"Megrázó könyv jelent meg a szlovákiai Somorján, a Forum Kisebbségkutató Intézet kiadásában, Fejezetek a szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből alcímmel. Pontos, hivatkozásokkal, jegyzetekkel alátámasztott történelmi összefoglalás. És olvasmányos. Az elbeszélt történet nemcsak a történész szakember számára eligazító. Bárki, bármely földrészen megértheti, követheti. " - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Fél
évszázad kisebbségben
(Szubjektív gondolatok Popély Árpád
történeti összefoglalását követve)
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
Megrázó könyv jelent meg a
szlovákiai Somorján, a Forum Kisebbségkutató Intézet kiadásában, Fejezetek a
szlovákiai magyarság 1945 utáni történetéből alcímmel. Pontos,
hivatkozásokkal, jegyzetekkel alátámasztott történelmi összefoglalás. És
olvasmányos. Az elbeszélt történet nemcsak a történész szakember számára
eligazító. Bárki, bármely földrészen megértheti, követheti. Átérezheti egy
kisebbségbe szorult népség megaláztatását, kiszolgáltatottságát. És megértheti,
hogy amikor fordulat áll be a történetben, az sem igazi változást hozott, csak
politikai taktika részévé alakította a szabadságot meghirdető jelszavakat.
Sebeket felszaggatni? Nem. Bent,
abban az országban, ahol elkövetődött, ott mondatik ki. Panasz? Inkább
tényfeltárás. Bemutat egy kétségbeejtő kísérletet egy kisebbség eltüntetésére.
És mivel nem sikerülhetett, ki kell mondani eseményeit, el kell beszélni
történetét, hogy…
Hogy élhessenek egy
államalakulaton belül a valahai üldözők és üldözötteik. Megbékélten?
Összebékülhetően? Utódok, politikusok, e könyv olvasóinak dolga és sorsa lesz
mindez. A szomszéd-állami állapot, vagy az Európai Unió – avagy mindkettő –
feladata lesz – lenne – hogy keretet biztosítson a szabadulásnak az egymásnak
állított csapdából. Jövő nemzedékek feladatai ezáltal benne rejtőznek ebben a
pontosan dokumentált múltidézésben. Mert élni kell. És mert a világ minden táján
adva adódik, ma is ehhez hasonló csapda. A népek – sajnos – hasonló csapdákban
élnek. A megoldás lehetősége benne van a csapdában. De csak lehetőségként. Mert
a tagadás szelleme is felemelt fejjel körbejár a világban. Vigyázzunk. Kain és
Ábel testvérek voltak. És sajnos, szüleik, Ádám és Éva fájdalmasan látták
veszésüket. Egy Krisztus kellett, a második Ádám, hogy feloldozást kapjunk az
ősbűn alól. És ez az ősbűn következménye, prezentációja. De a Megváltás csak az
„ingyen kegyelmet” hozta el. A szabad akarat a miénk maradt, hogy mire
használjuk az isteni lehetőséget. A Biblia és Milton Elveszett
paradicsoma ihletetten beszéli el a bűnbeesést és a megváltást. Az ember
szabad akarata pedig: élni a lehetőségekkel.
* * *
Emlékezem. Eddig csak mozaikokból
rakhattam össze ezt a múltat…
1968
nyarán anyám egy felvidéki határszéli fürdőhelyen, Kékeden pár hetet töltött
nagyobbik fiammal. Amikor Trabantunkkal elvittem őket, az útlevélbetét
segítségével egy kerülőt téve, július 5-én ellátogattam Stószra, Fábry
Zoltánhoz. Könyveit a Napjainkban valamint az Új Írásban méltattam, és állandó
levelezésben álltunk. Megkaptam tőle azóta sok helyen megjelent fényképét, amely
Németh László stószi látogatásakor kettőjüket összefogja a nemzeti tudatban
(1966. július 27-én).
