Adatok és gondolatok a gótikus festészet nagy pannon mesterének életéről és műveiről.
BRENNER
VILMOS
JOHANNES
AQUILA
ADATOK
ÉS GONDOLATOK A GÓTIKUS FESTÉSZET NAGY PANNON MESTERÉNEK ÉLETÉRŐL ÉS
MŰVEIRŐL (rövidítve)
A
többnyelvű nyugat-pannon táj történelmünk során ritkán jelent meg
önálló művészeti színtérként. Jelentős kivétel Johannes
Aquila, a gótika festészetének nagy mestere a XIV. és a XV.
évszázad fordulóján, aki ezt a kis régiót számos jelentős művel
gazdagította. Ez ideig ismert, azonosított alkotásai kizárólag a
nyugat-pannon vidéken találhatók, azon a vonzó, szelíd, átmeneti
tájon, amely az Alpok előterében, a stájer hegyvidék és a
Balaton-környéki vulkánok között fekszik. Ennek a tájegységnek
nyugati határa sem az 1918 előtti, sem az 1920 utáni nyugati magyar
határral nem esik egybe, hanem az ókori római tartományhatárral,
Pannonia és Noricum választóvonalával. A nyugat-pannon régió ily
módon magába foglalja hazánknak a Balatontól nyugatra fekvő
dombvidékét, a déli Burgenlandot és Stájerország valamint Szlovénia
keleti hullámos hegyaljai vidékét. E sorok írója szerető-tréfásan a
hajdinakása, a tökmagolaj, a direkt-termő szőlő és a szilvapálinka
régiójának nevezi ezt a vidéket. , A táj változatos, jellemzi a
többségében lombos fákból álló vegyes erdő, melyből a szelídgesztenye
csak ritkán hiányzik. Hamvas Béla (1897-1968) a régi
Nagy-Magyarország öt táji géniusza között a legkisebbet, a
délnyugatit említi első helyen, kiemelve annak mediterrán vonásait.
Ez a nyugat-pannon tájegység Aquila művészi működésének színtere.
Feltételezhető,
hogy Johannes Aquila ez ideig ismert alkotásai nem azonosak a teljes
életművel! Aquila 1377/78-i veleméri ténykedése és a fürstenfeldi
falfestmények 1405 körüli létrejötte között feltűnő időbeli hézagok
mutatkoznak. Aligha gondolható, hogy a művész ezekben az években
teljesen inaktív lett volna. A fürstenfeldi néhai Ágoston-rendi
templom kórusában és hajójában restauráció során felfedezett
Aquila-freskók 1977-ben és 1978-ban kerültek napvilágra, talán a
jövőben is előkerül még a művész egyik-másik alkotása.
France
Stele, a kiváló szlovén műtörténész, Aquila személyében jelentős
építőmestert is gyanított. E sorok szerzője inkább kétségbe vonná
Aquila építészeti tevékenységének lehetőségét. Érvelése pszichológiai
megfontolásokból indul ki. Aquila öntudatos, büszke, sőt mondhatnánk
hiú ember kellett hogy legyen, erre utalnak festett önarcképei. A
falképein többször előforduló szövegszalagok gyakori invokációja,
miszerint a néző imádkozzék Johannes Aquila festőért, pictorért. A
"magister",vagyis építőmester megjelölés ezzel szemben
sehol sem fordul elő képfelirataiban. A két, egykori magyar területen
fekvő falusi plébániatemplom (Toronyhely, Mártonhely) esetében Aquila
festői munkája mellett építészi (rész-) szerepe is gondolható volna,
de semmi esetre sem az összkompozíció tervezésénél. Megbízható
bizonyíték sem pro sem contra nem adódott. Kétségtelen azonban, hogy
Aquila freskói nem is egyszer a művész kitűnő építészeti érzékéről
tesznek tanúságot, főként ott, ahol architektonikus motívumok fogják
össze a kompozíciót, vagy ahol épületeket vagy építkezéseket is
ábrázol mesterünk. Mindennek ellenére óvatosan kell kezelnünk a
kérdést, hogy Aquila építész is volt-e. Az építészeti motívumok
alkalmazása Aquila egyik kedvelt, az akkori divatnak megfelelő
szakmai fogása, de nem találmánya. Gondoljunk itt csupán a trecento
és a quattrocento festészetére, vagy akár az egész európai gótikáéra,
az ott alkalmazott építészeti és urbanisztikai témák kiegészítő
szerepére a főtéma ellenpontjaként való szerepeltetésére. Aquilának
az építészeti résztémák iránt tanúsított szeretete korának
jellegzetessége.
Johannes
Aquila eddig ismert munkásságának színtere a Velemér, Radkersburg és
Fürstenfeld által képzett háromszög területével határozható meg. Ez a
terület a magyar-vend-stájer átfonódás lágy átmenetének színhelye,
vidéke. Ennek a háromszögű és háromnyelvű mikrokozmosznak táji
egysége minden kétségen felül áll. Az impozáns Alpok előterét képező
kedves, kiegyensúlyozott dombvidék a Mura és a Rába felé küldi
vizeit. A nap itt a látóhatár keleti sík szegélyén kel fel, és magas
hegyek mögött nyugszik le estére.
Történelmi
szemmel nézve az említett nyugat-pannóniai terület két ország része
volt, Magyarországé és Stájerországé (Steiermark). Szlovénia mint
állam vagy mint közigazgatási egység 1918-ig nem létezett. Mai
területének a Murán túli - magyar szemmel nézve a Murán inneni -
része több mint ezer évig Magyarországhoz tartozott. A többi
szlovén-lakta vidék Ausztria részét képezte. A Vas megyei Vendvidéket
a XIX. század közepéig "Tótság"-nak nevezték. Aquila
idejében tehát Szlovénia semmilyen fogalmi formában sem létezett, de
létezett a többségében német, kisebb részében magyar uralom alatt élő
tehetséges, szorgalmas kis szláv nép, mely Jugoszlávia összeomlása
után önállóvá válhatott.
Két
kép Mártonhely (Martjanci) temploma kórusának déli faláról.
A
jobb oldali kép alján szövegszalag látható Aquila nevével
Aquila
művészi tevékenysége színhelyeinek kivétel nélkül magyar névformája
is van; (még azon városoknak is, melyek a történelmi magyar királyság
határain kívül feküsznek) Velemér Vas megyében, Turnisce (Toronyhely,
a XIV. század óta Bántornya), és Martjanci (régi magyar neve
Mártonhely, ill. Martyáncz) Szlovéniában, Radkersburg (Redege) és
Fürstenfeld, (Fölödtöm) Stájerországban. Érdekeség: csak Radkersburg
és Fürstenfeld az a stájer városok között, amelyeknek magyar neve is
van. Mindkettő a történelmi magyar határon fekszik, és korábban
jelentős kereskedelmet bonyolított le Magyarországgal. A történelmi
Magyarországból Itáliába vezető távforgalmi utak egyike Radkersburgon
át vitt a mediterrán térségbe.
A
középkori Radkersburg a stájer hercegség legnagyobb és
kereskedelmileg legfontosabb városa volt egészen a török veszély
beálltáig. A megragadó szépségű építészeti és egyéb műkincsekkel
megáldott város ma a műemlékvédelem egyik kiváló közép-európai
példájának tekinthető, noha a második világháború végén szörnyű
hadikárokat szenvedett.
Radkersburgban
cserélte ki a hegyes felső-stájer vidék a fáját, vasát és sóját az
alsó-stájer táj és a határos magyar vidék borával, gyümölcsével,
marhájával és gabonájával. A Mura folyó a XIX. századi vasútépítések
koráig híres volt tutajforgalmáról, mely megkönnyítette a
folyásirányú áruszállítást.
Radkersburg
tekinthető Johannes Aquila szülőhelyének. Utalunk az itt 1918-ig Vas
megyében fekvő Mártonhely templomának falfestményeire, melyeket
művészünk, illetve műhelye alkotott. A templom presbitériumának
falfelirataiban Aquila utal saját személyére, megadva szülőhelyét:
"Johannes Aquila de Radkerspurga oriundus" szöveggel. E
felirat nyomán egyértelmű, hogy ez a szép határmenti stájer város
tekintendő művészünk szülőhelyeként.
Radocsay
Dénes megállapította, hogy Aquila falfestményeinek jelentőségét
nemcsak művészi minőségük vagy ritka ikonográfiai motívumaik adják,
hanem a felirati szövegek, melyek a művész nevét, illetve a mű
keletkezési időpontját is rögzítették, az akkori időben egészen
újszerű módon.
Johannes
Aquila személyéről sajnos keveset tudunk. Nem ismerjük sem
születésének évét, sem halála időpontját és helyét. Ez nem meglepő. A
középkor művészének személye csak a korszak vége felé lép a néző elé.
Arcvonásai a XIV. század utolsó negyedéig elrejtőznek művei mögött.
Persze, az e korból fennmaradt emberábrázolások sem tekinthetők
"igazi" portréknak, minthogy túlnyomóan a biblia, illetve a
legendák világából jöttek. Portrészerű hűségről csak a korabeli
modellekkel kapcsolatban beszélhetnénk. A középkori festészetnek ez a
"személytelensége" számos pozitív következménnyel is járt.
Így például nem szűkítette be objektív realitások figyelembevételével
a művész fantáziáját, és lehetővé, sőt szükségessé tette számos
szimbólum alkalmazását is.
Aquila
életműve a gótikus művészet nagy változásának; átalakulásának idejére
esik. Ismert tény, hogy a XIV. század utolsó negyedében a gótika,
korábban sokszor skolasztikus kimértsége fellazult, ami által új és
egyénibb megoldások váltak lehetővé, tágabb teret nyújtva az
individualizmus számára. Ez a folyamat, mely Toszkánában már a
reneszánszhoz vezetett, Közép-Európában még a késői gótika keretében
maradt, létrehozva annak egy megragadó, lendületes, érzésekkel teli
virágzását, új művészi erőket bocsátva útjukra, meghozva az ún.
"lágy" gót stílust.
Ekkor
születnek meg Közép-Európában az első művészi önarcképek is. Bogyay
Tamás (1909-1994), az ismert, Münchenben élt vasi-zalai származású
művészettörténész, az 1945-ös magyar emigráció egyik legkiválóbb
szellemi képviselője, Aquila festett önarcképeit tartotta az első
ilyenszerű közép-európai alkotásoknak. Ha a veleméri templom
falfestményeit vesszük Aquila első önálló műveinek, amelyek között
szerepel a művész első önarcképe, akkor az 1377/78-as évszámhoz
jutunk. Ez az időpont kétségkívül valamivel korábbi ifj. Peter
Parler, az Európa-szerte ismert prágai fejszobor-önarcképénél, ami az
1379-1386 közötti időre datálható, és E. H. Gombrich, a híres,
Angliában élt osztrák műtörténész szerint a legrégibb
művész-önarckép, de Velemér megelőzi.
Mártonhely
(Martjanci). Aquila önarcképe a kórusban
Bár
ismerjük a művész szülőhelyét, születésének időpontjára csak
következtethetünk. Eddig ismert első műve a veleméri templom freskói
1377/78-ból. Aquila ekkor már kifejlett művészegyéniség volt,
megfelelő szakmai ismeretek és tapasztalatok birtokában, egy
művészi-mesteri együttes vezetője. Óvatos becsléssel
feltételezhetjük, hogy a veleméri képek alkotása idején a 30. életéve
körül járhatott, vagyis valamikor 1345-50 között születhetett.
Halálának időpontját is csak feltételezzük. Utolsó művei a
fürstenfeldi (Stájerország) volt Ágoston-rendi templom freskói,
feltehetően az 1405. évből. Ha nem sokkal ezután elhunyt, akkor kb.
58-60 év körül járhatott.
Fel
nem becsülhető jelentőségű, hogy ismerjük Aquila arcvonásait
önarcképei révén! Ez a körülmény közelebb hozza Aquila személyét a
mai szemlélőhöz, de kiemelkedő fontossága van az egyetemes magyar
művészet- és kultúrtörténet szempontjából is.
A
mártonhelyi (Martjanci), 1392-ből származó Aquila-önarckép egy
ereje teljében levő, előkelő öltözetű férfit mutat. A művész
arcvonásai jobban kivehetők a veleméri önarcképen, melynek
portrészerű jellegét Bogyay Tamás is kiemeli. Aquila arca ezen a
falképen áhítatos, majdnem átszellemült, mégis bizonyos életvidámság
is sugárzik róla. Elmélyült vallásossága ellenére sem hat
aszkétikusnak, sőt! A művész szőke haja, szőke bajsza, világoskék
szeme, ovális fejformája olyan embertípust mutat, amely a nyugati
Pannóniában manapság sem ritka, különösen Stájerország bortermő déli
és délkeleti vidékein, melyek lágyhajlású szőlőhegyeik révén táji
szépségükről híresek, nem is beszélve jó boraikról, gazdag
konyhájukról és az itteni nők feltűnő csinosságáról.
A
mártonhelyi Aquila-önarckép a délkeleti szentélyablak mellett
található. A kép örvendetesen jó állapotban van. Itt is olvasható a
művész invokációja, melyben kéri a nézőt, hogy imádkozzék érte.
Aquila a képen három-címeres pajzs felett térdel. Felemelt, imára
kulcsolt karjai megszakítják a szöveg szalagját. A vörösbarna
háttérből kiemelkedik a lovagias öltözetű férfi, aki sötét színű
vállszíjon lógó görbe, magyaros szablyát visel. Az ábrázolt férfi
életkora megfelel az előbb már említett feltételezésünknek.
Aquila
önmagát - vagy munkatársai mesterüket? - az akkori magyar nemesi
viseletben ábrázolták. Semmi esetre sem érthetünk egyet Janez Balazic
véleményével, aki ezt az öltözetet polgárinak minősíti. Utalhatunk
itt a XIV. századi Magyar Képes Krónika értékes, kézzel írott
kötetére. Ez az olasz műhelyből származó kultúremlék fontos adatokat
tartalmaz az akkori magyar viseletre is. Az ábrázolt nemesi alakok,
sőt maga Nagy Lajos király is, Aquila mester mártonhelyi
önábrázolásához hasonló, részben keresztcsíkos öltönyt és csúcsos
orrú lábbelit hordanak. Ez a tény nagyon is a polgári ruházat
feltételezése ellen szól. Témánk szempontjából ez a kérdés annyiból
érdekes, hogy a feltehetően német-stájer eredetű, polgári vagy
paraszti sorból származó művészünk önmagát görbeszablyás magyar
vitézként, vagyis nemesként ábrázolta! Az ebből adódó két
gondolatmenet közül az első Aquila szociális pozícióját, a második
nemzetiségi hovatartozását érinti.
Most
megint a pszichológiát kell igénybe vennünk. Aquila feltűnő
tulajdonsága volt emberi, szociális és művészi öntudata. Ez a
büszkeség éppúgy lehetett, a mai szóval, sznobizmus is, magyarul
"felvágás". Hogy mi késztette mesterünket erre? Talán
törvénytelen származása magyar nemesi apától? Ki tudja?!
