"Nagyboldogasszony napján sikerült átvergődnünk a vasfüggönyön, édesapám szerint azért, mert „Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk” a gondunkat viselte. "
Dancs Rózsa
Akartunk élni – szabadon…
A nyolcvanas évek derekán Romániától az
„elbocsátó szép üzenetet” jelképező útlevelemet két tábla, pult alatt szerzett
magyar gyártmányú mogyorós csokoládéval, egy fél liter magyar barackpálinkával,
egy karton Kent cigarettával és egy kiló babkávéval szereztem meg.
Pontosan emlékszem: július 17-én reggel
nyolc óra harmincöt perckor sikerült átnyújtanom a becses nylonzacskót az
illetékesnek.
Hajnali öt óra negyvenötkor kiálltam arra
az utcasarokra, amelyen az útlevélosztály alkalmazottjának minden nap át kellett
sétálnia ahhoz, hogy a hivatalába érhessen, és vártam. Órákon keresztül vártam,
míg egyszer valóban felbukkant a sarkon. Teketóriázás nélkül a kezébe nyomtam a
csomagot, sok sikert kívánva érettségizett kislánya jövőjéhez. Hatott a gesztus,
és délután öt óra 20-kor a kezemben volt a zöld könyvecske. Soron kívül, vagyis
a sorok után. Az utolsó, otthon megélt másfél esztendőnek minden szerdáján
beálltam ugyanis a sorba a rendőrségen, hogy az ablakocskánál közölhessék velem:
a vízumkérésemet újból elutasították. „Normális” körülmények között, elméletileg
minden második évben megkaphattuk az útlevelet, de Romániában már régóta
átértelmezték a „normális” fogalmát. Bennem azonban hétről hétre fokozódott a
verembe zárt anyaállat kétségbeesett riadalma, hogy nem menthetem meg a
gyerekeimet a cseauseszkui tébolyultságtól, és fel kell adnom minden emberi
értéket, amely utolsó morális szalmaszálként még fenntartott.
Csak a volt férjem tudott lassan
kijegecesedett elvándorlási szándékomról. Abban egyeztünk meg, hogy a
gyerekeinkkel előremegyek, és ő majd utánunk jön. Osztozott is „derekasan” a
vergődésemben: mindennap megjegyezte, hogy tökéletlen vagyok, nem eléggé
rámenős, és majd magamra vessek a gyerekek elrontott életéért... Én tehát
rámenősködtem, amíg végre a Kenték a vonatra segítettek a mindennapi
vajaskenyerünkért imádkozó két kisgyerekemmel. Az apjuk jókedvűen, kacagva
integetett a brassói állomásból kigördülő nemzetközi vonat után, pedig nem
hétvégi kirándulásra távozott a családja...
Az éjszaka úgy borította be a nyomunkat,
mintha attól tartott volna, hogy valaki otthonról még visszarángathat.
A Budapestre tartó utasokban Kolozsvár
után a felszabadultság nyugalma rendszerint a veszély-érzésével súlyosult, mert
a vámvizsgálat mindig hozhatott kellemetlen meglepetéseket. A fülkében – alvó
gyermekeimen kívül – csak egy fiatal lány üldögélt. A Brassó melletti
Hosszúfaluból utazott a vőlegényéhez Budapestre, és az érzelmeibe kapaszkodva
nem félt a vámosoktól. Ami azt illeti, nekünk sem volt mitől tartanunk, mert
jószerivel nem is volt csomagunk... néhány váltóruha mindössze...
A vámvizsgálatot végző tiszt jóképű volt,
illatfelhővel, önbizalmát messzire lobogtatva lépett be a fülkénkbe. Tekintete
mohón pásztázta végig a fiatal útitársnőt, és kizárólag csak vele törődve kérte
el az útleveleket. Minden átmenet nélkül, durván kirántotta alvó kislányom feje
alól az utazótáskát, amelybe a gyerek az apróságait csomagolta, és elegánsan
hosszú ujjait a babacuccok alá merítve, kihúzta onnan az Ex libris mint
irodalmi illusztráció című szakdolgozatomat. Tudtam-e addig, hogy egyáltalán
velünk van ez a disszertáció vagy csak szó volt arról, hogy a magyarországi
barátnőmnek ajándékoznék egy példányt belőle az anyaggyűjtésben nyújtott
segítségért, ma sem tudnám megmondani. De a táskában volt, és ez a pacsulis
díszkan tudta, hogy onnan kell kitépnie. A gyerek feje alól, ahova még az apja
helyezte gondosan a brassói állomáson.
