"... És most, kései éveimben megint csak egy véletlen hozott össze egy eddig visszhangtalanul sikkadó vastag könyvvel, Száraz Miklós Györgynek a Scolar Kiadó által másodszorra is megjelentetett Lovak a ködben című regényével.” - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Egy
"alapregény"
(Száraz Miklós György prózaírói világa)
Temesi Feri
születésnapi ünneplésére várva a Kossuth Klubban ismerkedtünk meg. Nemsokára
délutáni alvásomat a kaputelefon csengése zavarta meg. „Nem zavarlak, csak
engedj be, bedobok egy könyvemet a postaládádba. És már tűntem is el.” A
dedikáció szerint karácsony előtt lehetett. Aztán látom, a Scolar Kiadó listáján
egy második kiadású vastag könyv szerepel: Lovak a ködben. Megkívántam
ismeretlenül. Amikor elért hozzám, kézbevettem, leültem vele, és olvasni
kezdtem. Pedig más dolgom lett volna. És addig nem nyugodtam, míg végig nem
olvastam. Nem egyhuzamban. De egyfolytában. Mert olyan a kompozíciója, amelyet
nem lehet félbehagyni. A világ teljességéről teljes megszerkesztettségben
beszél. És a regény mondatai: a legszebb magyar regények nyelvével vetekszik. Ez
az ember tud írni, kitűnő szerkesztő, nagyszerű gondolkodó, témájának nagyszerű
ismerője, benne és általa megszólalnak szereplői, – körülötte létezésünk egész
világa él, körülvesz, meggondolkodtat. Otthonosan érzem magam az otthontalan
szereplők életében-világában. Élni akarok ennek a könyvnek a hatására. Erőt ad,
mint a havasi gyógyfüvek. Életre serkent.
És amit eddig
soha nem tettem: olvasás közben elkezdtem levelezni a regény szerzőjével.
Rázúdítottam, úgy, még olvasatlanul, amit leírtam. A „katyvaszt”, amint neki
jeleztem. De soha nem kérdeztem, a regény és novellák vonatkozásainak semmilyen
„valóságos” összefüggésére rá nem kérdeztem. Hagytam magam „tudatlanságban”.
Ennek a „katyvasznak” megszerkesztett változatát olvashatják a továbbiakban.
Száraz Miklós György tudhatta olvasói énem alakulását, én elzárkózottan, csakis
a regény nyújtotta információ és invencióáradat feldolgozására vállalkoztam.
Remélem, elsőkként üdvözölve prózairodalmunk egyik újabb alapkönyvének
másodszori kopogtatását. Ráirányítva az olvasók figyelmét erre a – remekműre.
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
* * *
Vannak
bizonyos „alapkönyvek” az irodalomértők életében, amelyek segítenek tájékozódni
életünk alakulásában, létünk elhelyezkedésében fogódzóval szolgálhatnak. Sokszor
a véletlen hozza össze művet és olvasóját. Így voltam pályakezdésem kezdetén
Németh László Emberi színjáték című regényével. Majd szinte mindegyik
Dosztojevszkij-kötetem akként nyílik ki, ahol az elején a földhöz vagdostam
őket, míg majd túl az emberélet útjának felén felvázoltam magam számára egy
elképzelt kedves olvasmányt, majd döbbenten jöttem rá, hogy ennek alapján
olvasmányommá alakíthatom minden egyes mozzanatával Dosztojevszkij teljes
életművét. És most, kései éveimben megint csak egy véletlen hozott össze egy
eddig visszhangtalanul sikkadó vastag könyvvel, Száraz Miklós Györgynek a Scolar
Kiadó által másodszorra is megjelentetett Lovak a ködben című regényével.
Az Emberi
színjáték véletlenül került kezembe egy antikváriumban, a forradalom utáni
tavasszal. Egy soha meg nem jelent kiadás. Írója első regényeként a Napkelet
megrendelésére havi hajszában írta meg, könyvalakban életműve sorozatában
zárásként jelent volna meg a második világháború végén, az összeomlás előtt, két
kötetben. Krúdában élte át az ostromot, és évtizedek múlva is érződött rajta a
füstszag, hiszen kiadóját az ostrom kiégette. 1957-ben beköttették, és én a
következő nyáron, friss diplomásként egy hideg-esős augusztusban, szinte
szobafogságban döbbenten olvastam. Jegyzeteltem. Tanultam belőle a bartóki
huszadik század esemény és élményvilágát.
