"Az irodalomtörténetileg gondolkozó történész, vagy fordítva: a történészként gondolkozó irodalomtörténeti szakma egyik, világviszonylatban is nagyra becsült képviselőjétől búcsúztak barátai ma délután a Budakeszi Temetőben. Attól a Ferenczi Lászlótól, akit barátai kiemelkedő versek alkotójaként is szintúgy nagy becsben tartanak, a létezésről a verseiben a legtöbbet elmondó költő tisztelői is egyben. ” - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Búcsúzunk Ferenczi Lászlótól
Az irodalomtörténetileg
gondolkozó történész, vagy fordítva: a történészként gondolkozó
irodalomtörténeti szakma egyik, világviszonylatban is nagyra becsült
képviselőjétől búcsúztak barátai ma délután a Budakeszi Temetőben. Attól a
Ferenczi Lászlótól, akit barátai kiemelkedő versek alkotójaként is szintúgy nagy
becsben tartanak, a létezésről a verseiben a legtöbbet elmondó költő tisztelői
is egyben. Búcsúztatására majd visszatérünk, összegyűjtve kollegái, írótársai
fájdalmas elköszönő beszédeit. Magam részéről a legszemélyesebb veszteségnek
tartom Laci halálát.
Most csak egyetlen beszéd
közlésével jelezzük a veszteséget, amely szakmáját és íróbarátait érte. Miskolci
barátai nevében Dr. Felszeghi Sára egyetemi
docens, vezető főorvos összegezte fájdalmunkat.
Kedves Laci!
A könyvhéten, a könyved
dedikációjakor ültünk és beszélgettünk. Abban maradtunk, hogy július első
napjaiban feltétlenül találkozunk. Egyikünk sem ilyen találkozásra gondolt… A
fontos megint megelőzte a lényegest, pótolhatatlan veszteséget okozva!
A barátságokat a véletlen
szervezi, és szerencsés esetben-mint nálunk - sorsszerűvé válnak. Tíz éve voltam
a Miskolci Egyetem orvosa, amikor 1998-ban megismerkedtünk a rendelőmben. Laci
Budapestről járt le Miskolcra megkedvelt tanítványai oktatására, egész életre
szóló tanácsokat adni baráti beszélgetések során. Úgy volt tanár, hogy minden
megkötöttség nélküli őszinte jó barátként kötődött hozzánk, akiket barátságára
kiválasztott. Miskolci barátai nevében jöttem szomorúan búcsúzni, aki
doktorandusza, a miskolci évei alatt orvosa, de legelsősorban emberi
kapcsolatainak részese lehettem.
Szabálytalanul volt szabályos
ember. Követte a sugallatot, amivel barátaivá lett tanítványai, társai,
ismerősei hívó szavára segített mindnyájunk életét, adódó problémáinkat
átgondolni. Soha nem tolakodóan, de megérezte, mikor kell életünkben egy-két
megjegyzésével, példázatával, okos összefüggés-keresésével segítségünkre sietni.
És természetes gesztussal kérte ő is a mi segítségünket, ha úgy érezte, szüksége
van mindarra, amivel mi is hozzájárulhatunk élete alakulásához.
Meglepődve láthattam, hányan,
egymástól olyannyira különböző emberek tartozhattak ehhez a tanítványi körhöz.
Nem az iskola, de az evangéliumok szellemében. Szakmájában világszerte a
legismertebbek közé tartozhatott. Emberi kapcsolatteremtő képességével és
készségével a leg szolgálatképesebb segítő tudott lenni.
Magam tapasztalata alapján idézem
ide alakját. A vele való találkozások vagy a telefonbeszélgetések embertalakító
magasztos légkörét. Az az ember volt, akit soha sem csak formális szavak
elmondása miatt hívtam, és ő is, csak ha fontosnak tartotta, akkor jelentkezett
életünk menete során. De ha szükségünk volt rá, én legalábbis úgy tapasztaltam,
azonnal rendelkezésemre állt, amint tudott, segített. És ugyanezt viszont is
elvárta a maga számára.
Azon kevés ember közé tartozik,
akiről elmondhatom, össze tartoztunk. Minden találkozás természetes folytatása
lehetett az előzően megszakadt együttléteknek. Miként az újra elkezdett mondat
szerves folytatása lett a korábban lezártnak.
Akinek a barátságát vállalta, ott
családtaggá vált. Otthonom állandó hozzátartozójának tartottam, mióta a barátság
köteléke családomhoz kötötte.
Amikor kinevezték „Professor
emeritusnak”, gratuláltam neki, mire azt mondta”Mostantól meg kell tanulnom
az öregséget”, mondtam, ne is próbálkozzon vele, mert, bár rendelkezik az
öregek bölcs szívével soha nem lesz öreg - örökre megmaradt benne a nyurga
fiatalság…
Nem szerette a többes számot. Ő
maga is saját maga nevében beszélt, tanított, vállalta véleményét, tanácsait,
tájékozódásának irányát. És ezt várta el minden barátjától. Ha most néha a
többes számba át is csúsztam, annak oka, hogy közös barátunk, a Laci lelkét
Miskolchoz is kötő Lóri megkért, hogy az ő nevében is jellemezzem mindezeket az
életre szólóan alakult kapcsolatokat.
Gondolom, sokan vagyunk itt, akik
úgy érezzük, hogy további életünkben nem egyszer fogjuk hallani jól ismert
hangjának jelenlétét. Mert ha nehézségeink akadnak, ezután is, természetes
mozdulattal feléje fordulunk, őt faggatjuk, az ő mérlegelő válaszaira mindig
kíváncsiak leszünk. Halálhíre vétele óta én magam is nem egyszer kértem már ily
módon tanácsait. Válaszait is hallom. És remélem, válaszai a jövőben is elérnek
hozzánk, mert ő már minden időre mibennünk él, elszakíthatatlanul. Valóságos
belső titkos tanácsadóvá alakította jelenlétét sorsának véletlene? Menete? Az
isteni elrendezés. Én legalábbis ekként érzem. És várom életem során mindig
segítő szavait.
Drága Laci, nyugodj békében!