Akkor
volt nyomdában a Stószi délelőttök, benne nagyszerű előszavával és
klasszikus nemzetféltő valahai röpiratával, A vádlott megszólal című
perbeszédével, melyet megjelenése óta Szent István
Intelmei, a Török áfium
ellen való orvosság, a Recrudescunt…., Forradalom után, Magyar
költő kilencszáztizenkilencben, Gond és hitvallás társaként a nemzeti
lét végveszélyeztetettsége elleni tiltakozás legfájdalmasabb jajkiáltásaiként
egymás társaságában szoktam emlegetni. Kétségbeesett figyelmeztetés, amit
tagadhatatlan múltú két háború közötti baloldali publicisztaként a második
világháború utáni négy éves kisebbségüldözés ellenében a vélt és igaz
sértettségét megbosszúlni akaró politikustársai szemére vetett. Mindezt azalatt
a rövid (ebéd utáni alvással kettébe szakított) beszélgetés során a
leghitelesebb ember szájából hallhattam először. Mindazt, amit most adatolva,
hivatkozásokkal Popélyi Árpád elénk tár könyvében. Aztán pár hét múlva
feleségemmel ott állhattunk a költő Tompa Mihály sírja mellett egy falut
megtöltő magyar ember társaságában, remélve, hogy a szabadságharc emlékeiből egy
változásra készülő ország politikai alakulásában felhasználható valamilyen
titkos üzenetet kaphatunk. Dobos Lászlóra emlékezve éppen e Hon-Lapon írtam meg
a sebzett kisebbség reményeinek rövid fellángolásának emlékezetét ugyanez év
nyaráról (Népünnepély:
Dobos László emlékezete, 2014. augusztus 17.)
Fiatal tanárként iskolánk, a
miskolci Közgazdasági Technikum Ipari Tagozatának igazgatója (írjam ide nevét
is: Balogh Ferenc) tanárait egy busszal körbeutaztatta Cseh- és Morvaország
nevezetességeit megtekinteni. A középkori cseh főváros, Kutná Hora környékén
nézelődni, levegőzni megálltunk a nyári melegben. A magyar szót halló útkaparó
munkások körénk sereglettek, nyelvünkön boldogan megszólaltak. Honnan valók?
Deportáltak voltunk, ide száműztek a háború után, aztán itt is ragadtunk. – volt
a válasz. Erről a szórványmagyarságról ekkor hallhattam, saját szememmel
láthattam, a hatvanas évek legelején. Akkor jutottunk el Karlovy Varyba, Arany
János Karlsbadjába. Ott kúrálta epebaját nyaranta. Emléktábla jelzi a házat,
ahol lakást béreltek, és a padot, ahol üldögélt. Beethoven, Goethe mellett a
magyar költőre is emlékeznek arrafelé. Ezóta vágytam arra, hogy a költőnek,
akinek életemet szenteltem, Szabó Lőrincnek én is megörökíthessem emlékét
hangsúlyos helyeken, melyek életművéhez és életrajzához kapcsolódhatnak. A
morvaföldi Brünn melletti Macocha jégbarlang természeti csodáját
versébe-levelezésébe foglaló költő gesztusára is sikerült emlékeztetnem az
odaérkező turistákat. Richard Pražák professzor, a magyar történelem és irodalom
csehországi népszerűsítője, a szabad cseh állam első budapesti nagykövete
közvetítésével a brünni egyetem vendégül látott, járjam be Szabó Lőrinc útját,
amelyet személyes barátja, 1933-ban Csehszlovákia hazai kultúrattaséja, Anton
Straka szervezett az ő és barátnője, Korzáti Erzsébet számára. (Megemlékeztünk
erről Hon-Lapunkon nemrégen:
A
digitalizált Straka-hagyaték Budapesten, 2014.
december 28.) Ugyanő hozott össze engem a brünni magyarokkal, akik fennállásuk
tízéves évfordulójára, 2005-ben megszervezték az avatóünnepséget a Macocha
barlang felső bejáratánál lévő turistaszállón.
Az egész napos műsor nyitányaként
a brünni ferences templomban magyar nyelvű szentmisén vettünk részt, a lévai
magyar versmondó vendégek és a velük érkezett plébános részvételével. Nem
szégyellem bevallani, végig sírtam a mise folyamán. Mert eszembe jutott, hogy
olyan országban történik mindez, ahol több mint négy éven át magyarul
megszólalni sem volt szabad nyilvános helyen, és ahol magyar deportáltakat
tartottak fogva Szlovákiából átvagonírozva Csehországba.