Osztrák
művészettörténészekkel folytatott beszélgetéseim során többször
felmerült a kérdés, hogy nem áll-e Aquila mesternek a magyaros
viselet iránti szeretete hátterében a művész esetleges magyar
származása. Ennek a kérdésnek csak Aquila életrajza szempontjából van
jelentősége, műveinek elemzését, illetve értékelését illetően ma már
nagyobb fontossága nincsen, hiszen a 14. század utolsó negyedének
művészete annyira átfogó, egyetemesen európai szellemi áramlatokon
alapszik, hogy nemzeti sajátosságokról Közép-Európában alig
beszélhetnénk. Nem túlzunk, ha evvel kapcsolatban gótikus
"internacionális stílusról" beszélünk. Az említett
negyedszázadban Franciaországé az európai vezető szerep. A
német-római császár a Luxemburg családból kerül ki, a birodalom
szellemi székhelye Prága. A római egyház ekkor Európában hatalmas
kulturális és művészeti egységet képez, az eszmék és a gondolatok
országról országra járnak, de a reneszánsz feszítő erői már
érvényesülnek Itáliában. Giotto a kezdet, de Filippo Brunelleschi a
XV. század elejére már felfedezi a perspektivikus ábrázolás
törvényeit. Ezután pedig robbanásszerű változás áll be az
életszemléletben és a művészetben egyaránt.
Térjünk
most vissza Toronyhelyhez. A mai Turnisce az eredetileg
thüringiai származású Hahót nemzetség, majd a lendvai Bánffy család
birtokán feküdt. I. Miklós horvát-szlavón bán (1285-1359) szerezte
meg magas udvari tisztségei révén 1322-ben Toronyhely birtokát. A 13.
századbeli késő román templomban 1928-ban találták meg a trónoló
Madonna előtt sorakozó donátorokat, a Bánffy család tagjainak
ábrázolását. Aligha felderíthető, hogy volt-e Aquilának valamiféle
családi vagy más kapcsolata a kegyúri családhoz, noha esetleg ez a
téma is - miként a Széchy családhoz fűződő esetleges kapcsolata is -
érinthetné a művész származásának kérdését.
Aquila
eddig ismert öt alkotói színtere közül három a történelmi
Magyarország területén fekszik. Az öt színhely: Velemér, Toronyhely,
Mártonhely, Radkersburg és Fürstenfeld.) A három magyarországi mű
időbeli sorrendben megelőzi a művész stájerországi freskóit.
Logikusan következik ebből az Aquila magyarországi kapcsolatainak
okát, illetve eredetét illető kérdés. Aquila itt kezdte meg eddig
ismert művészi pályafutását. Ennek a ténynek csak két logikus oka
lehetett. Vegyük elsőként a véletlent, másodikként Aquila esetleges
helyi, talán magyar, talán nemesi (illegális?) származását.
A
véletlennek persze igen nagy jelentősége lehetett. Így lehet, hogy a
radkersburgi születésű Aquila mint fiatal, önálló művész-mester azért
kapta a közeli magyar határvidéken megbízatásait, mert ezen a Mura és
az Őrség között fekvő, akkoriban teljesen kisparaszti-jobbágyi
területen helyi mester nem akadt. Radkersburgban, a közvetlenül az
akkori magyar határon fekvő, jelentős urbanitással bíró stájer
városban ezzel szemben könnyen lehetett szakembert találni. A
jelentős távkereskedelmet lebonyolító város polgársága vagyonos és
művészetkedvelő volt, így művészek is megélhettek a városban. Nem
légből kapott tehát a feltevés, hogy a három nyugat-pannon templom
freskóinak elkészítéséhez radkersburgi művészt szerződtetett a
kegyuraság vagy a plébános.
Foglalkozzunk
most a második feltételezéssel. Kétségkívül jogos a kérdés, nem azért
indult-e Aquila általunk ez ideig ismert önálló művészi pályafutása
magyar földről, mert ez a föld a művész szülőhazája vagy legalábbis
ifjúkorának színtere volt? Ehhez még hozzátehetnénk, hogy egészen
France Stele munkásságáig Aquila művének tartották a jelentős tótlaki
(Selo) körtemplom falképeit is, sőt neki tulajdonították még a
muraszombati jelentős freskókat is. Mindkét említett helység az 1918
előtti Vas megyében fekszik, a néhai "Tótság"-ban, vagyis
megyénk zömmel pannon-szlávok ("tót"-ok, vendek vagyis
szlovének) lakta vidékén! Aquila származása már fel nem deríthető
kérdés. Szülőhelye Radkersburg, ez azonban magyar vagy magyarországi
(a kettő nem feltétlenül azonos fogalom!) származását nem zárja ki,
de a Tótságban eltöltött fiatalkor lehetőségét sem. Bizonyítékok
hiányában térjünk most vissza a tényekhez, de néhány további
feltételezéshez is, mely legalábbis jogosultnak tekinthető.
Toronyhely
(Bántornya, Turnisce), a hosszhajó déli fala, Szent László
templomépítése.
Jobbra
remete vagy öreg uralkodó koronát ad át utódjának
Kezdjük
mindjárt a művész nevével. E sorok szerzője festőnket következetesen
Johannes Aquilának nevezi, minthogy ő maga valamennyi latin nyelvű
képfeliratában ily módon nevezte önmagát. Ez a latin névforma
egybeesik német nyelvű változatával, tehát nem bizonyíték a festő
német eredetére, de kétségkívül elegendő ok arra, hogy óvatosan
bánjunk a "János" illetve "Janez" névformával.
A
"Johannes" keresztnév minden bizonnyal Aquila valódi
keresztneve volt, mint ahogy bizonyossággal határos a feltevés, hogy
az "Aquila" név nem családi név, hanem művésznév volt. A
művész keresztnevével kapcsolatban majdnem bizonyosnak vehető, hogy
szülővárosa ős-plébániája védőszentjének, Keresztelő Szent Jánosnak
nevéből adódott. Fölvetődik azonban egy másik névi összefüggés
lehetősége is. Aquila a sas latin neve, ez a ragadozómadár a
keresztény ikonográfiában János evangelista szimbólum-állata. Lehet
tehát, hogy a művész e névadó patrónusának szimbólum-állatától vette
művésznevét. A név ugyanakkor előkelően is hangzott, mint lovagi
címer- és pajzsfigurából levezethető epitheton.
Fürstenfeld,
kórus, délkeleti ferde sík. Veronika kendője Krisztus-portréval.
Bal
oldalon lent Aquila címere
A
korai kereszténység művészete nem csak pogány szokásokat adaptált,
mikor megengedte állatok ábrázolását az egyházművészet keretében,
például az ókeresztény mozaikművészet híres alkotásain. A középkorban
újra találkozunk ezzel a jelenséggel, amelynek mindkét időszakban
azonos oka volt. A Biblia és a legendák régmúlt világának embereit
fölidéző ábrázolások nem lehettek élethűek és portrészerűek, ezért az
egyházművészet a késői antik kor óta attribútumokat kényszerült
használni abból a célból, hogy a többnyire írástudatlan korabeli néző
azonosíthassa az ábrázolt személyeket. Az oroszlán mint Szent Márk
evangelista szimbóluma, a bika mint Lukácsé, az angyal mint Mátéé, a
sas mint Jánosé, a galamb mint a Szentléleké már az
ókeresztény-bizánci idők óta ismeretes a Biblia alapján. A liba
később, a korai frank középkor óta Savaria nagy fia, Martinus
szimbólumaként szerepelt. A magyar keresztény középkor ábrázolásaiban
a vitéz és szent király, I. László jelképével, a hosszú nyelű
csatabárddal találkozunk. Evvel a nagy testi erőt kívánó fegyverrel
kezében ábrázolta Aquila mester is majd háromszáz évvel annak halála
után a vitéz és szent királyt a toronyhelyi (később Bántornya, ma
Turnisce) templom hajójának déli oldalán látható freskón. A király a
képen nyugati típusú lovagi öltözetet visel. Bal oldalán hosszú, ún.
kétkezes nehéz nyugati kard és nem magyaros görbe szablya lóg. Az ily
módon ábrázolt, a XI. században élt király (1043-1095) akár a késői
XIV. század harcosa, lovagja is lehetett volna bármelyik európai
latin kereszténységű országból, Angliától Magyarországig!
Az
említett freskó képi témája egy gótikus székesegyház, minden
bizonnyal az első nagyváradi püspöki templom építésének egyik
jelenete. A püspökséget Szent László alapította 1092-ben. Aquila
nyilván egy saját korabeli templomépítés szerkezeteiről és
stílusformáiról mintázta kompozícióját, minthogy Szent László
uralkodásának idején (1077-1095) még nem létezett gótikus stílusú
templom. Aquila anakronizmusa persze nem kifogásolható, minthogy
aligha ismerhette az eredeti korai román stílusú nagyváradi
székesegyházat.
A
toronyhelyi, Szűz Mária mennybevitelének szentelt plébániatemplom
eredete a XII. századba nyúlik vissza, első írásbeli említése
1334-ből való. (A 20. században új épületrésszel toldották meg.)
Toronyhely a szombathelyi püspökség 1777-i alapításáig az 1094-ben
Szent László által létrehozott zágrábi egyházmegyéhez tartozott. Úgy
gondolom, ez a tény is magyarázhatja az egyedülálló László-ciklus
létrejöttét. A másik történelmi kapcsolat könnyebben kitapintható.
Toronyhely földesura 1381 óta Bánfi I. László volt (1340-1394),
akinek apja Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánjának méltóságát
töltötte be. Mint már említettük, innen származott a helység XIV.
századi új neve: Bántornya.
Velemér,
a diadalív északi fala.
A
keresztre feszített Jézus
Bánfi
László névadó szentjének, László királynak nagy tisztelője volt.
Patrónusát kegyúri minőségében Toronyhelyen is megörökíttette a Szent
László képciklus megrendelőjeként. Ez a festői mű a kegyúri
plébániatemplom legjelentősebb művészi alkotása. A történelemből
tudjuk, hogy a XIV. század során hazánkban nagy erővel éledt fel a
szent és vitéz király tisztelete. Az Anjou-házból származó Nagy Lajos
király (1342-1382) különösen tisztelte elődjét a magyar királyi
trónon és melegen pártolta Nagyváradot is. A toronyhelyi falképek
Nagy Lajos uralkodásának utolsó éveiben készültek.
