Részlet a Békességes szó kötetből. Hét országból ötvennyolcan írtak arról, hogy mi dolgunk a világnak ebben a kicsiny és zajos szögletében, s hogy sikerül-e példakövetőkből példává lennünk.
Bence Lajos
szlovéniai magyar költő-újságíró, Lendva, Szlovénia
Szándéknyilatkozatféle, kérdőjelek nélkül
Így pőrén, a
meghatározottságot jelentő előtag nélkül. Mert a barátságban mindig kettőn áll a
vásár!
Ahogy a
megbocsátás is mindig két fél együttes ügye, vezérlője pedig a tiszta szándék.
A 90 felé közeledő
Bíró Józsi bátyánk, akit huszonévesen, csupán vezetéknevéből eredően is – hol
egyik hadsereg, hol egy másik, hol mindkettő – cipelt a háborús téboly
Balatonfüredtől Berlinig, hogy végül a hrastoveci haláltáborban kössön ki
édesanyjával, öccsével, csecsemő húgával. De már volt előképzettsége: egy
szlovén tanító, ki szigorú volt, ütött, „mint a tűzesménkő”, de „hatalmi
pozícióban” sem volt igazságtalan. Járta a családokat, a jobb élet reményét a
szegénységből és zselléri létből és a készülő vasfüggöny-helyzetből az „innen
távol, innen el” – egzisztenciális szólamban fogalmazta meg. Be is jött
sokaknak, akik a kitelepítéseket, vagy internálások után sohasem tértek vissza
szülőföldjükre. Józsi bácsi egy későbbi megbékélést hirdető gesztusban a lassan
családtagjaivá váló szlovénokat kebel-testvérként kezelte: „Nekem ellenkező
esetben a „kétvérű” unokámtól kellene bocsánatkérést eszközölnöm. Attól, akinek
szlovén nagyszülei is mindig békében éltek velünk együtt.”
Amaz, ott fönn az
indíték, ez itt lenn a következmény?
Felmenőim, nem
tiszta magyarok, vérvonalam is igen vegyes. Van a XIII. századi Dobri-családból
is bennem, mely már az etimológiai jelentés miatt, már az elején elakad (Dobri-Jók).
A Bencében a szlovén bencések (Benedikt), apai nagyanyánk a magyar nyelvhatár
túlról, Hoticából érkezett, nem is tudott jól magyarul. Később szerette meg a
befogadó közösségét, aki mindannyian magyarok voltak. Vagy azokká lettek, mert a
nevekből ítélve (Gerebicek - még korábban Markók, Miskagyúrkók, Pisznyákok,
Szlivnyekek, Meszelicsek, Petkovicsok, Vugrincsicsek) volt itt is nagy
keveredés.
Illyés Gyula írja:
népünknek a szlovénnel nem volt soha nagyobb konfliktusa, már a letelepedésünk
pillanatában összeölelkeztünk. Később a honfoglalást a „behódoló/meghódoló”
szláv magatartással és a kiszolgáltatással, leigázó/elfoglaló tézissel próbálták
semmissé tenni az illyésit. Egy azonban bizonyos: annyit a magyar irodalomban
senki sem foglalkozott a népek közötti barátság, a „ma hegyén-hátán emlegetett
„jószomszédi” viszonnyal, mint a szlovén romantika írói (pl. Prešeren) akik az
ördög-szomszéd helyett valódi „jószomszédra” vágyott, ezeknek a népeknek az
éltetésére emelte jelképesen poharát a „Zdravljicában".
A minden bajok
forrásaként, a megbékélés fő akadályaként, az örök „bűnbakként” emlegetett
Trianonról két dolog jut eszembe. Itt is, ott is kilóg a lóláb! Egyik fél
szerint: kiérdemelt volt, mert nem tudtuk kezelni a nemzetiségiek ügyét, a
forradalmi időszakban is rossz politikát folytattunk, segítettük eluralkodni az
„egynemű” ország a további káoszt, a békéltető szándékot „dzsentriügyként”
kezelve, növeltük a bajt. A másik közös, magyar-magyar ügyünk: mely az uniós
csatlakozással semmissé váló terület-visszafoglalással és más irredenta
gondolattal táplálta düh, a királyság visszaállításához mérhető radikális humbug
mérséklése lenne. S még nagyobb gond – s ez a 25 felszabadult év hordalékának, a
szemét- és hulladékkal való bánásmód civilizáltabb kezelési módozatait
emlegetett – a Trianon utáni ma is működő, ártalmasnak ma sem nevezhető
nemzetszétfejlődés. Magyarán: megbékélni önmagunkkal, nemlétező határon túli
(maga a meghatározás is ijesztő), önnön határainkat lebontani nem képes,
sztereotípiákkal és más előítéletekkel körülvett magyarok, kiknek az „európeri”
gondolat elérhetetlennek tűnik, s vele a megbékélés gondolata.
A megbékélés csak
megbékült állapotban lehetséges. Békéljünk meg önmagunkkal is!