Pár évvel az avatás után, arra
utaztam doktoranduszaimmal, meglátogattuk az akkor még élő Pražák professzort, a
Miskolci Egyetem díszdoktorát, és tisztelegtünk az emléktábla előtt, egy
éjszakát pedig jó hangulatban ott töltöttünk a turistaszállóban.
Ha a vége jó minden jó? Most
hallom, a turistaszálló újabb tulajdonosa visszaadta az emléktáblát, a brünni
magyarok pedig új helyet keresnek a morvaországi természeti csodát ünneplő
magyar költő vendégjárására, a Csehországot dicsérő szövegeire emlékeztetendő.
A lakosságcsere, a rejtett
kitelepítés néhány arcélt villant fel múltamból. Az első apám „tót” barátjának,
a mátraházai tüdőszanatórium szakorvosának és feleségének kiköltözése. Már
nevükre sem emlékszem. Az asszony röntgenes volt, és akkor még nem vállalhatott
gyermeket veszélyeztetett szakmája miatt. Őt „Röntgen Mici”-nek becézték. Apám
nem örült, hogy egy jó szakember elhagyja a kedvelt Mátráját. Gondolom
valamilyen tátrai, értékesebb állással vonzották szülőföldjére vissza a lelkesen
készülő orvost. Arra emlékszem, hogy átköltözésük délelőttjét nálunk, Gyöngyösön
töltötték. Nálunk ebédeltek. Anyámék valószínűleg megkérdezték, mit ennének. Én
csak a túrós tésztára emlékszem, meg arra, hogy felöltözve kellett ebédelnem, és
tél volt, és meleg. Nagyon fűtöttek a kályhában. Nem volt kedvem enni. De hát
úgy illett, hogy a vendéggel együtt étkezzen a család. Az orvos jó pszichológus
is lehetett, látva, hogy nyámmogva fogyasztom az elém tett ételt, derűs arccal
versenyre hívott. Melyikünk végez előbb az étellel? Persze, hogy lemaradtam. Ő
jókedvű volt, én rossz hangulattal vettem részt a versengésben. Jókedvére
emlékszem. Meg arra, hogy apámat bántotta, hogy elmennek. Jó orvosnak tartotta.
Szerette volna itt tartani. Mi lett velük? Ki tudja. Akkor a határon túllal
megszakadtak a kapcsolatok.
A másik rövid pár éves rádiós
kapcsolatom benső mozzanatához kapcsolódik. Nagy erős kollega. Civilben hentes
és mészáros. Végzettségére nézve színész, a rádió irodalmi osztályán
gyakorlatilag ügyelő. A legkitűnőbbek egyike. Például neki köszönhetjük, hogy
Illyés Gyula egyik interjúja a fondor hatalom minden ármánykodás ellenére
megmaradt. Ugyanis a felvétel délutánján, mikor visszamentünk a rádióba, ő
elkészítette a munkaszalagra a szokásos másolatot. Ami akkortól fogva már
eredetinek számított. És betette a raktárba. Az eredeti kazettámat pedig a saját
szekrényébe kulccsal bezárta. Másnap azzal fogadják, hogy „véletlenül” a
munkapéldány letörlődött. Komor arccal tudomásul vette, de nekünk megsúgta:
nyugi, az eredeti ott van bezárva. Újra átmásolta, és a kazettát a zsebembe
csúsztatta: erre vigyázz nagyon. Most is ott van a Petőfi Irodalmi Múzeum
Hangtárában. Ezzel kezdődött A háborúnak vége lett kötet egyik
legfontosabb szövegének kalandos története, egyszer majd azt is tovább mesélem.
Dénes Pistától, sorozatom szerkesztőjétől tudtam, hogy kiváló barátunk
Csallóközi zsidó származású gyermekként családjával „lakosságcserével” lett
kitelepítve a háború után az Alföldre. Utóbb elvégezte a Színművészetit. Nagyon
szerettem vele dolgozni a rádiónál. Egyszer mégis meggondolkodtatott. Egyetlen
megjegyzésével.
Lakatos Istvánnal, a kitűnő
költővel – akiről könyvet is írtam – készült beszélgetésünk „munkapéldányát”
mindig hátrébb és hátrébb csúsztatta. Hiába sürgettem. Egyszer aztán megszólalt:
„na hozzad azt a cigányt!”. Először nem is értettem kiről beszél. „Hát azt a
Lakatost!” Akkor döbbentem meg. Zsidó gyerek, magyarként kitelepített
csallóközi, – „cigányozik”.!? Mondtam is neki: Csodálkozna Lakatos Pista, ha ezt
hallaná. Ő meg folyton a bankigazgató apát, és a Vass József katolikus pap
nagybácsit-keresztapát, Bethlen István miniszterelnök-helyettesét, Szent Ágoston
fordítóját hangsúlyozza.
Mikor lesz itt béke, a Kárpátok
alatt?
* * *
Popély Árpád könyve nem anekdoták
láncolata. Adatok, statisztikák, szigorúan törvényeket szövegszerűen idéző
kétségbeejtő mondatok logisztikusan felépített láncolata. Liberálisok és
kommunisták össztüzét írja le a kisebbségi magyarságra. És még kétségbe ejtőbb,
amikor két fordulat (a kommunista hatalomátvétel, majd a csehszlovákiai „Rajk-per”)
után a kisebbségi szólamok manipulálását kíséri végig. Amikor a „szláv”
nemzetállam eszményét a hatalom tovább stilizálja, a magyaroknak pedig bele kell
törődniük mindebbe. Mert a hatalomnak élni kellett hagyni valamilyen módon az
országban a kisebbséget, annak pedig el kellett fogadnia a furfangos
politizálást, ha szülőföldjükön meg akartak maradni.
A könyv legkidolgozottabb
fejezetei a háború utáni kitelepítés kigondolását és megvalósítását
dokumentálják. Amikor a potsdami konferenciák csak a németek kollektív
bűnösségét állapítják meg, az ő kitelepítésüket engedélyezik. Az angolszász
nagyhatalmak ugyanis következetesen, az erős szovjet támogatás ellenére is
ellenzik a magyar kisebbség kollektív kitelepítését. Potsdamban is, és a
kommunista Clementis külügyér minden törekvése ellenére a párizsi békeszerződés
idején is. Ekkor kényszeríti a koalíciós csehszlovák kormány a magyar külügyet a
„lakosságcsere” elfogadására és a felduzzasztott számú „háborús bűnösök”
kitelepítésére a tömbmagyarság deportálásával a csehországi munkaerőhiány
pótlására. És kitalálják a fából vaskarikát: a reszlovakizációt. Azt, hogy a
felvidéki magyarok csak elmagyarosodott szlovákok, akik megtarthatják
állampolgárságukat, tulajdonukat, ha „bevallják” eredeti szlovák mivoltukat. És
ebben egyet értenek a liberálisok, a kommunisták, és a később cionistának és
burzsoá nacionalistának minősített és kivégzett (vagy utóbb vezető pozícióba
visszahelyezett) „cseh Rajkisták”. A rejtélyes körülmények között „defenesztrált”
liberális Jan Masaryk külügyminiszter, a koncepciós perben utóbb kivégzett
utódja, Vladimir Clementis kommunista külügyi államtitkár, a jogtiprást
végrehajtók, utóbb pedig „burzsoá nacionalistaként” bebörtönzött, majd
rehabilitált Gustáv Husák, Ladislav Novomeský, Daniel Okáli, Ivan Horváth, vagy
a hatalom mindvégig birtokosa, Viliam Široký, 1945 és 1954 között a Szlovák
Kommunista Párt elnöke. Ezért lett több mint négy évig jogfosztott,
állampolgárság nélküli és nyilvánosan nem beszélhetett anyanyelvén az ország
magyar kisebbsége.
