"Murar rájött, hogy milyen hatalmat kapott a verembe esett tündérlánytól, s egész életében vigyázott, nehogy ártson vele valakinek. Segíteni viszont segített, ahogy tudott. Tisztelte, szerette az egész környék, végül még a felesége is elismerte, jobb várúr talán az egész földkerekségen nincsen, mint az ő férje." - Surján László meséje.
Surján László
Murar átka, avagy a három forrás meséje
Hajdanában, réges-régen, amikor még emberek és tündérek békésen éltek együtt a
Mura és a Lendva vidékén, a Lendva vár urát Murarnak hívták. Kevés beszédű,
szomorú ember volt. Apja annak idején nem engedte, hogy megkérje a szépséges
Gyöngy kezét, akinek az apja egyszerű kereskedő volt, így a lány nem várúrhoz
való. A nagyravágyó apa a Mura felső folyásától hozott feleséget a fiának,
egyetlen örökösének, egy szépséges hercegkisasszonyt. Ám, ahogy az apák által
kikényszerített házasságok általában, Muraré sem volt boldog. Innen volt
szomorúsága, de innen volt a vigasza is: a három szépséges leánya. Nagyon
szerette a lányait, s elhatározta, hogy nem fogja egyiket sem befolyásolni, azt
választanak majd, akit akarnak. Érezte, hogy nemcsak ő szomorú, hanem a felsége
sem találja a helyét. Folyton azt hánytorgatta, hogy az apja várában nagyobb
urak is jártak, a vár is szebb, díszesebb, de még erősebb is volt, mint Lendva.
Olyan magasan hordta az orrát, hogy majdnem beverte a szemöldökfába, ha bement
a szobába.
Murar ritkán mosolygott, nevetni meg soha nem nevetett. Inkább gyakorta járt
vadászni, többnyire egyedül. Valójában nem is a vadászat volt a lényeg, inkább
csak sétált, s gondolkodott. Egyszer az erdőt járva halk sírdogálás ütötte meg a
fülét. Mivel jó ember volt, segíteni akart. Ment a hang után, s egy verembe
esett fiatal lányt talált. Kihúzta szegényt, megvizsgálta, szerencsére semmi
nagyobb baja, törése, ficama sem volt, inkább az ijedtség ártott neki.
-
Köszönöm, hogy megmentettél, szólt a lány, jó tett fejében jót várj: mivel
jutalmazzalak meg?
Murar azt gondolta, hogy kicsit bolond a lány. Mivel tudná őt, a hatalmas
várurat, megjutalmazni? De nem akarta megbántani, hát azt mondta:
-
Csak a kötelességemet teljesítettem, de ha jutalmazni akarsz, hagy abba a
pityergést és inkább mosolyogj rám egyet. A lányka valóban rámosolygott, s
Murar szívébe belehasított a fájdalom: ó, ha az ő felesége mosolygott volna
egyszer is így rá, bizony nem járkálna búsan fel s alá az erdőben.
-
Amit kértél, megkaptad, de adok még egy ajándékot. Ezt ugyanúgy nem lehet
megfogni, amint a mosolyt sem, de ha eljön az ideje, tudom, okosan fogod
használni is. Ezzel a lány eltűnt. De azt még megengedte, hogy Murar rájöjjön,
nem közönséges lánnyal, hanem egy tündérrel találkozott.
Haza indult Murar, s törte a fejét, mi lehet a másik ajándék. Közben a mosoly
átjárta a lelkét, s már alig látszott rajta, hogy szomorú. Otthon azzal
fogadták, hogy vendég állt a házhoz, mégpedig egyszerre három is. Szép szál
fiatal emberek, kereskedőnek látszanak. Murar szívesen fogadta őket.
-
Kérünk, Uram, fogadd el tőlünk ezt a csekélységet: tőlem egy kulacs bort,
kisebbik öcsémtől egy kulacs vizet, a nagyobbiktól meg egy kulacs olajat.
-
Köszönöm a kedvességedet, s mond mit kívánsz tőlem?
-
Tisztelettel megkérjük a lányaid kezét.
-
Tőlem hiába kéritek, úgy döntöttem, hogy a gyermekeim ahhoz mennek feleségül,
akihez akarnak. Hozzájuk forduljatok. Ezzel mindhárom lánynak a kezébe adott
egy-egy ajándék kulacsot.
A
lányok kicsit undorodva fogták meg az ajándékot, nem csillogott, nem aranyból
készült, meg nehéz is volt mind a három.
-
Csak nem megyek hozzá egy borkereskedőhöz, húzta föl az orrát a nagyobbik, azzal
kinyitotta a kulacsot, s kiöntötte belőle a bort. A két húga ugyanezt tette a
maga kulacsával.
-
Ha nem, hát nem, mondta Murar, de azért kár összepiszkítani a palota padlóját, s
ezzel elment. Nem vette észre, hogy a kulacsokból folyton csak csobog kifelé a
bor, az olaj, meg a víz, s már egy hordónyi is kifolyhatott belőlük. A lányok
hozzávágták a kulacsokat a kérőikhez, s elszaladtak. A kérők elkapták a
kulacsokat, s eltűntek a várból.