Előbb
említettük már a nagyváradi templom építésének toronyhelyi
ábrázolását. Ennek igen érdekes jelenete a ferdén megtámasztott
létrán felfelé igyekvő munkás, aki habarccsal megtöltött edényt nyújt
fel az erre kinyújtott karral váró mesternek. A jelenet megkapóan
élethű, mondhatnánk "modern" ábrázolás. Ennél fontosabb,
hogy a kép részletei és kompozíciója Aquila jelentős építészeti
ismereteinek bizonyítéka. A toronyhelyi templom kapcsán - de
gondolhatunk a radkersburgi plébániatemplom eredeti magvának, a mai
gót szentélynek kialakítására is - újra felötlik a művész esetleges
építészi tevékenységének gondolata.
A
toronyhelyi Szent László-ábrázolás egyik hatásos kompozíciójú képe a
királyt és kíséretét mutatja. A hadi öltözetet viselő uralkodó jobb
válla mögött szakállas férfi áll polgári öltözetben, fején kalappal.
Nyilván a templom építőmestere ő, aki jobb karjával az épülő
templomra mutat. Ugyanezt teszi a király baljával, minthogy jobb
kezében a már említett csatabárdot tartja. A király kíséretében
látható három harcos sisakot visel, ruházata hasonlít uráéhoz. A
balszélen álló katona ugyanolyan hosszú, egyenes, nyugatias pallost
hord, mint a király. A kompozíció leglíraibb részletét a király feje
mögötti arany korong képezi, mely lehetne a felkelő vagy lenyugvó
nap, de inkább a király szent voltát hangsúlyozó arany dicsfény,
aureola is.
Templomunk
egyik érdekes falképe szakállas, remeteszerű, idősebb férfit ábrázol,
koronát tartó fiatal, lengén öltözött férfi társaságában. Mindketten
görbe vándorbotot tartanak kezükben. A jelenetet gótikus mérmű
motívuma zárja, magyarázata sokféle lehet. Gondolhatunk a király
utódlásának témájára, de az uralkodó magányára is.
A
toronyhelyi egységes képciklus az ún. Szent László-legendával
foglalkozik. A ciklus a középkori Magyarországon széles körben
elterjedt vallásos-nemzeti legenda egyetlen kompakt
nyugat-magyarországi ábrázolása. A kilenc falképből álló kompozíción
az ismert elbeszélés jelenik meg: rabló kun harcos foglyul ejt egy
magyar leányt. A pszichológiailag roppant érdekes képsorozat arra
enged következtetni, hogy a leány és a kun lovas között szerelmi
viszony keletkezik. Erre utal szubtilis módon az alvó kun fejét
simogató (vagy tetvésző?) leányzó ábrázolása (hiszen itt
megszökhetett volna!), vagy az, hogy a leány főz rablójának, később
pedig könyörög annak életéért. A lovagkirály azután véget vet az
elrabolt magyar leány szenvedésének (vagy idilljének?). A kérdéses
témák megválaszolását festőnk a nézőre bízza. A toronyhelyi freskók
1380 és 1383 között keletkeztek. Az utóbbi évszám a presbiterium
északi falán is fellelhető.
A
Szent László-legenda ábrázolása főként az 1092-ben László király
által alapított nagyváradi egyházmegye területén gyakori, de többször
előfordul erdélyi és felvidéki középkori festményeken is.
Megemlítendő a karaszkói, a gömörrákosi (Rakos), hárskúti (Lipovnik)
és a rimabányai (Rimavska Bana) példa Szlovákiában, illetve a bögözi
(Mugeni), gelencei (Ghelina), maksai (Moaca) és a csíkszentmihályi
(Mihaileni) alkotás Erdélyben. A legenda legszebb, az egykori
Magyarország keleti szegélyén található ábrázolását Székelyderzsen
(Darjiu) találjuk. A nagyszerű falkép 1419-ből származik, vagyis
huszonhat évvel későbbi, mint Aquila toronyhelyi műve!
Toronyhely
(Turnisce) temploma egy XVIII. század közepén készült ábrázoláson
Felmerül
a kérdés, miért találunk a történelmi Magyarország nyugati részén
olyan kevés Szent László-ábrázolást. Ennek történelmi oka van: a
vitéz király gyakran időzött seregei élén országa keleti felében a
kun betörések elhárítása céljából, ellentétben az akkori időkben
viszonylag nyugodt nyugati végekkel. Ily módon még értékesebbnek kell
hogy tűnjék az egyetlen nyugat-magyarországi Szent László-téma, mely
a szent király tetteinek középkori ábrázolásai közül a
legrészletesebbnek számít. A ciklus képeinek egy része a király egyik
legendás hőstettével foglalkozik, a kun harcos által elrabolt magyar
leány megmentésével. A képek eredetét illetően a szakvélemények
eltérők. France Stele szerint a festmények nem egyidőben készültek,
és nem csak Aquila kezétől származnak. Bogyay Tamás a mű nagyobb
részét Aquila műhelyének tulajdonítja. Janez Balazic a ciklus képeit
túlnyomóan a mester saját kezű alkotásának tartja, rámutatva a képek
erős elbeszélő-történeti jellegére, ötletességére, táji és építészeti
motívumainak gazdagságára és a szereplők mozgékonyságára.
