"Hogyan tudjátok megvigasztalni azokat az embereket, akik másról se tudnak beszélni, mint saját gondjaikról, bajaikról, egészségi problémáikról? Hogyan tudjátok felébreszteni bennük a reményt?” - Bíró László püspök úr júliusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2015.
július
Nagypapa, nézd, itt a
bizonyítványom, most kaptam meg és az iskolából egyenesen hozzátok jöttem vele,
mondta sugárzó arccal a nagykamasz fiú, belépve nagyszüleihez. Nagyapja boldogan
ölelte magához a fiút, és – noha még nem látta a bizonyítványt –, örömmel
mondta: gratulálok! Ez aztán öröm! Gyere be, mutassuk meg nagyanyádnak is, hadd
örüljön ő is. Annyira örülök, hogy most nem vagy szomorú, mert amikor a félévi
bizonyítványodat mutattad, bizony nem voltál nagyon vidám. A szüleid is biztosan
nagyon fognak örülni! De nagypapa – szólt közbe a fiú, – azért nem olyan szép ez
a bizonyítvány, csak jobb, mint amilyent remélni mertem. Félek, hogy a szüleim
nem lesznek velem megelégedve, ők mindig a maximumot várják tőlem. Félévkor is
azért voltam olyan szomorú, mert tudtam, hogy nem okozok nekik örömet, mert nem
azt nyújtottam, amit várnak tőlem. Ne félj, és ne szorongj – szólalt meg a
nagymama –, amikor a szíved mélyén öröm van. Ne csak annak örülj, hogy több az
ötösöd, hanem annak, hogy legyőzted az elkeseredettségedet.
Amikor az ember a városban
jár kel, vagy utazik valahová, érdemes körülnézni: hányan vannak, akiknek az
arca sugárzik az örömtől. Legtöbbször gondterhelt arcok vesznek körül, fájdalom,
szomorúság látszik rajtuk. Akadnak olyan csoportok, amelyek hangoskodással,
vihorászással próbálják a jókedv látszatát keltetni, de az ilyen társaság
leginkább valakinek a kárán mulat, nem örül igazán. Villamoson, autóbuszon sokan
olvasnak, mobil telefonjukkal foglalkoznak. Ezek is többnyire gondterheltek,
ritkán deríti őket valami vidám olvasmány, vagy jó hír örömre. Sok a szomorú
arc, szomorú ember, akik egykedvűen, öröm nélkül intézik dolgaikat. A mai világ
gondjai miatt, a súlyos nehézségek terhe alatt görnyedve az emberekből érthetően
sokszor hiányzik az öröm, inkább szomorúságra hajlanak. Ferenc pápa írja
egyik, még Argentínában megjelent könyvében: „Vegyük észre, hogy a szomorúság a
Sátán varázslata, amely megkeményít és megkeserít, lehetővé teszi, hogy ő, a
Gonosz beköltözzön a szívünkbe, hogy aztán semminek se tudjunk örülni, hogy
elűzze belőlünk a remény maradékát is. Remény nélkül aztán még szomorúbb lesz az
ember, eljut a kétségbeesésig”. A reménytelenség elleni védekezésre buzdít a
Gulágot megjárt bencés atya, Olofsson Placid is: „Az öröm szükséges a
túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró
örömeit.”
XVI. Benedek pápa
tanítja: „Kétfajta szomorúság van: az egyik, amely elveszítette a reményt, többé
nem bízik a szeretetben és az igazságban, s ezért belülről rombolja az embert (Lk
18,23); de van olyan szomorúság is, amely az igazság okozta megrendülésből
fakad, az embert megtérésre és a gonosszal szembeni ellenállásra vezeti. Ez a
szomorúság gyógyít, mert az embert arra indítja, hogy újból reméljen és
szeressen. Az első szomorúságot Júdás képviseli, aki, lesújtva a saját bukása
fölötti rémülettől, nem mer többé remélni, és kétségbeesésében felakasztja magát
(Mt 27,3-5). A szomorúság másik fajtáját Péter testesíti meg, aki az Úr
tekintetével találkozva sírásra fakad, s ennek a zokogásnak a könnyei
gyógyítóak: felszántják lelkének földjét. Mindent elölről kezd, és megújul.” (A
Názáreti Jézus. 84-85. old.) A teljes reménytelenség maga a pokol, erre utal
Dante Isteni Színjátékában a pokol kapuján található felírat: „Ki itt
belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Mit tapasztaltok,
miért szomorú olyan sok embertársunk? Mi a sok szomorúság legfőbb oka? Nehéz
élethelyzetekben hogyan tudjátok családotokban, rokonaitokban, barátaitokban
ébren tartani a reményt?
