ne is próbálkozzon vele, mert, bár rendelkezik az öregek bölcs szívével
soha nem lesz öreg - örökre megmaradt benne a nyurga fiatalság…

Nem szerette a többes számot. Ő maga is
saját maga nevében beszélt, tanított, vállalta véleményét, tanácsait,
tájékozódásának irányát. És ezt várta el minden barátjától. Ha most néha a
többes számba át is csúsztam, annak oka, hogy közös barátunk, a Laci lelkét
Miskolchoz is kötő Lóri megkért, hogy az ő nevében is jellemezzem mindezeket az
életre szólóan alakult kapcsolatokat.

Gondolom, sokan vagyunk itt, akik úgy
érezzük, hogy további életünkben nem egyszer fogjuk hallani jól ismert hangjának
jelenlétét. Mert ha nehézségeink akadnak, ezután is, természetes mozdulattal
feléje fordulunk, őt faggatjuk, az ő mérlegelő válaszaira mindig kíváncsiak
leszünk. Halálhíre vétele óta én magam is nem egyszer kértem már ily módon
tanácsait. Válaszait is hallom. És remélem, válaszai a jövőben is elérnek
hozzánk, mert ő már minden időre mibennünk él, elszakíthatatlanul. Valóságos
belső titkos tanácsadóvá alakította jelenlétét sorsának véletlene? Menete? Az
isteni elrendezés. Én legalábbis ekként érzem. És várom életem során mindig
segítő szavait.

Drága Laci, nyugodj békében!

Kapcsolódó cikk:

• 
  
  Kabdebó Lóránt: Búcsúzunk Ferenczi Lászlótól