Közben aztán zajlanak a
fordulatok. Gyilkosságok, kivégzések a legfelső hatalmi szférában, – és az
ígérgetés szavai a kisebbségről. Tettek helyett.
A könyv leginkább
meggondolkodtató megállapításai ezeknek az utóbbi fordulatoknak a jelzései.
Bárha ezek a fejezetek kevésbé dokumentáltak, de éppen ezért gnómatikusabban
fogalmazottak.
Az egész eredeti jogfosztásról,
majd a nagy részben elszabotált „változás” tudatosításának politikai hátteréről
a következő bekezdések adhatnak, visszamenőlegesen is értelmező megfelelő
jellemzést:
Amint arra Vándor konzul már
idézett jelentései is felhívták a figyelmet, Major István, majd pedig Lőricz
Gyula és Fábry István egyaránt Viliam Širokýval egyeztették felszólalásuk,
illetve elaborátumuk tartalmát. Ezért talán nem járunk messze az igazságtól, ha
azt feltételezzük, hogy Široký – a magyar elvtársakat saját céljai számára
felhasználva – tudatosan időzítette fellépésüket a szlovák burzsoá nacionalisták
„leleplezése” előtti hetekre, hónapokra, hogy így a magyarok egyenjogúsításának
vontatottságáért, sőt a háború utáni magyarellenes intézkedéseért is a burzsoá
nacionalizmussal vádoltakra, közülük is elsősorban Gustáv Husákra, Ladislav
Novomeskýre és Daniel Okálira háríthassa a felelősséget. Azt a tényt ugyanakkor,
hogy ők mindezt a párt irányvonalának megfelelően, sőt egyenesen a pártvezetés
utasítására hajtották végre, a propaganda igyekezett a feledés homályával
borítani. (177. old.)
Ezt követően – szovjet politikai
irányításra – a magyar kommunisták is elkerülték a nemzeti kérdés
felemlegetését, a csehszlovák és magyar állami és pártkapcsolatokban felhagytak
a nemzetiség, a kisebbség védelmével:
Csehszlovák részről továbbra
is határozottan elutasították a nemzetiséggel kapcsolatos kitételek
belefoglalását az egyezménybe, annak előkészületi munkálatai így hosszú időre
megakadtak. Az elhúzódó tárgyalások során a csehszlovák fél még az egyezmény
nélküli kapcsolattartás lehetőségét is felvetette. A közel egy éven át szünetelő
megbeszélések végül csupán azt követően vettek újabb lendületet, hogy a magyar
fél – vélhetően a Csehszlovákiában 1950 első hónapjaiban bekövetkezett események
hatására – feladta a nemzetiségek kölcsönös támogatásának az egyezményben való
rögzítésére irányuló szándékát. Révai József népjóléti miniszter, aki 1950
márciusában Ivan Horváth csehszlovák követ előtt még kizárta, hogy az egyezményt
anélkül kössék meg, hogy az tárgyalná a kisebbségi kérdést, 1951. január 27-én
Václav Kopecký csehszlovák tájékoztatásügyi miniszterhez intézett levelében már
beleegyezett a kifogásolt szövegrészek kihagyására az egyezményből. (180. old.)
Ennek következtében az 1968-as
események alakulásában is megmaradtak a kisebbségi sérelmek orvosolatlanságának
problémái.
A szlovák sajtó, a Matica
slovenská, valamint a párt- és állami szervek részéről a későbbiekben a
leghevesebb bírálat a Csemadok Galántai Járási Bizottságának március 28-i,
valamint Losonci Járási Bizottságának március 30-i állásfoglalását érte. Az
előbbi többek között a kassai kormányprogram nemzetiségeket érintő revízióját, a
reszlovakizáció, a csehországi deportálás és a lakosságcsere átértékelését, a
meghurcoltak rehabilitálását, a szervezők felelősségre vonását, az utóbbi pedig
magyar választókörzetek kialakítását és a magyar iskolahálózat elsorvasztásáért
felelős iskolaügyi megbízott leváltását sürgette. A Csemadok KB-énál több
szempontból radikálisabb javaslatokat fogalmazott meg a Szlovák Írók Szövetsége
Magyar Szekciójának március 22-i állásfoglalása is. Ez egyrészt kibővítette és
konkretizálta a magyar iskolaügy és intézményhálózat kiépítésére vonatkozó
elképzeléseket, másrészt azonban szükségesnek tartotta az 1945 utáni
magyarellenes intézkedések áldozatainak rehabilitálását és anyagi kárpótlását, a
jogfosztás ellen tiltakozók pereinek felülvizsgálását és a kompromittálódott
kisebbségi vezetőknek a vezető tisztségekből való távozását is. (230. old.)
Mindez persze a maga történelmi
összefüggésében értelmezhető. A kisebbségi kérdésben kezdődő változás elnyúló
jelentkezése az első magyar nyelvű hetilap megindulásával tárgyiasult. Annak
névtelen cikkei közül Fábry Zoltán egyedül névvel megjelenő beköszöntő Üzenet
című esszéje emelkedett volna ki. De éppen azokat a mondatokat hagyatták ki a
változást levezénylő szlovák vezetők, amelyek a változás lényegét jellemezhették
volna:
Fábry többek között a
következő mondatokkal indította volna útjára az Új Szót: „Mi majd négyéves
késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető
előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. (…) Történelmi
tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, melyet azonban most emelt fővel
elhagyhatunk.” A cenzúra azonban az idézett mondatokat – csakúgy, mint a magyar
lakosság háború utáni jogfosztására utaló többi részt – nem engedte leközölni,
Fábry írása így csupán megkurtítva, lényegi mondanivalójától megfosztva
jelenhetett meg. (120. old.)
Ugyanez a Fábry 1968-ban ismét
megszólal, valahai találkozásunk ideje táján készült interjújában jellemzi az
alapvető konfliktust, a csapda lényegét:
A Csemadok-állásfoglalás
kedvezőtlen szlovák fogadtatásának és a második világháború utáni magyarellenes
intézkedések felülvizsgálására való hajlandóság hiányának okaira Fábry Zoltán
mutatott rá A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága című írásában. Fábry
meglátása szerint a szlovákság egyfajta erkölcsi próbatétel előtt áll, mivel a
jogfosztás elítélése „a bűn bevallását és a bűntudat vállalását jelentené”.
Ennek azonban még csak a nyomai sem fedezhetők fel a szlovák társadalomban.
(231. old.)
Bár az augusztus 21-i
megszállásban a Varsói Szerződés tagállamai között a Magyar Néphadsereg egységei
is ott voltak, a szlovákiai magyarság szemben állott a behatoló eseményekkel:
A magyar kisebbség az ország
cseh és szlovák lakosságához hasonlóan mély megdöbbenéssel fogadta és elítélte a
katonai beavatkozást, ami egyúttal a megszállókkal szembeni egységfront
létrehozását és a szlovák-magyar nemzetiségi feszültségek – igaz csupán átmeneti
– elcsitulását eredményezte. Az augusztus 21-ét követő napokban a Csemadok
központi szervei, járási és helyi szervezetei, a csehszlovákiai magyar írók,
kommunisták, fiatalok és az egyes lapok szerkesztőségei sorra tették közzé az
intervenciót elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a
csehszlovák állami és pártvezetést, s a rend és nyugalom megőrzésére és a
megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar
lakosságot. A megszállás elleni tiltakozó megmozdulásokban és tüntetéseken
magyarok is részt vettek, s a megszállás 30 szlovákiai halálos áldozata között 3
szlovákiai magyar is található. (236-237. old.)
* * *
Popély Árpád könyve egy jól
felkészült történész pontos és merész dokumentumfeltáró munkája. Mit tehet
olvasása során, aki egyrészt a magyarság kisebbségi és anyaországi kapcsolódását
szeretné elősegíteni. És mivel kell szembenéznie annak, aki a két szomszédos
ország egészének kapcsolódását szeretné elősegíteni ebben az oly viharos európai
térségben. A történész adatai és tényleírásai mindkét problémában segíthetnek
tájékozódni.