Ha egy vágyunk teljesül,
akkor örömöt érzünk, megnyugszunk. Minél szebb, nemesebb, igazabb vágyunk
teljesült, annál mélyebb, átfogóbb az örömünk. A megállapodott, Istennel,
felebarátaival, a teremtett és az ember építette külvilággal harmóniában lévő
ember csendes öröme belső nyugalmából és békéjéből származik. Nagyobb vágyak
teljesülésekor örömünk vidámságban nyilvánul meg, különleges öröm esetén
ujjongani kezdünk. Ha más kára, baja, szerencsétlensége miatt érzünk örömöt,
akkor örömünk rendetlen lesz, ha pedig valami önmagában rosszat akartunk, és azt
sikerült elérnünk, akkor örömünk bűnös öröm lesz. Ebből is következik, hogy az
öröm szoros kapcsolatban van egy másik isteni erénnyel, a szeretettel. Akit
ugyanis szeretünk, annak a javát akarjuk, kára-baja esetén nem örömet érzünk,
hanem segítségére akarunk sietni. Felebarátainkat pedig legalább annyira kell
szeretnünk, mint magunkat. Ugyan ki tudna örülni a saját kárának?
„A mai világnak – a maga
sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú
szomorúság, amely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges
kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad. Amikor az egyén belső élete
bezárkózik saját érdekeibe, akkor nem marad hely mások számára, többé nem
jöhetnek be a szegények, többé nem hallja Isten hangját, nem örül szeretete édes
örömének. A hívek kétségtelenül ki vannak téve ennek az állandó veszélynek.
Sokan esnek ennek áldozatává, és érzéketlen, elégedetlen, élettelen személyekké
válnak. Ez nem a méltó és teljes élet választása, nem Isten ránk vonatkozó
vágya; ez nem a Szentlélekben való élet, amely a feltámadott Krisztus szívéből
forrásozik.” (EG 2)
Beszéljétek meg
családi, rokoni, baráti, körben, hogy kinek örömtelibb az élete: annak, aki
mindig mindent csak a saját, pillanatnyi érdeke szempontjából ítél meg, vagy
annak, aki önzetlen szeretettel fordul a többi ember felé? Hogyan segíthetik elő
a keresztény családok az örömtelibb társadalom létrejöttét?
„Az öröm és remény, a gyász
és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a veszélyben
élőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása,
és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben. A
tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó
emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető
zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják. Ezért
e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével valóban bensőséges
kapcsolatban érzi magát.” (GS 1)
A keresztény ember sem élhet
állandó vidámságban, de minden nehéz helyzetben talál okot az örömre. Tud örülni
a tavaszi napsütésnek és a frissítő nyári zápornak, örömmel csodálja meg a
teremtett világ ezer csodáját, örül, amikor gyermeke először rámosolyog, örül,
hogy részt vehet a közösség életében, örül barátainak, örül Isten minden
ajándékának, házastársának, gyerekeinek, szüleinek, de legfőképpen a
szeretetnek, amit adhat, és amit kap. Ha pedig gondokkal, nehézségekkel kell
szembenéznie, akkor sem árasztja el családja tagjait, munkatársait, barátait,
ismerőseit panasszal, inkább keresi a rosszban a jót, töretlen reménnyel
igyekszik a bajokon segíteni, a gondokon túljutni, nem beleragadni a
szomorúságba, a passzív panaszkodásba. Hiszi, hogy Isten szeretetből szeretetre
teremtette őt is, családját is, és azt akarja, hogy mindnyájan célba érjenek.
Isten ugyanis a megszentelő kegyelemmel együtt, természetfölötti módon árasztja
lelkünkbe a hitet, a reményt és a szeretetet, e három isteni erényt.
Hogyan tudjátok
megvigasztalni azokat az embereket, akik másról se tudnak beszélni, mint saját
gondjaikról, bajaikról, egészségi problémáikról? Hogyan tudjátok felébreszteni
bennük a reményt?
Amikor édesapja este
hazajött, rögtön látta fia örömtől sugárzó arcán, hogy ma valami jó dolog
történt az iskolában. Csak nem te rúgtad a győztes gólt a béseknek – kérdezte –,
vagy talán sikerült a kémia-szertárt felrobbantanod? A fiú előhúzta
bizonyítványát és büszkén mutatta édesapjának. Látod – magyarázta –, a félévihez
képest mennyit javítottam? Nem mindent, de majdnem! Magam se mertem remélni!
Gratulálok, látod ez az, aminek nagyon örülök – válaszolt az apa –,
elhatároztad, megígérted, és teljesítetted. Nem a félévi nem túl jó jegyeken
keseregtél, hanem komolyan nekifeküdtél és bíztál magadban, meg Isten
segítségében. Meg a tietekben – tette hozzá a fiú –, örömkönnyekkel a szemében.
Köszönöm nektek, köszönöm a jó bizonyítványomat és ígérem, hogy a következő még
jobb lesz.
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás:
csaladlevel levelezőlista