És most egy
ismeretlen második kiadás fon körül mindazzal, amit a huszadik századból kilépő
ember átélhet, ha be akar lépni a huszonegyedikbe. Ha életben akar maradni itt
és most, abban a Közép-Európában, amelyik egyben az egyes ember otthona is kell
legyen a körülvevő ki-tudja-milyen Univerzumban. Mert tulajdonképpen a televízió
hírcsatornái meggyőznek arról, hogy amit Kárpát-Medencebéli-sorsnak hittünk,
amit Trianon-szindrómaként értetlenkedünk immár egy évszázada, az minden
tájegység hasonlóan jellemző valódisága. És aki ezt nem érti meg, az azt sem
tudja felfogni, hogy ez a sérülékeny, e földön egyszeri jelenlétű ember hogyan
is lehet tájékozódó és otthonra vágyó az olyigen értelmezett, mégis
értelmezhetetlen világmindenségben. Amit Németh László könyvéből egy életen át
olvasok – és amelyről oly sokszor írtam is – és amelyhez társulhat a létezést
értelmezni akaró, olyannyira kiszolgáltatott ám mégis fel-felemelkedő emberi
önakaratos szellemiség Dosztojevszkij küzdelmes életművében, az ebben a
csodálatosan összefonódó új regényben egybemosódik, felzaklat és egyben
elnyugtat, mindent visszájára bont és mint egy Teremtő agyában: előre
megtervezetten egyben áll. Létezik. Úgy magyar regény, hogy bárhol a világban
hasonló problematikával képes lenne olvasóját igénybe venni és mégis
eligazítani. Földi itt-létére és a létezésben elhelyezettségére rávezetni.
Örömmel eltölteni és életreményre ébreszteni, miként azt valaha Németh Lászlótól
tanultam. Nagy-nagy örömmel töltött el ez a könyv. Azok közé tartozik számomra,
amely művek erőt adóan még az élet végezetével eltelítetten is képesek irányt
mutatóan feltölteni.
És tegyem
hozzá: – ez külön öröm kritikusi-magyar irodalmár voltom számára! – nagyszerű
magyar mondatokban hullámoztatja a létezés teljességének megéreztetését.
Kortársaim olvasásakor talán csak az egyetlen Oravecz Imre regényében éreztem
ilyen otthonosan magamat magyar olvasói mivoltomban.
Ugyanakkor a
létezés hullámzóan elbeszélő, természetesen folyó mondásának teljes kiegészítése
az a megtervezettség, amely a szöveg makrokozmoszát éppúgy jellemzi, mint a
legkisebb, mikrokozmoszig hatoló átgondolását a teremtettségnek. Minden pontosan
nem előre tudott, hanem egyszerre tudott. Amikor az író leírja a vaskos
könyv első mondatát, tudatában kell legyen az utolsónak is. Minden egyszerre
történik ebben a szövegben. Félelmetes intellektus uralkodik benne. Amikor
olvasom, mondatról mondatra, eseményről eseményre, de még szóról is szóra
tudatában vagyok annak, amit Szabó Lőrinc a Tücsökzene 1947-es zárásában
átérzett: „De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgylátszik, igaz.”
Ha valamit a múlt (azaz a huszadik) század nekünk átadott, akkor ez a
megteremtettség tudata. Amikor minden szétesni látszott, amikor a világ azt a
sugalmat ébresztette az emberekben, hogy – éppen a médiumok felpergetett
„eredményeként” – minden a széthullás felé törekszik, az értelmetlenség válik az
Univerzum sajátságává, akkor a költészet (értve ezen minden szöveg- és művészeti
univerzumot) annak megérzékítésére képessé vált, hogy a világ a maga borzongató
materializmusában éppen a teremtettség, mondjam: az antiateizmus
reprezentációja. Képes egy-egy műalkotás egy olyan egészet összefogni, olyan
paradoxonokat és oxymoronokat egyszerre tudatosítani, amelyek segítségével a
személyiség szétesésének legtudatosítottabb pillanataiban éppen olyan egészség
megépülésének, összeállásának teremtettsége szerveződik össze, amely egésszé
formáltan mutatja fel a létezést. Hívő és hitetlen számára képes a műalkotásban
az összetartozó egészet megszerkesztve felmutatni. Az eszmélet folyamatát
előttünk szöveggé alakítva, mint mondjuk az Eszmélet törvénytmondó
versvilágában, vagy kortársunkként Esterházy szövegépítésében kibontja az
Univerzum egésszé alakulásának folyamatát. Ezeket a műveket csak az tarthatja
„hosszúaknak”, kérheti számon bennük a szellem kompozícióját, aki képtelen
egybeérzékelni a most-pontokra-szakadt idő és az abszolút idő egybeérzékelését.