Tudták Nagyváradon is. Mert onnan egy
hivatalosan kirendelt bizottság már várt Biharkeresztesen, mire befutott a vonat
a határállomásra, hogy átfésülje a dolgozatom 235 oldalát, kutatván a sorok
között a párt- és államellenes jegyeket. Amíg a társaság a szomszédos fülkében
olvasott és vitatta, hogy a mottóként használt Illyés Gyula-verssor a művészetek
testvériségéről elegendő bizonyítéka-e hazaáruló osztályidegenségemnek, addig a
határőrség sorfalat állva a peronon várt a letartóztatásomra. Másfél óráig
vesztegelt a szerelvény, a nyári kánikula kezdett már előnyújtózkodni az
éjszakai szunyításból, már a katonák is hangoskodtak, hogy mi lesz végre, hány
könyv van, hányan vannak stb.
Ezalatt a másfélóra alatt a szép
tisztecske, aki karvalyként foglyul ejtett a gyermekeimmel, ügyetlen kis
fortélyokkal próbálta meghódítani útitársnőnket. Újra és újra visszatért
hozzánk, egyre átlátszóbb trükkökkel kísérletezve.
Ahogy telt az idő, minden betoppanása a
leszállítással fenyegetett, én meg kínomban azt találtam mondani neki, hogy
„maga, fiatalember (lehet, hogy a hivatalosok felé kötelező elvtársnak
szólítottam), nagyon kedves”. Meg is ijedtem azonnal, mert azt hittem, megérzi a
hangomban bujkáló szarkazmust, de ő ahhoz korlátolt volt. „Vajon a kisasszony is
ezen a véleményen van?”, kérdezte kacéran. „Ha azt a könyvet visszahozza ide,
akkor biztosan én is azon leszek”, felelte a kislány. „Azt nem”, hangzott a
válasz. „Hát akkor tévedtünk”, pillantott reám a leány.
Elvörösödve fordult ki a bájgúnár az
utasfülkéből, hogy percek múlva megint megjelenjék, mondván: „A könyv itt marad.
Most magukat elengedem, írok egy jegyzőkönyvet, s amikor majd visszajönnek,
tisztázzák a dolgot. A könyvet lefoglaljuk, addig eldöntik, hogy mi lesz
magával.”
Az a jegyzőkönyv megvan most is. Akkor
csak meredtem rá, mint egy ostoba kérdőjelre.
Honnan tudhatták, hogy az a dolgozat abban
a táskában van? Én nem tudtam, nem emlékeztem arra, hogy valamit is csomagoltam
volna abba a táskába – vagy kezdem elveszíteni az eszemet?
Hogy milyen egyértelmű volt a titok
nyitja, csak évek múlva itt kint, a válásom folyamán kellett megtudnom.
„Butaság, asszony a neved” – akár életem hadilobogója is lehetne ez a
parafrázis. A humorizálást azonban a legszörnyűségesebb bizonyíték zárta ki: egy
szekus besúgó felesége voltam, akinek egyik kijelölt alanya a magyar szakos
tanár feleség volt. A gyerekeink édesanyja.
Eme első stáció után következett a többi.
Jóval később, az ausztriai
menekülttáborban ért utól egy váddal terhes magyar értelmiségi kérdése, hogy
miért kellett disszidálnom, miért nem maradtam az anyaországban. Nem emlékszem,
válaszoltam-e az illetőnek akkor, ha igen, most megismétlem: hivatalos
befogadási kérelmemet már évek óta ismételten visszautasította a magyar állam.
Sem mint magyar tanárra, sem mint egyszerű magyar ajkú halandóra nem volt
szükség ott, ahol gyakran románnak titulálták az erdélyi magyart, oláh
cigánynak, aki púpként csúfítaná el a nemzet gerincét.
Az már csak mellékzöngéje ennek a
nyaralási rapszódiának, hogy egy hónap alatt harminckétszer fordultunk vissza a
Ferihegyről, mert a Svédországba induló repülőgépre nem szállhattunk fel
érvényes útlevél nélkül. Annak immár a magyarországi érvényessége is lejárt, más
megoldás híján végül a Hegyeshalom felé induló vonatra váltottam jegyet. Arról
viszont egy gorombácska szőke határőr leszállított a határállomáson két bordám
közé nyomva pisztolyát, miután azt ajánlotta, hogy két gyermekemmel vessem
magamat a Dunába, de ő Ausztriába nem enged ki bennünket. Becsületére
szolgáljon, diszkréten végezte a dolgát: amikor kértem, hogy a gyerekeimet ne
ijessze meg, letakarta a fegyverét, és úgy lökött le a vonatról, mintha
udvariaskodott volna, csak a mozdulata sutára torzult. A két gyermek csak akkor
mérte fel a valóságot, amikor fegyveres őrség jelent meg a számunkra kijelölt
szoba előtt, hogy vigyázza „biztonságunkat”, amíg felrakhatnak bennünket a
Bukarest felé menendő vonatra.
Az a pillanat volt a legeslegijesztőbb:
előttem a még szilárdan ágáló vasfüggöny, a maga áttörhetetlenségével, a hátam
mögött pedig a biztosnál is biztosabb börtön… De a gyermekekben a lelket
tartanom kellett, nem roppanhattam össze.
Milyen is a gyermeki természet? Nem bírja
a rabságot elviselni. Egy szempillantás alatt illemhelyre kellett menniük. Hol a
vécé? „Kérjétek meg a katonákat, hogy kísérjenek el benneteket”, mondtam.
Megtörtént. Majd: „Édesanyám, éhes vagyok”, panaszkodott alig hétéves, véznácska
kislányom. „Én is”, visszhangozta egy évvel alig idősebb bátyja. A riadalom úgy
könyökölt ki a szemükből, hogy a restibe velük menő katona szíve is megrendült.
A határőrség parancsnoka is találkozott, sőt szót is válthatott velük, mert
azzal jött be hozzám, hogy „nagyon kedvesek a gyerekek”. Térült-fordult, majd
közölte, hogy a gyermekek lelki nyugalmáért kienged az utastérbe, amíg befut a
vonat. Az útlevelet is visszakaptam, csomagunk alig volt, így nem volt nehéz a
kihurcolkodás.
És a vonat befutott, viszont nem Bécsből,
hanem Budapestről.
Ugyanaz a szőke, gorombácska határőr
lobogtatta az újabban lefoglalt zöld útlevelet, de ezúttal fegyelmezetlenül
szitkozódva. Felháborodásának tárgya „egy román” kislány volt, aki pedig nem
engedte magát az épülethez cipelni. „Hol van? A k… jó anyját a piszkos oláinak!”,
és mindenkinek a figyelme, beleértve az utasokét is, a hosszú szerelvény mentén
valahol lecövekelt merénylő felé fordult. Nyújtogattam volna a nyakam én is, ha
nem éppen egy nyitott, elárvult ajtó vonzott volna közelebb a vonathoz. Aztán
mert senki sem rántott vissza, feltoltam a két gyereket a lépcsőn, majd utánuk
ugorva, elrejtőztünk egy félig tele fülkében.
Zajos, vidám, falatozó turisták közé
kerültünk, akik nem figyeltek ránk. Az állomáson hangzavar volt, de már
hallottuk a folyosón a német hangot – következett sorsunk beteljesedésének a
pillanata.
Annyit a magyar hatóságok megsúgtak, hogy
a gyermekeimre való tekintettel nem ütik be az útlevelembe Hegyeshalom pecsétjét
„Elvégre emberek vagyunk mi is” alapon, de képzeljem el, mi lett volna, ha nem
ők, hanem az osztrákok csípnek el! Ők aztán nem teketóriáznak a „magához
hasonlókkal”. De nem ám! Egyébként sem értik, hogy milyen anya vagyok én, aki a
gyermekeimet ilyen veszélynek teszem ki. Nem fél az Úristentől, hogy megveri
stb.
Nos, jött az osztrák. Nem volt csinos, nem
volt szőke, nem volt hetyke, csak olyan mogorva, közömbös és hivatalosan kimért.
Amikor kinyitotta az útlevelemet, megkérdezte: „Die Kinder?” Mire feléjük
intettem volna, ő már túl is volt a szemlén, s miközben a fejét a kintről
beszűrődő zaj felé kapta, pecsételt. Mereven visszaadta a „bűnjelet,” köszönt és
elment.
Másodpercek múlva lustán moccant egyet a
szerelvény, aztán meggondolva magát, lassan megdöccent... Talán tolat, talán
csak bemelegít, amíg intézkednek a hozzám hasonlókról, gondoltam, és elfojtott
lélegzettel szorítottam magamhoz a két reszkető kölykömet. „Édesanyám, mi lesz
most? Mi van? Hol vagyunk?”, suttogták. Kint furcsa O-betűs helységneveket
kapott el a tekintetem, de ki tudhatta, mit jelentettek. „Hol vagyunk?”,
kérdezte hangosan a fiam, mire az egyik utas kuncogva válaszolt: „Ausztriában,
hát nem oda indultatok?”
Alig jött ki a hang a számon: „Már
átjutottunk a határon?” Mintha vicceltem volna velük, kacagva nyugtattak meg:
„Mi az, hogy átjutottunk! De még mennyire!”
A harmadik stáció a láger volt, majd,
ennek keretében az Alsó-Ausztriában megbúvó tündéri falucska, Edlitz
következett. Tizenegy hónapig laktunk itt panzióban, emberi körülmények között,
minden jóban bővelkedve, „mi szem-szájnak ingere”, de hontalanokként.
Flütchlingek voltunk, akiknek még a havonta egyszer magyarul megtartott misén is
azt ajánlotta a lelkész, hogy könnyebb lenne az utunk a megváltás felé, ha az
öngyilkosságot választanók…
A golgotai út többi stációja bele is fért
ebbe az időszakba…
Anya voltam, a magam választotta
életformával, ennélfogva nem békétlenkedhettem, hanem összeszorított foggal és
ököllel védtem a gyermekeimet és magamat az erkölcsi beszennyeződéstől.
Nemegyszer az idegösszeroppanás határáig jutva, de azon, hála az Istennek, soha
nem billentem át. Akkor.
Többszöri visszautasítás után Kanadától
megkaptam a befogadási papírt. Férj nélkül, gyerekekkel az ország elvégre nem
akart a nyakába venni, de fel nem mérhető szerencse ért: a torontói Szent
Erzsébet Római Katolikus Egyházközség keretében működő Karitász védnökséget
vállalt értünk.
Csodálatos érzés volt saját otthonunkba
érkeznünk! És az a szeretet, amelyet a fogadásunkra a frissen festett lakásba
varázsolt a drága emlékű Gabriella sister, nem mindennap adatik meg az ember
életében! Mintha elárvult szüleim küldték volna át lelkük minden melegét az
óceánon, hogy ne fájjon az űr, ami a két világrész között tátong és ami olyan
nagyon elmesszített tőlük…
Az időátállás gyötrelmétől megmentett
másnap egy autóbaleset, amelyet a megsegítésünkre odarendelt kocsi sofőrje
okozott. Ugyanaznap este a kislányomon kitört hatalmas lázzal az Európából
magával hozott hólyagos himlő, így tehát az Újvilágban folytattam a jól
kipróbált anyai szerepemmel járó feladatokat.
A többi? Említésre méltó? Élet – vergődés
a nyelvvel, a gyökéreresztés gondjai, betegségek, családegyesítés, válás, új
házasság, munka, csőd és újrakapaszkodás – mélypontok és zenit nélküli
szélcsendek. Csupán az élet megy tovább.
Megérte? Felhagyni az otthont, a
szülőföldet és mindazt, amit ezek a fogalmak jelentenek? Ami álmaimban lassan
messze világító északi fénnyé lényegül? Ki tudna biztos választ adni rá?
Mit kaptam cserébe? Szabadságot. A hitet
és bizonyságot, hogy érdemes megmaradnunk embernek és magyarnak, bárhová vezérel
is az Isteni gondviselés. A földet, amely nem fojtja bele gyermekeimbe a jót, a
becsületességet, a nemzeti hovatartozást, a tehetséget. Ahol magyarként élhet,
érezhet, cselekedhet mindenki, akinek nem kolonc az édes anyanyelv, hanem
tisztességet és tiszteletet parancsoló megtartó erő.
Nagyboldogasszony napján sikerült
átvergődnünk a vasfüggönyön, édesapám szerint azért, mert „Boldogasszony
anyánk, régi nagy
pátrónánk” a gondunkat viselte. (Megjelent a Vaddisznók törték a törökbúzát c.
kötetemben.)