"Végső soron erkölcsi jellemünk az, ami összeköt minket másokkal. Ez jelenti azon részünket, ami a túllép az idegeink gubancán és megérinti a másik agyát és életét egyaránt. Mivel az erkölcsiségünk ennyire központi szerepet játszik abban, hogy kik vagyunk, valóban mondhatjuk: Amália nem csak képletesen, hanem valójában is tovább él azokban, akik szerették őt."
Pálmai Tamás
Értse, kinek lelke van
A megismerés
a körülöttünk levő világ lényegének elsajátítása,
feldolgozása. Gondolkodáson alapul és eredménye az ismeret.
Ennek alapján tudunk különb-séget tenni lényegi és nem-lényegi között. A
megismerő képességre szükségünk is van, mert nem születünk kész ismeretekkel,
hanem azokat meg kell szereznünk. A megismerésre vonatkozó képességeink kihatnak
mindenre, amit csinálunk. Hogy sikeresek leszünk-e munkánkban, céljaink
elérésében, az azon is múlik, hogy szellemi képességünk jó formában van-e. Mint
minden erőnlét, ez is formában tartható, fejleszthető. Csak rajtunk múlik, hogy
kihozzuk-e a legtöbbet agyunkból, vagy hagyjuk eltompulni azt. Rajtunk,
megörökölt génállományú egyedeken, kiket összes tudásunkkal együtt a végén
mégiscsak erkölcsiségünk tesz azzá, ami.
De miért e kicsit filozofikus elmélkedés? Nemrég
érdekes dologról számoltak be a kutatók, akik - különböző idegi betegségekben
szenvedő betegeket vizsgálva - azt firtatták, kik vagyunk mi: az értelmünk, az
emlékezetünk vagy az erkölcsiségünk?
Egy nemrég elhunyt több,
mint 90 éves, Alzheimer-kóros beteg - mondjuk Amália - az élete végére
elfelejtett már majdnem mindent, még a gyerekei nevét is. Elvesztett csaknem
mindent, ami meghatározta őt: élénk értelmét, szenvedélyét a versek, a könyvek
iránt.
Mégis, ami megmaradt, az a jósága volt: a jellegzetes melegség és kedvesség, ami
úgy tűnt, hogy ahogy öregszik, egyre erősebben sugárzik belőle. Az Alzheimer
miatt úgy érezhették, hogy elvesztet-ték az embert, akit szerettek, annak
ellenére, hogy még él. De a rokonok, barátok számára éppen ez a megmaradt
kedvesség jelentette azt, hogy bár eltűnt az emlékezet, az értelem, ő még mindig
az volt, akit megismertek, szerettek.
Egy friss kutatás eredményei azt sugallják, hogy az előbbi
beteg jó példája egy meglepő elvnek: az identitásunk (én-tudatunk) gyökere
sokkal inkább az erkölcsi jellemünkben, mint a memóriánkban, az emlékező vagy
értelmi képességünkben rejlik. Az Alzheimer kór komoly kérdéseket vet fel: az
agyamat alkotó idegi kapcsolatok gubancában hol is vagyok én? Mi történik a
személlyel, amikor ezek a kapcsolatok elkezdenek felbomlani? Sok filozófus
érvelt úgy, hogy én-tudatunk alapja az emlékezet, a tudás. Mások szerint az
embereket az erkölcsi jellemzőik, kedvességük, gyengédségük, alapján
azonosítjuk. Így, ha ezek folytatódnak, a személyiség is tovább él. Az elmélet
tesztelésére 248 beteget vizsgáltak. Alzheimer kórosokat, akik, mint az előbbi
beteg is, megőrizték alapvető erkölcsi vonásaikat. Vizsgáltak úgynevezett
homloklebenyi betegségben szenvedőket is, melynek következtében a betegek a
megtartott emlékezet és értelem mellett erkölcsi viselkedésükben
megváltozhatnak. Közönyössé válhatnak mások iránt, akár hazudni vagy lopni is
elkezdhetnek. A vizsgálatban a kutatók a családtagokat kérték meg egy olyan
kérdőív kitöltésére, amely arról tett fel kérdéseket, hogy milyen változásokat
tapasztalnak többek között a memória, a megismerés és az erkölcsi viselkedés
terén. A válaszok azt mutatták, hogy a „homloklebenyes” betegeket gondozók
gyakrabban vélték úgy, hogy a beteg más személy lett, mint azok, akiknek
családtagja Alzheimer-kórban szenvedett. Az elemzés azt is kimutatta, hogy e
mögött kifejezetten az erkölcsi viselkedés megváltozása állt, és ilyen hatása
sem a megváltozott emlékezetnek, sem a megismerő képességnek nem volt.
Ezek az eredmények igazán mély tanulsággal szolgálnak.
Végső soron erkölcsi jellemünk az, ami összeköt minket másokkal. Ez jelenti azon
részünket, ami a túllép az idegeink gubancán és megérinti a másik agyát és
életét egyaránt. Mivel az erkölcsiségünk ennyire központi szerepet játszik
abban, hogy kik vagyunk, valóban mondhatjuk: Amália nem csak képletesen, hanem
valójában is tovább él azokban, akik szerették őt.