Képtelenség
volna azt gondolni, hogy Aquila csak az általunk ma ismert öt
színhelyen működött volna, hiszen valahol alapos kiképzést is kellett
hogy kapjon. Hogy ez hol volt, melyik művészi műhely, munkaközösség
keretében? Ezt nem fogjuk megtudni. De egyet joggal feltételezhetünk:
az Aquila és váltakozó munkatársainak műveiben bizonyítható művészi
hatások az egyes alkotók személyes tapasztalataira vezethetők vissza.
Ezek a tapasztalatok két fő irányba mutatnak. Az első a
francia-német-csehországi eredetű nyugati hatás, a második a
délnyugati, olasz-déltiroli-karintiai-stájer reláció. Aquila
művészete a XIV. század második felében előtörő realizmus keretében
létrejött, személyesnek nevezhető ötvözet a két irányzat között.
Az
"északi", vagyis Prágából kiinduló hatás hordozója
konkrétan az Ágoston-rendi szerzet volt. Ez az erős művészi
ténykedést kiváltó rend 1362-ben telepedett meg Fürstenfeldben,
1380-ban pedig Radkersburgban. Emellett kétségtelen a csehországi
befolyás Aquila Szent Anna-ábrázolásaiban is, Velemér, Toronyhely és
Mártonhely esetében. A radkersburgi freskók építészeti motívumai is
fellelhetők a XIV. század végi csehországi kéziratok
illusztrációiban, így a prágai Nemzeti Múzeum Cosmas-krónikájában.
Ugyancsak északi hatást mutat a veleméri templom
Háromkirályok-ábrázolása, melynél hiányzik az olasz művészetre
annyira jellemző királyi csók a kisded Jézus lábára. Gáspár a képen
kelyhet nyújt át a gyermek Megváltónak. Ez a jelenet sémájában
teljesen megegyezik a stájerországi St. Cäcilia ob Murau-i fiókegyház
freskóival.
Az
olasz festészet érezhető hatását mutatja ezzel szemben a fürstenfeldi
Veronika-ábrázolás, mely a Jeremiás prófétát ábrázoló falkép alatt
látható. A finoman festett, plasztikusan ható arcot fátyol keretezi.
A kép utal a stájerországi Bruck minorita templomában található, 1380
körül keletkezett Madonna-ábrázolásra, amely feltehetően olasz
mestertől származik. Ugyanezen realista irány terméke a fürstenfeldi,
már említett templom nagyméretű Krisztus-ábrázolása is, mely Aquila
műve.
A
mártonhelyi templom diadalíve mellett láthatjuk a mester egyik
érdekes kompozícióját, amely feltételezhetően helykitöltés céljából
jött létre. Széles, spirális szalag díszít itt egy pálcát. Ugyanezt
az ornamentumot a karintiai Sankt Veit an der Glan templomában is
láthatjuk. Említésre méltó analógiát nyújtanak továbbá a
stájerországi Murau plébániatemplomának női szent alakjai.
Különbséget csak a két templom freskóinak egyik témájánál látunk:
Murauban az alapító-adományozó kegyúr képe látható, Mártonhelyen
Aquila önarcképe felel meg ennek. Ez az első pillanatra önhatalmú
művészi akciónak látszó ábrázolás csakis a kegyuraság beleegyezése
nyomán történhetett meg, vélekedik az Aquila-téma legtöbb ismerője,
az önábrázolás pedig jellemző Aquila lelki alkatára.
Maradjunk
még néhány ausztriai vonatkozásnál. A fürstenfeldi templom kör alakú,
apostolok mellképeit tartalmazó medaillonjai a Felső-stájerországi
Judenburg Magdaléna-templomában is fellelhetők. Hasonló medaillonokat
láthatunk a bécsi Szent István dóm kórusában is. A bécsi Szent
Mihály-templom névadó arkangyalának ábrázolása analógiát mutat a
veleméri lelket mérlegelő Mihálynak a kórus déli oldalán látható
freskójával. Különösen feltűnő a két ábrázolt arc kifejezett
hasonlósága.
Az
olasz befolyás magyarázata egyszerű. A XIV. század folyamán jelentős
számú, főként Bolognából, Paduából, de leginkább Friaulból származó
vándorművész jött az alpesi osztrák tartományokba, továbbá
Németországba, Csehországba, Magyarországra - egyszóval egész
Közép-Európába. Az Anjou királyok idején ehhez még a dél-olasz hatás
is hozzájárult Magyarországon. Nem deríthető ki, hogy Aquila
dolgozott-e valaha olasz nyelvterületen, de az sem, hogy járt-e
Bécsben, Prágában vagy akár Tirolban. Nem zárható ki az a feltevés
sem, hogy a művész munkaközösségében dolgoztak olasz területekről
származó művészek, vándor-piktorok. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a
szerzetesrendek szerepét sem, amelyek a XI. századtól a XVII-ig a
legfontosabb közvetítők voltak Európában kulturális és művészeti
téren. Foglaljuk most össze tézisünket: Johannes Aquila művészi
tapasztalatainak, előképeinek földrajzi színhelye Prágától Bécsen
keresztül Bolognáig terjedhet. Nem tudjuk ezzel szemben, hogy a
művész járt-e valójában ezeken a helyeken, vagy róluk csak
másodlagos, közvetett ismeretek birtokában volt.
