Egy ország voltunk


"Nem adatott meg nekem Ruffy Péter, Baróti Géza vagy Kristóf Attila írástudása, s nem is fekete Malibu, hanem fehér Opel vitt el ide meg oda, mégis annyi élmény ért most pár nap alatt a Szepességben és Sárosban, hogy néhányról okvetlenül szólnom kell.” - Surján László írása.

Surján
László

Egy
ország voltunk

Nem
adatott meg nekem Ruffy Péter, Baróti Géza vagy Kristóf Attila írástudása, s nem
is fekete Malibu, hanem fehér Opel vitt el ide meg oda, mégis annyi élmény ért
most pár nap alatt a Szepességben és Sárosban, hogy néhányról okvetlenül szólnom
kell.


Elsőnek egy 48-as emlékművet említek. Ez Szepes Szombaton áll. A szabadságharc
ötvenedik évfordulójára emlékeztek vele a szepesszombatiak (a város nevét hol
külön, hol kötőjellel vagy akár csak egy szóban írják a régi források). Mily
szerencse, hogy az akkori hatalom nem verte szét az ünnepségeket. Pedig a nép
nyelvén Ferenc Jóskává szelídült uralkodó aligha lehetett nagy barátja a
megemlékezéseknek. Sajnos 2006-ban nem innen vették a példát.

A
lényeg az, hogy az emlékmű elkészült, a városháza elé került, a település
központjába. Arányosan formált, fehér, mészkőből faragott obeliszk. Talapzata
egyszerű hasáb. Ebből emelkedik ki a nyúlánk oszlop, amelynek tetejét egy turul
díszítette.

Ám
a felavatás után két évtizeddel megváltozott a világ. A csehek leverték a
turult, s az oszlopra rákerült egy új felirat: A világháborúban elesettek
emlékére. Ezzel ki is merült a „rendszerváltó düh”, s a talpazat magyar felirata
érintetlen maradt. Ma is olvasható, noha édes magyar hazánk iránti szeretetről
esik benne szó.


Erre a csekélységre a máig talán legalaposabb Csehszlovákia útikönyv nem tér ki,
Szombathy Viktor persze nehéz politikai környezetben írta meg a művét: 1973-ban
jelent meg. Ma a wikiwand már ismerteti a feliratot. Érdemesnek tartom fényképen
közölni.


Először lássuk az emlékoszlopot eredeti állapotában egy régi képeslapon:

 

Ma
az oszlop így néz ki:

 

A
fák megnőttek, a turul elrepült...

A
felirat három részre van tagolva. Jobb kéz felé kerülve az oszlopot a
következőket olvashatjuk:


 

A
következő oldalon, valójában az emlékmű hátoldalán pedig ez olvasható:

Itt
értelmezési gondok vannak. A SZEP. Még könnyen megfejthető: Szepesi. Ám hogy a
XVI pont nélkül a 16 szepesi várost jelenti-e, azaz az adakozás is közös volt az
összes városban, avagy Szepes-Szombat, mint a XVI. város szerepel, ezt még
bogarászni kell. De a lényeg nem ez, hanem a harmadik, befejező oldal:

 

A
város lakosai között már 1910-ben is kisebbségben voltak a magyarok: 977
lakosából 422 szlovák, 319 német és csak 228 a magyar. 1899-ben sem lehetett
több magyar, de a cipszerek, szlovákok vállalták, sőt „közadakoztak” édes
magyar hazájuk iránti szeretetből.


Ezen a régen Séta térnek nevezett helyen, a városháza és a templom között egy
Immaculata szobor is áll. Szepes Szombat egyike volt az elzálogosított
szepességi városoknak, s ezek mindegyike, miután visszatért az anyaországhoz,
egy ilyen szobrot állított. A fényviszonyok miatt csak hátulról tudtam élvezhető
képet készíteni róla.


Ilyenkor persze segíthet a Google Föld utcakép szolgáltatása:

 

A
városházától még balra látszik a 48-as emlékmű. A tér túl oldalán a piros
cserepes házból nősült Benyovszky Mór, aki hányatott sorsa révén Madagaszkárnak
lett úgymond királya.


Tartozom még annak az elmondásával, hogy miért ezt a negyvennyolcas emlékművet
mutatom elsőként. Kétszer is hallottam egy mondatot a múlt héten, ami egy kicsit
egybe cseng azzal, hogy nem vésték le a magyar feliratot. Ezekről majd más
írásokban részletesebben szeretnék szólni, de most csak ide írom: Hiszen
valaha egy ország voltunk. Indulat nélkül, békességes szóként hangzott el
mind a kétszer. Bár általános lenne, hogy így gondolnánk egymásra:
polgártársakként. Bárcsak kölcsönösen megbecsülnénk ezt a közös múltat. Bárcsak
békévé oldaná őseink harcát az emlékezés.

Kapcsolódó cikkek: