Szervátiusz Tibor születésnapjára: "Az apa, Szervátiusz Jenő az erdélyi, XX. századi szobrászat megteremtője Banner Zoltán szerint, a fiú, Tibor nevéhez pedig a nemzeti szobrászat újrateremtése fűzhető. " - Dancs Rózsa írása.
Dancs
Rózsa
"Én
mindig a legnehezebb utat kerestem…"
Szervátiusz Tibor
születésnapjára
Életemben
először drága anyámmal együtt találkoztunk a Farkaslakán felállított
Tamási-emlékszoborral. Lenyűgözve álltunk előtte, jártuk körbe, közben –
magyartanár lévén – hangosan kezdtem mondani az immár szinte szállóigévé
nemesült Kányádi-sorokat, "Kívánhat-é ember többet / Derékaljnak szülőföldet / S
két cserefa tömött árnyát/szemfedőnek." Édesanyám félbeszakított: „s kívánhat-e
nemzet többet, két ilyen szobrászművészt, apát-fiát, akik ennyi alázattal
alkották meg ezt az emléktömböt? A diktatúra idején és anélkül, hogy egymást
túlharsogták volna?!”
Két
ilyen művészt – mondta édesanyám, és igaza volt. Tudtunk róluk, a
Szervátiusz-név valóságos művészdinasztiát jelentett Erdélyben, és már azt is
tudtuk, hogy a fiú nincs „itthon”, mert elment, el kellett mennie. Még azt sem
tudakoltuk, hogy miért, hiszen tudhattuk: túlságosan nagynak indult, túlságosan
öntudatos, netalán - önfeláldozásig, de soha nem önmegtagadásig! – és makacs
volt, amilyenre akkor nem volt szükség! És amilyennek lenni nem volt
életbiztonságos. Aki a történelmi és bibliai példákban a népe, nemzete sorsát
ismerte fel, aki Dózsa György élve-felboncolásában Jézus Krisztus szenvedésének
továbbélését érezte és láttatta, és Magyarország trianoni szétszaggatásával
azonosította, az nem maradhatott néma és elnémított. Annak tovább kellett
lépnie, szíve fájdalmával maga mögött hagyva - de igazán el nem szakadva tőlük,
- a drága hegyeket és a belőlük fakadó pisztrángos patakokat. De csak azokat?
Életműve a bizonyság rá, hogy nem csak azokat, hanem mást is: élete mindenségét.
Amelybe beleszületett, amelybe belevettetett.
Az apa,
Szervátiusz Jenő az erdélyi, XX. századi szobrászat megteremtője Banner Zoltán
szerint, a fiú, Tibor nevéhez pedig a nemzeti szobrászat újrateremtése fűzhető.
Aki ars poeticájában vallja, hogy „Ha
magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom
népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét. Keleti
szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a
szobrászat nyelvén erről akarok szólni.”
Hittel hiszi, hogy nem elég a puszta forma –
lélek, szellemiség nélkül az csak tárgy marad – művészi alkotássá akkor válik,
amikor az alkotó szellemet magába fogadva képes nemcsak egy nemzet, hanem az
egyetemes emberiség sorsát felmutatni és örök üzeneteket hordozni. „Azt
tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának,
s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat.”
