"...szeretettel ajánlom ezt a tanulmánykötetet a remélhetően egyre szaporodó olvasóknak; nagyon pontosan világítanak rá arra a helyzetre, amikor – néhány vezető, s néhány hamis ideológia révén - egy nép elveszíti személyes önrendelkezési jogát, irányítottá válik, s így irányíthatóvá. ” - Tamási Orosz János írása.
Tamási
Orosz
János:
népSzolgálat
Néha azt remélem,
s persze minden betűvető így van vele, hogy „vasárnapi szólásaimat” sokkal
többen olvassák annál, mint azt gondolom. Nem valamiféle személyes becsvágy
miatt ambicionálnám a dolgot, hanem a könyvek miatt, melyekről beszélek; kicsit
ideszövöm: amennyire a véletlen irányította év elején a témáimat, ma már a
válogatás sokkal tudatosabb. Időközben egyre inkább az elemzés szintjén vált
bennem kihívássá, összegezzem kortárs nemzedékem életműveinek szakaszait, majd
ez a kihívás egy átfogóbb – szinte axiómává váló – felismeréshez vezetett. Mely
szerint: mindannyian kicsit ugyanazt próbáljuk megfogalmazni; bárha talán nem is
olyan biztos, hogy mindannyian, s hogy ugyanazt. Mert vannak, akik hessegetik a
tudás felismerésének eredeztetését, míg mások azt gondolják: az eredők, ha ott
is voltak, már máshová kerültek. Az ismert filozófia csapda feloldásából
indulnak: természetesen nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mondják,
hiszen nincs két egyforma folyó. Változik a víz színe, összetétele,
szennyezettsége, medre sekélyesedik, így nyilvánvaló, hogy az a folyó már nem
az.
A pecások
általában mást mondanak; bár abban egyetértenek: régen nagyobbak voltak a halak,
és kisebbek a hullámok.
És mást mondanak
azok az irodalomtörténészek, akik okosan néznek szembe a történelemmel; akik a
múltbéli csapdák élethelyzeteit az idősíkok párhuzamaira vetítik. Mint ők,
kikről itt hétről hétre alkalmam van szólni; és ezt egyre nagyobb szerencsének
tekintem. Jó érzés felismerni, hogy nem vagyok egyedül azzal a gondolattal: a
szocializmus tulajdonképpen a kommunizmus illiberális megjelenése. Leírtam már
ezt a Szeredi Pál által oly kiválóan szerkesztett Borbándi-főhajtásban,
s máshol is; azt gondolom: továbbgondolásra érdemes félmondat. Ki is fejtem,
másképp, mint eddig, bárha szintoly röviden: a kommunizmus a maga diktatúrájával
egyértelmű volt, felismerhető agresszió a társadalommal szemben; el is nyerte
méltó büntetését; itt tűnődtem egy feloldó idézőjelen, még inkább amolyan
smiley-re gondolva; de nem kell azt a büntetést enyhíteni, feloldani; nem kell
pillanatnyi népönvédelemre fogni a forradalmat. Ami le is verte a bolsevizmust,
ám a szocializmus előtt ismert kényszerek miatt meghátrált; s lassan azt is
feledte, hogy mi hiányzik magából a rendszerből: ő maga. Az, ami a szolidaritás,
a tolerancia, az egyén szabadságjoga, a lelkiismeret, a vallásszabadság – nem
folytatom – mögött van: mint mondtam, ő maga. Az ember.
Akitől a
szocializmus talánha kíméletlenebbül vette el önmagához fűződő jogait, mint a
kommunizmus. Utóbbi életeket oltott ki, míg előbbi, sokkal alattomosabban,
lelkeket. Erre nem árt mindig figyelmeztetni; nem árt szólni arról, ami sokkal
nagyobb veszély, sokkal nagyobb pusztítás, mint a nyílt agresszió; a nyílt
diktatúra. Minden mai bajunk, problémánk a szocialista múltban
gyökeredzik; és egyre többször tűnik el ez a kommunizmus bírálatainak
árnyékában. De miről is beszélek? Íme, egy mondat: „A közösségi
elkötelezettség alakváltozásai a magyar kisebbségek
történetében”. Alcíme ez mai olvasmányomnak, címe: népSzolgálat;
elnézést a fura írásért, a belső borítókon már tipográfiai „alakváltás” nélkül
szerepel az összetett szó, a borítón azonban szembeötlik: a nép szó
feleakkora betűkkel szedett, mint a szolgálat – remek, azonnali jelzése a
tartalomnak. (Bocsi, de a kötetből sajnos nem derül ki, jegyzem meg
mindenekelőtt szeretettel: kinek a munkáját dicsérem; ki is „ötletelte” ki ezt a
remek címlapot?). Azonnali jelzés, mondom, hát még ha eleve feltételezzük a
tartalmat; igaz, legyen ez a belemerülő olvasó számára meglepetés, dupla
ajándék.