Festőnk
jelentős radkersburgi műve az ún. Pistor-ház pincéjében
található. (Hauptplatz Nr. 30.) Ez a volt nemesi lakóház az idők
során kaszárnyaként is szolgált. A dongaboltozatú pincét 1951-ben
feltárták, az évszázados szemetet és törmeléket eltávolították. Az
egyik kisméretű, kb. tíz négyzetméter felületű helyiségben nagy
értékű falfestményeket találtak, melyek 1390 körül jöttek létre és
kétségkívül Johannes Aquila, illetve műhelye művének tekintendők. Az
említett helyiség az épület keleti szárnya alatt fekszik. A falakat
borító freskók érdekessége, illetve műtörténeti jelentősége, hogy
ezek Ausztria művészetének első világi témájú ábrázolásai. A képek
témaköre a helyiség kis méreteit figyelembe véve meglepően sokrétű. A
déli falon például egy soktornyú középkori város ostromát láthatjuk
az íjjal és bárddal felszerelt gyalogosokkal egyetemben, de nem
hiányzik a lándzsával, karddal és zászlókkal fegyverzett lovas sem.
Az északi oldalon két képet látunk, melyeket pártázatos falazatú vár
képe választ el egymástól. A bal oldali festmény vadászjelenetet
mutat, latin nyelvű felirata a vadászat örömeit dicséri. Lovagi torna
jelenete egészíti ki ezt a kompozíciót. A jobb oldali falfestményen
bekerített kertet láthatunk, témája az ismert "Pryamos és
Thisbe"-legenda. A meglepően sűrű ábrázolás mozgalmassága és
realizmusa meglepő és meggyőző. A témák között szerepel még az
oroszlán a szederfa mellett, az akantusz-ornamentika és, különösen
meglepő módon, perspektivikusan rajzolt konzolok. Az eredeti al
fresco technikával festett képek alapozása kékesszürke. A
Pistor-pince festményei nagyrészt a XIV. századi lovagi élet
jeleneteit örökítik meg, és a képek erős kapcsolatot mutatnak a
toronyhelyi Aquila-művekkel. Egyes dél-tiroli falfestmények hatása
sem tagadható. Meglepő élmény, hogy Aquila műhelyének ezen
falfestményén az antik kor óta először tűnik fel a vadászat mint
művészeti téma.
A
fürstenfeldi Ágoston-rendi kolostort 1362-ben alapította IV. Rudolf
herceg. A hozzá tartozó templomot 1368-ban szentelték fel. Az
1977/78-i restaurálás során nagy mennyiségben kerültek elő eredeti
gótikus festmények. A szentélyben és a templomhajóban feltárt képek
mesterét illetőleg kétség nem adódhatott, minthogy itt sem hiányzik a
jól ismert invokáció: "orate deum pro me Johanne Aquila
pictore". A képek az 1400-as évek legelejéről származnak, egyes
stájer kutatók 1405-re datálják őket. Érdekes kompozíciós elgondolás
eredménye az apostolok és a próféták váltakozó ábrázolása, amelynek
révén az ószövetség és az újszövetség szoros összefüggése
hangsúlyozódik. Nagyon megkapó Szent Veronika ábrázolása a bibliából
ismert kendővel, valamint Jeremiás és Dániel próféták képe. Akár
Mártonhelyen, itt is láthatjuk festőnk hárompajzsos címerét. A
Veronika keszkenőjén látható Krisztus-fej analógiát mutat a prágai
kapucinuskolostor falfestményeinek apostolábrázolásaival, amelyek
szintúgy az 1400-as évek legelején készülhettek.
Johannes
Aquila példája azonban azt is mutatja, hogy még olyan kis
tájegységek, mint a nyugat-pannon mikrokozmosz, Aquila működésének
színtere sem határolhatók be nemzeti-nyelvi korlátokkal, hiszen három
nép, a magyar, a szlovén és a stájer joggal osztozik a művész
szellemi hagyatékán. Ez azt is bizonyítja, hogy Európában a
határoknak mindig is csak hatalmi jelentőségük volt, és - legalábbis
a nyugati keresztény civilizáción belül - sohasem képeztek szellemi
vagy kulturális választóvonalat. A szerzőnek ez a meggyőződése képezi
e tanulmány vezérfonalát, témájának hátterét és indítékát - de akár
hitvallásának is tekinthetjük ezt egy új és modern pannon regionális
identitás érdekében. Erre a szellemi állásfoglalásra kötelezi, hogy
Pannóniában, Vas megye szeretett földjén született, második hazája
pedig a gyönyörű stájer tartomány lett, amely fiává fogadta.
Graz,
2000. január