Hogy a magyarok számára a XX. század veszteség, az tulajdonképp mára közhelynek számít. De vajon mikor veszítettünk? Hajlok arra, hogy a XVI. századig kell visszamennünk.
Surján László
Az elveszített XX. század
Hogy a magyarok számára a XX.
század veszteség, az tulajdonképp mára közhelynek számít. De vajon mikor
veszítettünk? Hajlok arra, hogy a XVI. századig kell visszamennünk.
Gyakran emlegetjük, hogy
Magyarország elveszítette a XX. századot. Ha a két vesztes világháborúra,
Trianonra és a szovjet befolyás évtizedeire gondolunk, ez az állítás nem
cáfolható.
Viszont annak megértése,
hogy mi és miért történt velünk, azt is megkívánja, hogy foglalkozzunk az
előzményekkel.
Ablonczy Balázs keserűen
állapítja meg: „Illúziónak bizonyult, hogy legyen olyan értelmiségünk, amely a
trianoni a veszteséggel szembe tud nézni...”
Ha az értelmiség egészére
gondolunk, valóban százalékosan elhanyagolható azok száma, akikre ez a kritika
nem vonatkozik. Okkal remélem, hogy a Charta XXI elveit valló mintegy 3000
anyaországi magyar közéjük tartozik. Ugyanakkor Ablonczy véleményét
alátámasztja, hogy derék dolog Trianonról árnyaltan gondolkodni és az okokat
nemcsak másokban keresni, de amíg ez csupán magánvélemény és nem a nemzeti
közgondolkodás része, addig nem lesz jó megoldás számunkra.
Akik kritikusak, és
Esterházy Lujzát követve nem a mások szemében lévő szálkával törődnek – legyen
bármekkora, akár gerendányi is az a szálka – viszonylag könnyen eljutnak annak
felismeréséhez, hogy a XIX. században sok és nagy hibát követtünk el, s ezek
fel- és elismerése nélkül reménytelen a jelenlegi egymásnak feszülés oldása.
A gyökerek viszont
mélyebbek, mint a reformkori vagy a dualizmus idején történtek.
Magyarország népessége
1711-ben négy millió volt. Népesedési szempontból a XVIII. század szép siker,
hiszen sikerült elérni a tíz milliós szintet. Ez akkor is komoly eredmény, ha a
népességszám csak részben természetes szaporulatból adódott, jelentős
bevándorlás is járult hozzá.
Nem helyes, bár felettébb
gyakori, hogy Horvátországot is a többi országrészhez hasonló területnek tünteti
fel a térkép. A horvátok csak a király személyén keresztül kötődtek
Magyarországhoz, és például a Sabor, az önálló horvát parlament folyamatosan
létezett a magyar országgyűlés mellett. De a 9 százaléknyi horvát leszámításával
sem volt meg a XVIII. században az országban a magyar többség.
De hogyan állt elő az a
helyzet, hogy a XVIII. század elején a magyarországi népesség száma megegyezett
a XV. század végivel? A Mátyás utáni zavaros idők és a török uralom a pusztulás
oka. Még az is csoda, hogy megmaradt a Mátyás kori négy millió ember. A XVIII.
század meghozta ugyan a népszaporulatot, de ez a magyar népesség arányszámának
csökkenésével járt.
Ez a népesedési helyzet
viszont aligha volt a bécsi udvar ellenére. A lázadásra hajlamos magyarokkal
szemben nagyszerű ellensúlynak látszottak az ország nem magyar ajkú polgárai.
Pedig ebben a korban még akár egy településen belül is békésen élt két-három
különböző anyanyelvű népesség. Egységbe fogta őket a szülőföld szeretete és az
országhoz, ha tetszik a királyhoz tartozás. A XXI. század nagy kérdése, hogy a
mai, lényegében más környezetben visszahozható-e valami ebből a hajdani
közösségből.