A teremtettség és a megéltség egyszerre való jelenlétét.
De Oravecz
vagy Száraz Miklós György prózája nem valamilyen matematikai „levezetés”
leképzése a szöveggé alakított narrációban. Az ő prózájuk olyan narráció, amely
előre kimondja a végeredményt, a szövegbe kezdetektől beleépíti a végeredményt.
Tulajdonképpen
a fizikából ismert kétféle módszer beleépülését követhetjük ebben a narrációban.
A tét: az Isten „kockajátékos”-e. Mutációkon keresztül alakul a létezés
története, avagy előre kész tudat teremtményeként valósul meg „pontosan és
szépen” létezésünk története.
Miért maradt
töredék József Attila híres vers-fogalmazványa: „dolgozni
csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy
az égen, ugy érdemes.” Mert nem tudott dönteni a
két teremtési módszer között. Száraz Miklós György mintha nem maradna a
változtathatatlan teremtett világ mellett? Most írja egyik válaszlevelében
készülő új regényéről: „És
közben döngetem az új regény végét: le kell adnom július 31-én, és még nagyon
nagy darabok hiányoznak, meg bizonytalanok.” Ő is „kikockázná” a narrációt?
Akkor pedig milyen világban élünk? Avagy ha van is egy alaptörvénye
létezésünknek, azon belül is folyik a „kockázás”? Heisenberg és Einstein egyazon
világot élték meg a maguk számára? És írja le mindezt számunkra a maga módján
Esterházy és Száraz Miklós György?
A szabad akarat és az eleve elrendelés
egymáson keresztül képes hatni. Szent Ágoston és Milton összeolvashatók?
* * *
Lépjünk bele a
Lovak a ködben
világába! Megérkezik Budapest belvárosába, az ortodox oldali Váci utca
környékére egy egyetemistának készülő leány, aki már az első mondatokban
kimondja, hogy az utolsó mondatokban vissza is tér innen. Csakhogy benne
megmarad minden, amit közben átélt: ötszáz oldalon keresztül beszél benne a
regényben, keresi, értelmezi és építi önmagát. Mint ahogy ide is magával hozott
mindent, és benne él továbbra is, amit felnevelő felvidéki városa és környezete,
feltehetően Rozsnyó beletáplált. Látszólag semmi nem „történt” az ötszáz
oldalon. Pedig ez alatt telítődik emberré ez a leány. És mindazzal, amivel
feltöltődött, azt mind magunkévá éljük mi is, olvasói. Én legalábbis igen!
Erőszakkal belénk „életik” ez az élet. Hogy mennyit veszünk át? Ezt már
olvasóira bízza az alkotó. Aki szöveggé teremtette mindazt, amit itt, ezeken a
helyeken magukba éltek nemzedékek. És ez, az állandóan beszélő egyetlen leány?
asszony? Egyszerre mindkettő. Mi megy át belénk? Kockázza ki minden egyes olvasó
a maga számára.
Miként a
történetét elbeszélő leányzó saját pillanatait, aszerint a szerkesztési elv
szerint alakítja-formázza az író történetét: amint az Miltonnál a Megváltással
történik. Az Atya szeretné már az ember bűnös tettét megbocsátani, de az csak
egy önkéntes, isteni önáldozat vállalás segítségével történhetik. Az első Ádám
bűnét a „második” Ádám önkéntes áldozata oldhatja fel. A felajánlás és annak
várása a szabadakarat és eleve elrendelés összefonódását „beszélik meg” –
valóban önmagában – az Atya és Fia, az »áldozatra váró« és az »önként magát
feláldozó« („tetteit ruházd rám: / a rosszat, jót – ezt érdemem teszi /
teljessé, míg azért fizet halálom.” „Mit kérsz, legyen. Szerelmetes Fiam! /
Minden, mit kérsz, parancsom volt” – Jánosy István fordítása). Nem tudom, Száraz
Miklós György olvasta-e a Milton-eposzt bevezető Ravasz László tanulmányt (az
1930-as Franklin kiadásból), de egy tény, annak dramaturgiáját valósítja meg a
regény mikro-elbeszéléseiből megépített óriás látomásában.