Tizenegy mélyen
szántó (beleértve az előszót is) esszét tartalmaz a kötet a népszolgálat
eredőiről, fogalmi strukturalizálódásáról (és át-), lényegében azt kutatva:
miként módosult ez a feladat akkor, amikor „a »pragmatikus«
szocializmus-kommunizmus ideológiája a népszolgálatot
mint jelszót és modellt megtartotta,
megfosztva azt legfontosabb elemétől, a
spiritualitástól”. Ennél persze tovább lép, valódi izgalmakat kínálva, de
hát elsőbben is nézzük: mi az a tartalom, amire a népszolgálat alatt gondolunk?
Gáll Ernő elemzéséből idézem: „A népszolgálat
elválaszthatatlan felelőssége nem engedi meg
a tőle való menekülést, az általa
diktált hűség viszont személyiségünk kiteljesedését,
azonosságunk megőrzését szavatolja”. A terminológia még
ebben az egy mondatban is kifejezi a szerző hetvenes évekbéli megközelítését,
de a kiindulópont adott; s majd az antológia szerzői arra is rávilágítanak:
miként változott ez a kifejezés, akár csak megítélésében, hogyan minősült át
akkor, mikor az mintegy formálissá, hiteltelenné, nem ritkán (köz)életcsapdává
vált; amikor, hogy az előszóra hivatkozzam, a népszolgálat „...a
politika egy klasszikus felfogásához vezet
vissza, amely … [feladatát] elsősorban a polgárok
lelkének nemesítésében látta. Ennek megfelelően
a közösséggel, a társadalommal való
kapcsolattartás, a társadalom építése – a mai
bevett politikai gyakorlattól eltérően – nem
„politika kommunikáció”, nem „meggyőzés”,
nem „propaganda”, nem „imidzsépítés”,
nem „politikai marketing”, hanem a
polgárok lelkének ápolása – a személyes
útmutatás és példamutatás révén”. A fogalom íve
összeköti azt a pontot, amikor ez a feladat spirituális kérdésként vetődött fel,
s azt, amikor az egyéni vélemények a közösség számára haszontalannak, károsnak
ítéltettek. Az előszó, túl azon, hogy nagyon precíz, a maga módján egyszerűen
remek; mondhatni, van olyan jó, mint a borító; s a három szerkesztő (Bárdi
Nándor, Filep Tamás Gusztáv és Lőrincz
D. József) együttes szerzőségét tünteti fel, a kollektivizáló „a
szerkesztők” aláírással. (Amúgy részemről ez is smiley volt; mint mondtam,
mindenekelőtt szeretettel...) S hát ne feledjem, az esszék, mint a kötet alcíme
jelzi, a magyar kisebbségek helyzetének egy-egy aspektusából születtek; erdélyi,
felvidéki és jugoszláviai (lényeges utalás) modellek feltérképezése, de emellett
a magyarországi népi írók szerepét is vizsgálva, talán először meghökkentő, de
tárgyalása során kvázi magától értetődő fölfogás mentén: a kisebbségek
szolgálata során a szocializmus-kommunizmus idején, annak ideológiájában, „a
népszolgálati eszmekörben a nemzeti kultúra
mint egyfajta szekularizált teológia jelenik
meg”. Nagyon izgalmas megközelítés, hadd utaljak ismételten a tanulmányok
olykor talán nem is elsődleges értelmezési felületeire, kiemelvén azt, ami
meglehet, már csak nekem, olvasónak jelent sokat: „nacionalizmus és
internacionalizmus között a lélek elleni
támadásban nincs igazi különbség; a
katolicizmussal egyaránt szemben áll mindkettő,
ahogy az imperializmus és osztályharc,
»faji gőg« és »szociális gyűlölet» is” (Filep
Tamás Gusztáv).
