"Hát igen. Velük kell kezdeni, úgy illik. Majd a fiúk is sorra kerülnek egyszer. Tehát a lányok. A dolog még Nagyborosnyón kezdődött, mikor kisóvodásként bejelentettem, hogy Bubát elveszem feleségül, a kiságyamba fektetem, és jókat durmolunk együtt."
Pálmai Tamás
A
lányok
Hát
igen. Velük kell kezdeni, úgy illik. Majd a fiúk is sorra kerülnek egyszer.
Tehát a lányok. A dolog még Nagyborosnyón kezdődött, mikor kisóvodásként
bejelentettem, hogy Bubát elveszem feleségül, a kiságyamba fektetem, és jókat
durmolunk együtt. Szüleim jót mosolyogtak a dolgon, és én is feledtem az ügyet,
mert jött az iskola és vele együtt Mari, akinek a kezét is megfogtam a sorban
állás közben. Közben be-bevillan még Edit, Dóri, Éva arca is, de ők inkább olyan
messziről csodált kategóriaként. Aztán a gyönyörű nagy nyarak Mártija a Tordai
malomnál, a kis szeles csacsogó lány, aki mindig eltűnik ősszel, mikor
beszippantja Bukarest.
És
ezzel vége is az idillikus falusi esztendőknek, és beköltözünk a Városba. A
város szülővárosom, Sepsiszentgyörgy, melyet újból kellett „tanulnom”, meg
kellett szeretnem, hisz a kórházból jóformán egyből Borosnyóra kerültem. Kicsit
meg voltam illetődve, mikor betettem a lábam a Mikó elemis, új épületébe és
Grüman tanító néni rám mosolygott egy teljesen új osztályközösség előtt. De
hamar feloldódtam. Hála a lányoknak. Zsuzsi már akkor szószóló volt,
vezérletével szárnyai alá vett a női osztag, és fél év múlva már osztályfelelős
voltam, és ez a minden lében kanálság a mai napig rajtam is maradt. De térjünk
vissza a lányokhoz. Mesibe mindenki szerelmes volt, így én sem kerülhettem el a
dolgot, de Tucku, Etu fele is volt fel-fellángoló kikacsingatás. Az igazi, az
első nagy ő a felsős évek előtt azonban Réka volt, akinél minden délután ott
voltam játszani a nagy csapattal együtt, és akit én hagytam el orvul egy Juci
nevű délibábért. Nagyon bántam aztán, de megkaptam méltó büntetésem, útilaput
kötöttek a talpamra. Mindkét oldalról. Kellett nekem zeng az induló…
Aztán
jöttek a gimis évek, már a nagy épületben, az osztálytársaknak nagyobb fiúk
kezdtek udvarolni, mi a kisebb lányok fele kacsingattunk. Ennek aztán az lett a
következménye, hogy beindult az Ildikó vonal: két nagy, egyenként is több éves
nagy szerelem közt egy kicsi, pár hetes, de mind-mind Ildikók. Nem csoda, hogy
mikor az utolsó Ildi után bejelentettem otthon hogy nősülnék, csak annyit
kérdeztek: Hogy hívják, fiam? Ildikó-e? S mikor mondtam, hogy nem, Éva, akkor -
a hosszú előző korszak viselt dolgaitól meggyötörten - egyből azt válaszolták:
Elveheted, fiam. S csak aztán kezdtek el érdeklődni ki is az a mai kedves
feleségem.
Mert
hát ugye Éva lett az, aki a sor lezárta, aki maga a pezsgő élet, az örökmozgó
életerő. Rám is fért némi gatyába rázás és földre rángatás, a kifejezések
legjobb értelmében. Persze a nők sora folytatódott és folytatódik mai is, hiszen
nagyon szeretem és tisztelem őket, és intéznivalóim hosszú sorában mindig akkor
haladtam, ha az a másik nem képviselői álltak a pult túlsó oldalán. És most
tessenek figyelni! Nem azért, mert ellenállhatatlan „sármör” volnék kopasz 130
kilómmal. Hanem, mert velük egyből megtalálom a kommunikációnak azt a hangját,
amelyből azonnal kiderül az, hogy nem másodrangú, kettes számjegyű állampolgárt
akarok nem létező bájaimmal lehengerelni, hanem a Jóistentől belső és külső
szépséggel egyaránt gazdagon megáldott, velem egyenrangú félként tekintek
reájuk, vagy ismerem el már kezdetekben viselkedésemmel azt, hogy meghajtom
fejem a nálamnál nagyobb tudás és hozzáértés előtt.
E kis
jegyzetecske sem dicsekvő trófea felsorolás akart lenni, ez remélem nyilvánvaló,
hisz akik közelebbről ismernek, tudják, hogy képtelen vagyok női lényhez -
egyáltalán emberhez - érzelemmentesen közeledni. Az emlegetett lányok, hölgyek
döntő többségével, férjeikkel, családjaikkal élő, baráti kapcsolatom van ma is.
Ez a pár sor inkább tisztelgés azok előtt, akiknek mai mivoltomat,
személyiségemet köszönhetem.