Részlet a Békességes szó kötetből. Hét országból ötvennyolcan írtak arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és zajos szögletében, s hogy sikerül-e példakövetőkből példává lennünk.

Marin Skenderović
Horvát Idegenforgalmi Közösség, képviselet
vezető, Budapest

A megbékélés
a másik megértését és tiszteletét jelenti

Ha a szomszédos
népekről beszélünk, engem személy szerint mindenekelőtt a magyar nép kultúrája
és annak az európai kultúrára való hozzájárulása nyűgöz le; ha a zenéről van
szó, elsőként Liszt Ferenc, Bartók Béla, Jenő Hubay, Kodály Zoltán, vagy éppen
Boldoczki Gábor, Bogányi Gergely, Baráti Kristóf, Binder Károly, Sebestyén
Márta, Bata András jut eszembe. Ha irodalomról beszélünk, akkor Petőfi Sándor,
Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Márai Sándor, Wass Albert vagy a zseniális
Hamvas Béla. Természetesen még nagyon sok mindenkit felsorolhatnék és nemcsak a
kultúra területéről, hanem a tudomány világából – hány Nobel-díjas magyar van,
vagy itt van a sport – Magyarország egyike a 10 olimpiai nagyhatalomnak.

Ha a történelemre
gondolok, vagy a mai politikai helyzetre mint a történelem egyfajta eredményére,
a hosszú horvát-magyar közös történelemre, mely 816 évig tartott, és most az EU
csatlakozás után ma is tart, akkor különösképpen felhívnám a figyelmet közös
nagyságainkra, az idősebb Šubić Zrínyi Miklósra, vagy Zrínyi Miklós és Péter
testvérpárra, Zrínyi Ilonára, majd például Deák Ferencre, aki a lehető
legtökéletesebben beszélte a horvát nyelvet és a horvát-magyar tárgyalásokat
vezette, rendkívül korrekt módon „mint nép a néppel” tárgyalt – ahogy ő mondta.

Ha kortárs
személyekről beszélünk, ugyancsak meg kell jegyezni olyan személyek nevét, mint
Antall József és Jeszenszky Géza, akik felismerték a pillanatot hogy mikor és
hogyan kell Horvátországnak segíteni a legnehezebb időkben, amikor az épp saját
szabadságáért küzdött a támadóival; azután Orbán Viktort, aki 1999-ben amikor
még Horvátország egy elszigetelt állam volt, bátran és szabadon beszélt 
horvát-magyar stratégiai partnerségről, és konkrét lépéseket tett ennek
értekében, vagy például a magyar EU-elnökség idején egyik legfontosabb célnak a
horvát csatlakozási tárgyalások előremozdítását tűzte ki. Ők mind megérdemlik,
hogy a fiatal generáció példát vegyen róluk.

Európa történelme
tele van összetűzésekkel és konfliktusokkal, de Nyugat-Európának volt ereje hogy
túllépjen ezeken, hogy megkeresse és meg is találja a módszert az együtt élésre,
és az eljövendő generációknak egy szebb jövőt biztosítson. Nyugat-Európa
megmutatta és bebizonyította, hogy nem lehet és nem is szabad a múltban élni, és
megbocsátás és megbékélés keresztény elveit alkalmazva új alapokra helyezte a
toleranciát, egymás értékelését és megértését. A múltat nem szabad elfelejteni,
beszélni kell róla és megérteni, főképp azokat a témákat, melyek évtizedeken
keresztül tabutémák voltak és nem volt szabad róla beszélni. De a múltat
történések idejében kell szemlélni; sok európai nép, így a magyarok és a
horvátok is, nagy árat fizettek, sokszor túl nagyot és sokszor önhibájukon
kívül, hozzájárultak az európai történelemhez, de ez nem lehet akadály új
kapcsolatok kiépítésében a kontinensünkön. Biztos vagyok benne, hogy Európa
"másik részének" is lesz ereje és akarata, hogy a Nyugat-Európát alapul véve, és
ugyancsak a megbocsátás és megbékélés keresztény eszméit alkalmazva, megteremtse
a körülményeket melyek az egész európai kontinens javát szolgálják.

A megbékélés, ami
a másik megértését és tiszteletét jelenti, mindenekelőtt keresztény értékek
szerint, az egyetlen út, mely megtartja Európa nagyságát, és az új globalizált
világban biztosítja azt a helyet, amit Európa megérdemel, valamint az általános
emberi és civilizációs értékek tekintetében vezető szerepet biztosít neki a
világban.