"Barátaim, olvasóink, kérlek, imádkozzatok! Remélem keresztény Európában ünnepelhetnek utódaink az elkövetkező évtizedekben. Tegyetek meg ezért mindent, amit meg tudtok tenni." - Dobos Marianne írása.
Dobos Marianne
"nem lehetne-e másképp?"
Mikor e sorokat írom, augusztus
kilencedike van. Családi ünnep kéne, hogy legyen, mert a férjem ma 79 éves. Lett
volna augusztus negyedikén egy másik családi ünnep is, amikor legkisebb unokánk
volt 11 esztendős. Születése napján, 2004-ben éppen úton voltunk Bágyogszovátra.
Megbeszéltük, hogy megnézzük itthon is kialakulóban lévő otthonukat, és tőlük
együtt indulunk Kapuvárra, hogy megnyissuk a festőművész feleség Darázs Mária
kiállítását, és bemutassuk férje, Máté Imre köteteit.
Csornánál jártunk, mikor csörgött
a telefonom. Nőgyógyász barátnőm hívása. Bement a kórházba, hogy megnézhesse, és
az imént látta is, a gyönyörű egészséges kislányt, Brigittát.
Marika és Imre öt gyermeket
neveltek, miután 1956-ban a forradalomban fegyverrel is résztvevő
szabadságharcosként menekülniük kellett a hazából. Több mint három évtizedig nem
volt ajánlatos hazajönniük, még a szüleik temetésére sem. Amikor először
Budapesten jártak, az akkori több órás beszélgetésünket írtam meg az Akkor is
karácsony volt trilógiám 1956-ról szóló kötetében, melynek borítóképét
azután Darázs Mária festette.
Ötszörös kiváló nagymama lettem!
– lelkesedtem, mikor megérkeztünk, parafrazeálva a helyzetre a szlogent az
ötvenes évekből. Micsoda gyönyörű élet vár az unokáinkra, akiknek tanulságul
ajánlottam az ’44-ről, ’56-ról és ’89-ről készített emlékezésköteteket.
Mennyivel jobb világot hagyunk rájuk, ábrándoztam.
Akkor még nem figyeltem fel arra,
hogy az általam gyönyörűnek remélt jövőben Imre valahogyan nem bízik. Nem
lelkesedik annyira… Pedig már csak azért is boldog lehetett, mert ugyanazon a
napon kapta meg a Püski kiadó gondozásában megjelent Yotengrit című
kötetét. Amikor az ember kezébe veszi a még meleg és nyomdafesték illatú
kötetét… No, az a lebegés állapota… Tulajdonképpen azért ebben az állapotban
dedikálja nekünk, de azután elkomolyodik; olvassátok csak „A nyirkai jóslatot” –
mondja.
Olvassuk is engedelmesen, ő
velünk, és magyarázza is rögtön…
Értjük is, meg nem is. Ezen a
gyönyörű napon akarjuk is érteni, meg nem is…
Te találtad ki ezt, valld be!
Visszafelé körülbelül rendben is van, hiszen ezt megéltük. De a többi… Ilyen
sötét jövőt nincs az a költő, akinek szabad előre vetnie…
Indulni kell Kapuvárra.
Megígérjük, hazaérve figyelmesen olvassuk, megbeszéljük…
Telnek az évek… Sokat
beszélgetünk, találkozunk, veszek részt előadásain, elolvasom az ezt követően
megjelent újabb három Yotengrit kötetet.
Talpra
magyar, de ne négyre! – idéznék ide egyet az abban
kapcsoltakkal együtt. Miért is? Talán azért, mert az utolsó eltelt ma éppen 11
hónapban már nem nagyon van olyasmi, amire azt mondanám, hogy ilyen nincs, ez
nem történhet meg…
Már nincsenek közöttünk. Marika
ment előre, majd Imre is követte… Nem mondhatom már neki, hogy az Európát, és
hazánkat fenyegető migráció kapcsán újra gondoltam mindazt, amire valamikor azt
mondtam: édes hazánkkal ez nem történhet meg, és egyre jobban félek, hogy…
Rettegve jutottam el idáig mára…
Átéltem legkisebb unokám családjával történteket. Eszembe jutott az első szabad
magyar kormány igazságügyi államtitkárának, Dr Isépy Tamásnak mondata, (akiről
még politikai ellenfelei is csak elismeréssel és főhajtással beszéltek: „a
valódi konzervatív és keresztény gondolkodás legnemesebb értékeit képviselte"),
tőle hallottam, amikor férjem Miskolcon bemutatta legújabb könyvét: „nem
igazságot, csak jogot szolgáltatunk”. És tovább gondoltam Tamás mondatát:
„valóban jogot szolgáltatunk?” És itt lakván, a Keleti Pályaudvar és a
Városliget szomszédságában, látom drága hazánk mai kiszolgáltatottságát,
figyelem, hogy a jog a nemzetközi életben mily távol kerül az igazságtól…
És figyelem e nép vezetőinek
keserves kötéltáncát, hogy egyeztetni próbálják a jog és igazság gyakorlatát a
hazai mindennapokban és a nemzetközi helyezkedésünkben…
Vajon Imre barátunk, a fegyverrel
küzdő 1956-os szabadsághős és utóbb Németországban német nyelvű verseiért
komolyan díjazott költő összevont szemöldökének lesz-e igaza, vagy a legkisebb
unokáját ünneplő nagymama reménysége életben maradhat?...
Lesz még egyszer ünnep (ezen) a
világon, vagy már csak a túlvilágon???!!!!
Barátaim, olvasóink, kérlek,
imádkozzatok! Remélem keresztény Európában ünnepelhetnek utódaink az elkövetkező
évtizedekben. Tegyetek meg ezért mindent, amit meg tudtok tenni.
Én reménykedem!