Amikor az 1956-os forradalom
idején a szomszédos országok magyarsága élesen fogalmazta meg állásfoglalását,
akkor a szlovákiai magyar kisebbségben nem volt megfigyelhető a forradalom
melletti nyílt kiállás. „A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte ugyan
a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt
szimpátiamegnyilvánulásokra (pl. gyászszalag viselése egyes középiskolákban,
templomi himnuszéneklés, honvédsírok megkoszorúzása, az »ellenforradalmat«
elítélő nyilatkozatok aláírásának megtagadása) korlátozódhatott.” (218. old.)
Miért?
nem merte vállalni, hogy a
forradalom melletti nyílt kiállásért ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját.
Megfélemlítettsége mellett szerepet játszhatott az a tény is, hogy a háború
utáni kitelepítések, illetve a lakosságcsere elsősorban vezető értelmiségétől
fosztotta meg, új vezetőit pedig a párt által 1948-1949-ben kinevezett káderek
alkották, akiktől messze állt az efféle kiállás. (219. old.)
Ugyanakkor a könyv dokumentálja annak a még Benešék
kezdeményezte, és a kommunisták által is átvett törekvésnek a politikai
gyakorlatát, amelyik az ország szervezettségét a szláv nemzetállamiságban
törekedtek megvalósítani. Ez két esetben is még a szláv léten belüli szakadáshoz
vezetett, először a német megszállás idején, majd pedig a szovjet hatalmi
törekvésekből való kiszabadulásuk után. A cseh és a szlovák államiságot csak a
magyar kisebbséggel szemben érezték egységnek, amint saját nemzeti létüket nem
fenyegette veszély, máris szétváltak. Ez a fajta – a nemzetiségek
jogegyenlőségét biztosító szemléletet kijátszó – állameszmény ugyanakkor
akadályozza a korábbi közös államiságot hordozó állammal, a magyarral való
harmonikus összemunkálást. Mivel Szlovákia a honfoglalástól Trianonig tartó
időszak alatt államjogilag semmilyen elkülönülést nem valósított meg, ezért az
utódállamok közül éppen a szlovák-magyar kapcsolat történelmi lerendezése válhat
a jogilag legnehezebben megoldható feladattá.
Popély Árpád könyve egy korszakot
emelt ki a vizsgálandó és egyeztethetendő hosszú történelmi folyamatból. De
éppen ez volt a két nép együttélésének legdrámaibb és legéletveszélyesebb
szakasza. Bocsánatkérésekkel talán ez pacifikálható lehetne, de a végleges
megbékéléshez gesztus értékű nyilatkozatok kevésnek bizonyulhatnak. Az egymástól
való félelem alapjainak megszüntetése lehet csak a bizalom megteremtésének
egyetlen lehetősége. A szlávság és a magyarság Kárpát-medencebeli együttélésének
ilyen őszinte és pontosan dokumentált, mindkét oldalról elfogadható feltárása
várat magára. Gondolom: hosszú ideig.
Akkor pedig mi a teendő? Amíg
történészeink mindkét oldalon becsülettel dolgoznak, addig nekünk, e térség
lakóinak a közös Európa felvetette konkrét, napi tennivalóink során kell együtt
működnünk. Közös válaszokat kidolgozni az újabban és újabban felvetődő
kérdésekre. Keresni, ami összeköthet. Amiben a szomszédság barátsággá alakulhat.
Politikusok és honpolgárok szintjén. Ebben reménykedhetünk a mi életünk során.
De a teljes összekapcsolódást
csakis a történészek dokumentumokat feltáró és szembesítő vitáin keresztül
érhetjük el. Ezt ki kell dolgozni a tudomány alaposságával. Mikorra? Amikorra
mindkét fél számára elfogadhatóan elvégzik tudós szakembereink. Azzal a jó
szándékú megközelítéssel és pontos adatfeltárással, amivel Popély Árpád megírta
ezt a könyvét.
Kapcsolódó írás:
"bomba rakna jövőt" - Elgondolkozás Simon Attila Magyar idők a
Felvidéken 1938–1945 című könyvének olvasása közben - , Magyar-Hon-Lap,
2015. január 31.