A narráció egy
kimondott végeredménnyel kezdődik. Egy megváltoztathatatlan végponttal. Mégis az
azt követő elbeszélés egy azzal esetleg éppen ellenkező cselekménysor
végigélését, szabadon szárnyaló-borzongó megvalósulását játszatja el kitűnően
megszerkesztett párbeszédek és hullámzóan leíró, mégis pontosan tárgyias
leírások szinte filmszerű lepergetése segítségével. Menekülés és beteljesítés
egyszerre minden ilyen mikro-elbeszélés. Szabadon csapongó, mégis az egész
regény teremtményességéhez csatlakozó, azt kiegészítő-beteljesítő
történetszilánk. Mert mindegyik ilyen jelenet – és az egész regény ezeknek
szövevénye – ennek a teremtett világnak kimaradhatatlan része. Csak ezekkel
együttesen alakul teremtett egésszé a műben benne létező Univerzum: az ezt a
teljességet átérzéssel magában éltető személyek-szereplők létezése, egy magyar
szempontú Kárpát-Medence-képzet, és ennek az együttélést a nem magyarokkal
megszervezni vágyó hagyományozódása és jövőképe. Félelmetesen egybeillesztett
mozaik-egész, mintha Barcsay mester embert és környezetét, egész-ségét és
lebonthatóságát-megépíthetőségét egybelátó technikájával átérzett világát adná
át számunkra írója ezt a művét. Benne élek, mint mikor a Sixtuszi kápolnában
benne lehettem – másodpercek erejére. És aztán továbbmentem, hogy a félhomályos
létből kivilágosodjon Raffaello utolsó alkotása, a Transfiguratio. Emberi és
léttörténeti összefüggésével. Amely kép a létezés materiális és szellemi
rétegezettségét egymásra és egymásba építi. Miként Száraz Miklós György
regényének rétegzettsége is ennek az állandó lebegtetésben való megjelenítése.
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
[A Scolar
most, ugyanettől a szerzőtől két kötetet jelentet meg. A Lovak a ködben
című nagyregényt és a délutáni álmomat megzavaró apró mozaikokat egybeválogató
kísértethistóriákat egymás mellé szervező Elpatkolsz, szívem, mint a pinty
című novellákat. A két kötet azonos módszerű mozaikok szembe állítható
megvalósítása. A regény mozaikjai „teljes kiőrlésű”, szabadon hullámzó
elbeszélést hömpölygetnek. Hosszú mondatokban, mégis a mondat minden egyes
szavával valami új eseményt-elemet építve az elbeszélt valóságba. Az
elbeszélések rövid, szaggatott, szinte balladás előadású mondatok drámai
egymásra következésében alakítják a történeteket. Mindkét esetben „kísértet”-elbeszélések
ugyanakkor. Miben jelentkezik a kísértetiesség? Villódzóan váltakoznak a
jólhangolódó események és jellemek, illetőleg ugyanezen elbeszélések sötét,
viharfelhős, és drámaian a világban jelenlévő rosszra rávilágító jellemzések.
Amiben különböznek: az elbeszélések kísértethistóriák, a regényrészletek a
mindennapi élet folyományának olyan megjelenései, amelyek éppen ezt a
folyamatosságot építik a változatossággal megjelenő történelem részeivé. Az
elbeszélések balladai életjelenetek, állandó félelemmel burkolva, – a
regény-jelenetek olyan zárványok, amelyekben a jellemek és a sorsok alakulásának
felépülései teljesedhetnek ki. Az elbeszélésekben a világ kísérteti oldala
alakul megfigyelhetővé, a regényrészletekben a világ teremtett egésze mutatja
meg egymásnak ellentmondó, mégis az egészre rávilágító teljességét. Persze,
esetenként helyet is cserélhetnek a regény és az elbeszéléskötet jelenetei.
Például az ortodox templom keresztjének szerelésében bekövetkező kísérteties
tragédia bekerülhetett volna az elbeszéléskötetbe is, miként a kamasz fiúk
erdélyi kirándulásai a maguk folytathatóságával helyet találhatnának a regényben
is. Valóban? Nem hiszem! Ugyanis a tragikus építkezési jelenet nem a szereplők
jogán került a regénybe, hanem éppen azért, hogy az eseményt figyelő
regény-szereplők jellemzésében váljon maga a kísértet-história jellegzetessé.