Mire leértek a vár alá, már bealkonyodott. A Katalin templom közelében találtak
egy fogadót. Jó szívvel fogadták őket, finom bogrács volt vacsorára, s tiszta
szobát kaptak, olyan jól aludtak, mintha ki sem kosarazta volna őket a három
gőgös kisasszony.
A
ki nem fogyó kulacsokból sejteni lehet már, hogy nem közönséges emberekről van
szó. Valóban a tündérkirály három fia járta a vidéket. Nemrégen maga elé hívatta
őket az apjuk:
-
Itt az ideje, hogy döntsetek: emberek vagy tündérek akartok lenni. Az apjuk
ugyan tündér volt, de az anyjuk földi asszony. A szüleik nem akarták eldönteni,
hogy mi legyen a gyerekből: tündér-e vagy ember. Majd eldöntik maguk. Ha
tündérlánnyal házasodnak, tündérek maradnak, ha az emberek közül választanak,
emberekké lesznek. Ezért érkeztek Lendvára, arra a környékre, amit ma, a XXI.
században is tündéri szépségűnek tartanak az emberek.
Reggel a három fiú összedugta a fejét.
-
Menjünk már haza, éljünk Tündérországban?
-
Lehet, de még egy kicsit maradnék.
-
Igen várjunk még a hazamenetellel.
Ahogy ezen töprengtek, a házigazda is letelepedett reggelizni a családjával.
Szép felesége volt, Gyöngynek hívták és három csodaszép lánya. Arról
beszélgettek, mi történt tegnap fönt a várban. A lányoknak rossz véleményük volt
a gőgös kisasszonykákról.
-
Rosszul jártak volna azok a kérők a három gőgöskével, mondta ki a gazda a végső
véleményt. A tündérfiaknak villant a szemük. Egyre jobban dobogott a szívük,
olyan érzés fogta el őket, amilyent Tündérországban soha nem tapasztaltak.
Egymásra néztek, s azonmód cselekedtek. Felálltak s megkérték a három lány
kezét, és meg is kapták. Akkor csettintettek egyet, s azonnal négy hintó állt
meg a fogadó előtt, hat ló húzta mindegyiket. Az egyikbe a lányok szüleit
ültették a másik háromba egy egy fiú ült a menyasszonyával. Indult az egész
csapat, hogy Tündérországban tartsák meg a kézfogót, s majd onnan jöjjenek a
lendvai templomba az esküvőre.
Fenn a várban persze hamar megtudták, mi történt. A kisasszonyoknak nemcsak az
volt a bánatuk, hogy gőgösségük miatt lemaradtak egy jó házasságról, hanem az
is, s talán még jobban, hogy a cselédek kárörvendőn, gúnyosan néztek rájuk. Az
egyik lány véletlenül meg is hallotta, mit mondanak a hátuk mögött. Bizony nem
volt abban semmi szánakozás. Rájöttek, hogy senki sem szereti őket, bármilyen
hajbókolók is szemtől szembe. Bementek a szobájukba, és keservesen sírtak. A
nagy sírásra Murar odament hozzájuk.
-
Apám, szól a nagyobbik lány, látod milyen szerencsétlenek vagyunk. Akármit
megtennénk, hogy szeressenek bennünket az emberek.
-
Azzal a természettel, amit anyátoktól örököltetek, ez soha nem érhetitek el.
Boldogtalanok lesztek egész életetekben. Mert boldog csak az lehet, akit mások
szeretnek. Hogy magatokat szeretitek, az nem elég.
Murar figyelte, hogyan patakzanak a lányok könnyei. Nem akart elállni a könnyek
árja, ahogy a kulacsokból sem fogyott ki a bor, a víz és az olaj. Butaság,
vélte, de csak kimondta, amit gondolt:
-
Ha lenne belőletek három forrás, az emberek szeretnének titeket, hozzátok
járnának a korsóikkal, otthon megbecsülnék a tőletek kapott vizet, nemcsak most,
hanem évszázadok, évezredek múlva is.
-
Legyen hát, mondták a lányok, és ekkor Murar döbbenetére eltűnt a szeme elől mid
a három lány, ám a Csuka domb lábánál három bővizű forrás fakadt. Csodájára
jártak az emberek, olyan jó volt a források vize.
Rég
volt, tán igaz sem volt, de azért lehet valami a történetben. A Három Forrás ma
is megvan, s az egyik közeli falut ma is úgy nevezik: Murar átka. Igaz, hogy az
ott élők sem tudják, hogy miért. Rosszul is olvassák a nevet: Mura Rátka mondják
Murar Átka helyett. Murar rájött, hogy milyen hatalmat kapott a verembe esett
tündérlánytól, s egész életében vigyázott, nehogy ártson vele valakinek.
Segíteni viszont segített, ahogy tudott. Tisztelte, szerette az egész környék,
végül még a felesége is elismerte, jobb várúr talán az egész földkerekségen
nincsen, mint az ő férje. Három fiuk született a három lány helyett, s boldogan
éltek, míg meg nem haltak.