Ebből a hitéből születtek meg Szervátiusz Tibor
létportréi,
ahogy maga nevezi életfáit, madonnáit, Ady-, Bartók-, Móricz-, Szabó
Dezső-potréit, és ugyanez a hitvallás vezette-vezeti vésőjét nagyméretű
szobrainak kifaragásakor is. Visszatérő és állandó témája a szenvedés, a
mindennapokban megnyilvánuló keresztre feszülés. Mert Szervátiusz Tibor már a
kezdetektől, már bölcsője árnyékában érezte, hogy hivatása van, és mint a
gyermek Jézus Józsefet, úgy követte apját a műhelyébe, leste a mozdulatokat,
amelyből sorsok domborodtak ki, s felnőttként, művészként tovább folytatta az
anyag, a fa, a fém, az andezit, a márvány engedelmességre kényszerítését. Mert
meglátta bennük a trianoni megbélyegzettek szenvedésteli életeit. Szervátiusz
Tibor Trianon árvája - nemzetével, rajongásig szeretett szűkebb pátriájával és
annak lakóival együtt. Ebben az árvaságban azonban felismerte minden idők
kiszolgáltatottságát. Még a Krisztus előtti korokét is. Követte a jajok útját –
Kolozsvártól a Gyímesekig és onnan a hegyen túlra, a moldvai csángó
településekig. Hogy megismerje őket, még jobban annál, amit a mesékből, regékből
megismert – akkor, amikor bűn volt a moldvai csángókat meglátogatni, amikor az
átlag erdélyi magyar csak egy-egy hatalmilag kiemelt csángó gyermekkel
találkozhatott, a külföldiek látogatása után pedig a pusztinai, lészpedi és a
többi település szerencsétlen lakóit napokon, heteken át kínozták, fenyegették a
szekuritáté és a rendőrség emberei, hogy kifaggassák a látogatókkal folytatott
beszélgetésekről. Mert a moldvai magyaroknak az Istent sem adatott
anyanyelvükön, az ősidőkből titokban elbujtatott és megőrzött magyar nyelven
imádniuk, hiába engedelmeskedtek a hatalmi tiltásnak és csak a párnáikba rítták
a Kati, Erzsi és Mári nénik, hogy „Csángómagyar,
csángómagyar, / Mivé lettél, csángómagyar? / Ágról
szakadt madár vagy te, / Elvettetve,
elfelejtve,” kijárt rájuk a rúd.
Szervátiusz Tibor pedig véste, faragta a csodálatos csángó madonnákat, a csángó
leányokat, asszonyokat, némelyeket az Ősanyával azonosítva. Mint a bibliai
Mózes, bár félhetett a feladattól, mert mégiscsak emberfiaként született e
földre, vállalta a nehéz utakat, látván látva nemzettársainak nyomorúságát,
szenvedéseit. Kicsi bálványaival könnyeket szárított fel, az imára kulcsolt
kezek méltóságával bátorított.
Hogy ne
kellett volna neki a vándorbothoz nyúlnia – ilyen égbekiáltó engedetlenség után?
És hogy menekülhetett volna meg a számkivettetéstől, ha nem kerülte el, nem volt
hajlandó elkerülni a csíksomlyói kegytemplom felé vezető ösvényeket? Évtizedeken
keresztül megállították a somlyói hegy felé kanyaródó utast Csíkszereda
határában a hatalmi téboly megfizetett bérencei, ezért inkább másfelé
irányítottuk a lépteinket. De Szervátiusz marokra szorított vésővel, fojtott
lángolással alkotta a maga szentséges és szépséges Boldogasszony oltárait,
Krisztus keresztre feszítésével példázta a kolozsvári Pietát, örökre fába égette
a mádéfalvi tragédiát, csakazértis – vagy inkább mert másként nem tehetett? Mint
ahogy nem kerülhette el azt sem, belső indíttatásból és kényszerből, hogy a
megbélyegzett Márton Áron püspök szellemével társalogjon, akitől megtanulta,
hogy bár kicsiny nép vagyunk, hangunkkal, példaadásunkkal felül tudjuk
írni-vésni-faragni a hatalmas tömegek gyávaságát, megalkuvását – világgá tudjuk
kiáltani megmaradásunk hitvallását.
Műteremben
Szervátiusz
szobrai között elhalkul a szó, magába száll a lélek, és a nagy elcsendesülésben
„lassan fölcsendül a hegyi beszéd.” (Juhász Gyula)
Kívánhat-e
nemzet többet? – visszhangzik bennem halott édesanyám egykori kérdése. Ilyen
nagy művészt, ilyen nagy embert, ilyen Mestert, aki nemcsak a ma nemzedékének,
hanem hátra és előre mutatón a magasba tartja a tiszta emberség szent jelképeit.
A budapesti Csíksomlyó utcában, a domboldalba kapaszkodó „műterem-világház”
teraszáról a Napnak és a csillagoknak, Keletnek és Nyugatnak üzen Babba
Máriával, hogy megmaradunk, mert meg kell maradnunk! Miként a „leszúrt,
fekvő Petőfinek a feje felemelkedik,
a Tüzes
trónon
ülő Dózsa nyakán megfeszülnek az inak, s keményen tartják a fejet, az ölbe
hullt, leégett kéz mutatóujja felfelé mutat…”
Mert a remény nem halhat meg.
Kolozsvári Szervátiusz Tibornak születésnapján egészséget, töretlen alkotói erőt
kívánunk, azt, hogy maradjon nekünk továbbra is „forgó napkorong, amely fenn
ragyog és jelzi az életet.”
Isten
éltessen, kedves Mester!