Miként a kamasz fiúk életre borzongása egy-egy megfigyelt életre eszmélés
balladisztikus jelenetesítése, de semmilyen kapcsolatot nem mutat a regény
szereplőinek tragikus hangoltságú sors-alakulásával. Ha a másik könyvben
jelentkeznének, ki kellene venni onnan őket. Így saját helyükre kerültek az író
elrendezése alapján. Tudja, mi, melyik, miért kerül az egyik vagy a másik
könyvbe. Bárha mindkét könyv ugyanannak az életnek kísérteties eseményességét
tárja fel. Csakhogy az egyik pillanatképek jelenetezésével, a másik az
összeszerkesztettség hömpölygő eseményességével.
„Aki
céltalanul ődöng. Mindig annak örül, ahol és éppen ami van. Akivel bármi
történjék is, az nem valaminek az eleje és a vége, nem a kezdete és a
befejezése. Akinek soha nem hiányzik semmi. Legfeljebb egy kis harapni- és
innivaló. Olykor a hálóhely. Meleg. Zivatar után száraz ruha. Kis tüzecske, ami
mellett farmert és tornacipőt lehet szárogatni. Mert nincs semmi magasabbrendű
cél. Csak lenni.”
Az élet
kísértetiessége, meglepetéses egymásra vonatkoztatottsága az elbeszélésekben
megdöbbentő figyelmeztetés, – ugyanez a regényben a történelem
folyamatosságának, egymásra épültségének átgondolása. Az egyik a véletlenek
meg-megjelenése, a másik a folyamatok felvállalásának átéletése. Az elbeszélések
életünk alakuló pillanatai, a maguk véletlenszerűségével. A regény eseményessége
kísérlet arra, hogy megértsük azt az életet, amelyben – minden kísértetiessége
ellenére – otthonra kellene találnunk.
A kétféle
elbeszélésmód: a regénybeli leány, aki az élet értelmét keresi, a
folytathatóságot, és a „szerelmem”, „kedvesem” névre hallgató ellentéte, aki
megtanítja a hiány kipótlására. Neki mindig minden hiányzik. A leány, mindenben
az elérhetőséget éli meg. A valamihez tartozás csodáját. Két világ birkózása a
regény. Végül két könyv lett belőle: a regény a leány önmagát-építése, az
elbeszélések az élet ijesztő jeleneteinek felvillantása.]
Lehet otthonra
találni ebben az életben? A kockajáték fedezhet-e valamilyen általános érvényű
törvényt? Száraz Miklós György, az író élvezettel teszi fel a pilátusi kérdést:
mi az igazság? És közben folyik a történetek láncolata: részesei egy nemzedék
szereplői, akik nem tudják, mi az az élet, amiben állandó szereplők, és
ugyanakkor ennek az életnek boldogan átélői, akikben utólag tudatosodik, hogy
miért kellett átélniök a korábban nem értett életjelenetet. Egyszerre tudnak és
nem tudnak a bennük megvalósult események értelméről. Kiüresítik magukat,
emberként eseményeket teljesítenek be, és ugyanakkor a létezés csodáját is
magukban érzékelik. Részesei kell legyenek ennek a létezésnek. Ha kell,
belepusztulnak, ha meg az kell, beleépülnek. Tudják-e mit élnek át, avagy
sodródnak a következő pillanatig, amibe belepusztulnak?
* * *
Mert miről is
szól ez a regény? Egy felvidéki polgárlány budapesti egyetemista éveiről és
élete további megéléséről. Egy ember életéről a Kárpát-Európában, a
poszttrianoni időkben. Arról a kérdésről: lehetséges-e élhető élet a
Kárpát-Medencében egy értelmiségi számára. Avagy még egyszerűbben: lehet-e
egészséges életet élni a mostanra ránk maradt Közép-Európában. Pontosabban:
élhető-e az az élet, ami most adódik egy értelmiségi számára a ránk szakadt,
újra alakuló köztes Európában. Még egyszerűbben: Egy sokszázados polgárház
otthont adhat-e még ma is ebben a változatos Közép-Európában egy sokösszetevőjű
genetikai és kultúrhagyományokban változatos család magára maradó sarjának. A
folytatólagosság esélyével.