Említettem a
jugoszláviai irányultság ilyetén jelzését. Bárdi Nándor tanulmányában egy
érdekes személyiség (Kende Ferenc) életútján keresztül világítja meg:
hogyan erősödik egyre inkább meg a vajdasági magyar közéletlétformákban, annak
tereiben a kommunizmus propagandájának elve: „olyan lehetőség kialakítása
[a cél], amely látszólag politikamentesen egy szellemi tömbbé gyúrja a
magyarságot, elsősorban a magyar parasztságot”. A tanulmányban - olvasása
közben - nagyon izgalmas nyomon követni, mint lesz egyre kisebb jelentőségű a
magyar kisebbség „lelki vezetése”, s miként válik ajánlottabbá, elfogadottabbá
az a közösségi szemlélet, mely – azon túl, hogy a magyarság sajátos, összetartó
lelki kapcsolatait számos kulturális formával erősíteni, támogatni, szolgálni
igyekszik – előrevetíti s majd létrehozza a jugoszláv közösség – mint
szemlélet - érdekeinek minden irányú elsődlegességét. Ismét csak térbeli
kiterjedése okán erős visszhangot ver az a mondat, amit Bárdi idéz Szirmai
Károlytól, ki egy konferenciáról szóló beszámolója – ahol Kende, ismét
Szirmai szerint, előadta „a kisebbségi gondolkozás, magatartás és cselekvés
nagykátéját” - összegzésében arra is sort kerít: „a gyűlöletnek és a
bosszúnak nem szabad többé szerepet játszani, vagy pedig ne beszéljünk s ne
írjunk magyar testvériségről”. Mert minden személyes érdeket alá kell
rendelni a közösség érdekeinek, emeli ki, s ez – úgy vélem - lényegében
meghatározza s előrevetíti a jugoszláv modellt.
Mint írtam,
alapvető esszéket ismerhetünk meg a kötetben, melyek nem csak a múlt
feltárásában jeleskednek, de bízvást támaszkodhatunk rájuk a jelen és jövő
megítélésében. E szempontból rendkívül izgalmas Horváth Ágnes
írása (A Népszolgálat, a Szolgálat és a
Nép között), amely érdekes malíciával közelíti meg, átfogó
művelődéstörténeti elemzéssel, azt az utat, melyet az egyén jár be mindenkori
közösségében, egyfajta politikai törvényszerűséggel: „az élet
ténye, hogy mindazok, akik erőt nyertek
a gyengeségből, azonnal el is veszítik
azt, ahogy a gyenge megerősödik. Tehát
nyilvánvalóan azon lesznek, hogy a gyenge
gyengébb maradjon”. Bizony-bizony, ha zárójelen kívül nem
említettem volna még: nagyon-nagyon, mindenekelőtt szeretettel ajánlom ezt a
tanulmánykötetet a remélhetően egyre szaporodó olvasóknak; nagyon pontosan
világítanak rá arra a helyzetre, amikor – néhány vezető, s néhány hamis
ideológia révén - egy nép elveszíti személyes önrendelkezési jogát, irányítottá
válik, s így irányíthatóvá. Borzasztó lényeges kérdés, hogy eközben eljut-e az
önfelszabadítás, az „önösszeszedés” állapotáig? Mert ha nem, akkor a
folyóba ugyanúgy belelépünk, másodszor is, noha annak vize már zavarosabb,
szennyezettebb, mélye üledékesebb.
Ám a partján ott
ülnek a pecások, akik akár meg is esküsznek arra: régen nagyobbak voltak a
halak, és kisebbek a hullámok...
(Népszolgálat.
A közösségi elkötelezettség alakváltozásai a
magyar kisebbségek történetében. Szerkesztette:
Bárdi Nándor, Filep Tamás Gusztáv és
Lőrincz D. József. Kalligram Kiadó, Pozsony,
2015).