Érdekes és fontos kérdést vizsgált meg 1994 tavaszán megjelent könyvében Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere. Az elveszett presztízs című kötete arra kereste a választ, hogy miként rendült meg sőt veszett el Magyarország presztízse 1904-1910 között Nagy-Britanniában.
MÁS KÁRÁN TANULNI
Érdekes és fontos kérdést vizsgált meg 1994 tavaszán megjelent könyvében
Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere. Az elveszett presztízs című
kötete arra kereste a választ, hogy miként rendült meg sőt veszett el
Magyarország presztízse 1904-1910 között Nagy-Britanniában. A tanulmány maga a
70-es évek terméke, 1980-ban már megjelent, s a szerző kandidátusi értekezésére
alapul. A második kiadásnak is immár 21 éve, de az olvasó sajnálattal állapíthat
meg kétféle időszerűséget.
A
mű lényegét a következő idézetben látom:
„Bebizonyosodott,
hogy a nemzeti kisebbségek ügyét
a csak papíron biztosított
jogegyenlőség,
a felülről diktált
„megoldottság”,
a „sehol nincs ilyen jó
dolguk” típusú kérkedés
nem oldja meg,
s még kevésbé eredményes
a mindennapi gyakorlatban
alkalmazott tényleges jogfosztás,
a fönnálló törvények be nem
tartása,
a bevallott vagy be nem
vallott asszimiláló törekvés.
A
terjedelmes körmondatot részeire tördeltem, amitől nemcsak szabad vers jelleget
nyert, hanem üzenete talán élesebbé, elgondolkodtatóbbá vált.
Mitől időszerű ez az üzenet? Egyrészt attól, hogy magyar részről ma is sokan
mereven tagadják, ellenséges propagandának vélik, hogy a XX. század elejének
Magyarországán csak papíron volt nemzetiségi jogegyenlőség. Hiába igaz a többi
megállapítás is, ezeket valóságosnak elfogadni és önkritikusan beismerni sokan
képtelenek. A XX. századelő vaksága sajnos nem gyógyult meg a XXI századra sem.
A
másik időszerűség nem nekünk, hanem az utódállamok vezetőinek szóló üzenet. A
magyar szélsőjobb képtelen tanulni ősei hibáiból, de ettől ők még tanulhatnának
a m i hibáinkból. Hiszen nem a magyarok kiváltsága a 'más kárán tanul az okos'
közmondás. Mi országunk kétharmadának elvesztésével fizettünk önző és ostoba
politikusaink alkalmatlanságáért. Miért e levitézlett politikát utánozzák még ma
is a szomszéd államok vezetői? Szép szavakban, nemzetközi szerződésekben nincs
hiány. Bukarest és Pozsony egy kicsit sem rest, ha öndicséretre lát lehetőséget.
Közben pedig a fenti idézetben szereplő összes hibát elkövetik, s ennek előbb
vagy utóbb, így vagy úgy megjön a böjtje. A népesedési adatok ugyan arra
utalnak, hogy a porladás megállíthatatlan. Ez azonban bármelyik pillanatban
megfordulhat. Mindannyiunknak, a Duna Kárpátok ölelte völgyében élő minden
népnek okosabb lenne, jobb jövőt biztosítana, ha az újra, meg újra felmerülő
összefogás végre nem kudarcba fulladna, hanem meghozná e nemzetek között a
valódi megbékélést.
Vágyálom? Talán nem. Az összefogás, a föderális berendezkedés vagy hasonló
ötletek mindig krízishelyzetben és mindig későn fogalmazódtak meg. Most nincs
krízis. Még van időnk végiggondolni, mi lenne valamennyiünk számára az optimum.
Az Európai Unióban közösek az érdekeink, sőt szinte csak egymásra számíthatunk.
Hogy a politika mikor ismeri ezt fel, nem tudom, sőt nem is vagyok túlzottan
optimista. Ez azonban nem mentség a helyzetet látó, a problémákat felismerő
értelmiség számára, hogy ne jelezze: nem a hangoskodó szélsőségeseknek, nem is a
nemzetiségi kártyát választások idején mindig kijátszó aljasoknak, hanem az
önkritikára is képeseknek, a bocsánat kérőknek és megbocsátóknak, az egymást
keresőknek van igaza.
Surján László