Két lényen
keresztül tesztelődik mindez: egy felvidéki magyar-zsidó polgárlányon és egy
erdélyi származású kutyán. Tarháson, aki valójában nem is „tarhás”, csak
ragadmány neve kíséri ekként. Tarhás lesz a döntőbíró: meg tud-e öregedni a
leány mellett, a köré kimondott családban, férj, két gyerek mellett. És egy
oda-véletlenedett, ősszlovák földről származó, magyarul tanuló szlovák
féltestvér és az ő anyja szellemi elfogadása után. Születhet-e újjá egy
Kárpát-Medencei kipusztulóban lévő család. A maga percenként összezagyválódott
múltját levetkezve, illetőleg csakis azt vállalva alapként. Lehet-e mindebből új
életlehetőséget megálmodni? Tarhás elfogadja ezt a szituációt. A környezet
összeszövődik benne, és a ház, melyet úgy örökölt a leány: ha elhagyod, öntsd le
benzinnel és gyújtsad fel, mindezt békésen befogadja. Megújíthatóan. Egy
hagyomány megszentelte ház, és egy e földet beélni akaró állati szimat
döntőbírósága mondja ki a végszót. És az egész belesimul minden ellentmondása
ellenére abba a spirituális univerzumba, amit ez a keresztény Európa szentesít a
maga harangszavával. Távolból. Példázatosságával. Mint tette mindezt már
ezredéve. Miként valaha e föld koronája jött összefogni a vidéket, úgy most az
itáliai harangszó szenteli meg újra ezt az önmaga megszakajtásával is
megépítkező-újra-alakuló életet. Hagyományt folytatva, teremtve.
„Az
tetszett a legjobban, hogy mindig és mindenütt zúgtak a harangok.
Csengtek-bongtak, méltósággal búgtak, fennen zengtek, vidáman csilingeltek,
falsul kongtak, leginkább mégis ünnepélyesen zúgtak a harangok. És ez szép volt,
megindító. Hogy igenis úgy van, mégis úgy kell lennie, ahogy a nagyitól meg az
aputól tanultam, és amit gyermekként még ösztönösen tudtam, hogy az életünknek
igenis minden perce, minden pillanata ünnep. Néha vidám ünnep, máskor csak
derűs, olykor unalmas nagyon sokszor szomorú vagy fájdalmas ünnep, de ünnep.
Ilyet, hogy emberként ennyire fontos, ennyire tiszteletreméltó volnék, még
soha-soha nem éreztem azelőtt. Később ugyanez az érzés ríkatott meg a Szilágyság
és Erdély pusztuló magyar falvainak templomaiban.”
És az ellentéte:
„Egy
este, nem emlékszem már, hol, talán valahol Firenze vagy Gubbio környékén, egy
faluban vagy kisvárosban bóklásztunk, sötét volt már… …az én szerelmem, ha
valahol jól érezte magát, akkor az elégedettség és a nyugalom úgy sugárzott
belőle, mint a megrakott vaskályhából a meleg, és ahogy kéz a kézben andalogtunk
a sötét utcákon, egyszer csak a lábunk elé hullott, valamelyik ház magas
ablakából alászállt egy nagy adag paradicsomos makaróni, talán nyolc-tíz
méterrel előttünk ért földet, csattanva fröccsent, kenődött szét a kőlapokon.
Megálltunk, felpilantottunk a ház sötét, nyitott ablakaira. kísérteties volt a
csend. Nem, a csend csend volt. A szétmállott makaróni volt kísérteties. A
házból nemhogy kiabálás, veszekedés, de egy indulatos szó sem hallattszott.
És ekkor
elpukkantam a nevetéstől, mert tudtam, hogy most valamelyik öreg házacska
valamelyik első emeleti ablakában ott lapul egy apu a kisfiával vagy a
kislányával, mert már előtte eszembe jutott, hogy réges-régen hogyan csinált az
apu negyed kiló romlott liptóival reggelig tartó rövidzárlatot a városunkban.”
A kétféle
elbeszélés, mely mégis eggyé alakul. Egymásnak értelmet ad a létezésben. A
belakottság, és a megszenteltség. Az értelmes létezés.
A
kiselejtezett házban a régi, nagyi sparheidja – természetesen megmarad. Ez a
mellékmondatként elhangzó kijelentés összegezte a leány jövőjét. Rátalált.
Megszületett a regény: módszerével, a folytathatósággal. És minden mással
szemben. Az egész regény egy selejtezés: „szerelmemtől” mindenig, ami mulandó.
Köztük a magyar „apuval”, és a zsidó „nagyival”, akik a múltat jelentik, de a
már elmúltat. Akik kísértetként élhetnek csak az újjá szerveződő világban.
Akikből kialakul maga a leány, de kicsöppen szinte véletlen szlovák kistestvére
is. „Belőlük lettem” mondhatja a leány. Az ő elmúlásukkal. Kemény-kegyetlen
leszámolással. A múltat ismerő „szerelmemmel”, évekig tartó egymásrautaltság
minden emlékezetével folytatva a selejtezést.
Lovak
a ködben – hogyan lehet ez a címe a
regénynek? Általa fogalmazódik meg a vízválasztó. Ez az, ami egyszerre összeköti
és szétválasztja a múltat a jelenben a jövőtől. Amiért „apunak” meg kell halnia
hivatása gyakorlása közben az ötletszerűen felvállalt betegkíséréskor, a jeges
felvidéki úton. A kórházigazgató megszállott orvos és életét szervezetten megélő
magánember éppúgy szereti a lovakat, mint leánya. És egyszer csak ez az apa nem
hisz gyermekének, aki egy ködös napon látni vélt lovakat a városi ködben.
Elcsattan egy pofon. És ezért nincs bocsánat. A lovak a szán előtt ott voltak
pedig, legfeljebb amikor a hitetlen apa elindul ellenőrizni, már nem állnak ott.
Akik egy életen át hittek egymásban, egy pillanatra elengedik egymás kezét.
Szembefordulnak egymással. És az „apu”, aki egy életen át a hagyomány
ékesítéseként a hagyomány megújítását vállalja, zsidó feleséggel egy zsidó
hagyományú családba házasodik, majd halála előtti pillanatban egy északi szlovák
ápolónővel tudatosan gyermeket fogantat, leendő magyar féltestvérnek leánya
mellé, kimondott magyar nevű utódot, Bebek Kristófot – ez a hagyományt
felforgató apa egy pillanatra elveszti hitét saját leánya szavahihetőségében.
Ebben a ködben siklik a selejt-listára, amely beteljesedik egy téli éjszakában.
A selejtezés éppen a kötelességteljesítés közben teljesedik be. Az
összetartozást erősítve mindezzel. De jelezve: az összetartozás és a
szétválasztódás egymás kiegészítései. Természetes cserélődés ebben a természet
megszentelte univerzumi térségben. Ez a leány éppen azoktól válik meg, akikhez a
legalakítóbban kapcsolódik. Minden mozdulatában, minden eszméletében a „nagyi”,
„apu”, „szerelmem” a meghatározó, és mégis egy ajándék erdélyi kutya, egy
majdnem elhagyott polgárház a felvidéken, egy jövevény féltestvér magyar
gagyogása, egy szinte ismeretlen férj és két saját leendő gyermek lesz a jövője.
Miként éli túl
a regény jelenét ez a minden idegszálával az elmúlt múltba kapaszkodó leányzó?
Miként teremt magából magában új nemzetet új Szent Istvánként ebben a Kárpát
kavalkádban? Természetes életösztönnel, és az univerzumot magába-szívva?
Elhagyva mindent, amit mint élettapasztalatot magába épített. Amiből mint
tojáshéjból kiléptette magát?
Álomvilágban
él? Nem, valódi, majdnem azt írom sültrealista, szociológiailag pontosított
környezet termékeként születik meg számunkra ebből a hullámzóan szépen
megjelenített valóságos kárpáti létből. Mint valaha az erdélyi emlékírókból
Jókai, majd pedig Móricz rekonstruálta és Kós Károly alapkönyvben ezt a
valóságot megrögzítette, összekötötte az itt élő népek sajátos stílusvilágát.
Hasonlóképpen Száraz Miklós György egy valóságos múltat elevenít élővé a
huszadik századi emlékírók emlékezetéből, hogy megalkossa a maga egyetlen
példányként életre keltett csodálatos életélvező és szenvedéseket elviselő
leányzóját. Hogy belőle szülessen meg egy csak jelölt, de biztosan várt és
tudott jövő. Nem álom, hanem valóságosnak vehető jövő. Megalapozott.
Hagyományból előlépő, egészséges és élhető emberi alkat.
Higgyem? Ahogy
olvasom, elhiszem. Nagy írói erővel bizonyította alkotója. Mintha a Teremtő
gondolatait kölcsönözné megalkotásához. Ünneppé emelve ezt a nem ünnepelhető
évszázadot.