Manyasz Róbert majdnem napra öt évvel ezelőtt irt elemzése világos figyelmeztetés, aminek a súlyát napjaink jelenségei igencsak megnövelték. Gondolatait olvasva botránynak tűnik az az állítás, hogy Európát váratlanul érte a mostani migrációs hullám. A cikk, amit ismertetek a Magyar Narancsban jelent meg 2010. október 14-én.
Európa és az iszlám
Manyasz Róbert majdnem napra öt évvel ezelőtt irt elemzése világos
figyelmeztetés, aminek a súlyát napjaink jelenségei igencsak megnövelték.
Gondolatait olvasva botránynak tűnik az az állítás, hogy Európát váratlanul érte
a mostani migrációs hullám. A cikk, amit ismertetek a Magyar Narancsban jelent
meg 2010. október 14-én.
Közel-keleti muszlim közösségekben egymást túllicitálva vitatkoznak arról, hogy
naponta hány (tíz)ezer európai veszi fel az igaz hitet. Ez túlzás, de tény:
minden országban, nálunk is vannak, akik a keresztény egyházakban csalódtak és
az iszlám elégítette ki a spiritualitás iránti igényüket. Ami különösen meglepő:
nők is vannak az újhitű iszlamisták között. Mára az iszlám Európa második számú
vallása, amelynek rohamosan növekvő számú hívei súlyos beilleszkedési
problémákkal küzdenek. A munkanélküliség, a szociális feszültségek, az
iszlámkritikus politikusok és értelmiségiek elleni támadások, a muszlim nők
öltözködése körüli viták, a minaretépítési tilalmak jelzik: össztársadalmi
kérdésről van szó. A svájci Aargau egyik általános iskolájában a muszlim szülők
követelésére minden matematikakönyvben leragasztották a
szerencsemalacka-figurákat, lévén ezek az iszlám szerint tisztátalan állatok.
Akkor ki integrálódik kihez??
2010-ben egy Németországban megjelent könyv borzolta a kedélyeket. Thilo
Sarazzin - a mű megjelenéséig az SPD és a Deutsche Bundesbank vezetőségi tagja,
korábban a berlini szenátus gazdasági ügyekért felelős vezetője - Deutschland
schafft sich ab (Németország felszámolja magát) című könyvében az egész
öreg kontinens eliszlámosodásának jövőképét vetíti előre, társadalmi-gazdasági
folyamatokkal és demográfiai adatokkal alátámasztva. A demográfiai mutatók
tárgyilagosságukat senki sem vitatta. A provokatív könyv széles körű vitát
gerjesztett Németországban és Európa számos országában. Újra felmerül a kérdés:
megélhető-e az iszlám vallás és kultúra az európai környezetben, illetve
mennyire reális az a jövőkép, amely szerint Európát még ebben a században
elnyeli az iszlám civilizáció?
A
statisztikák valóban elgondolkodtatók. Míg 1950-ben 800 000 muszlim élt
Nyugat-Európában, ma több mint húszmillió. Az európai népek körében
tapasztalható alacsony termékenység - amit egyes országokban a fiatalok mintegy
harmadának tudatos gyermektelensége tetéz - élesen szemben áll a migráns muszlim
közösségek körében tapasztalható magas gyermekszámmal. A jelenlegi tendenciák
szerint 2030-ra Franciaország lakosságának ötöde muszlim lesz, míg Hollandiában
1:2, Belgiumban 1:3 lesz az újszülöttek aránya a muszlimok javára. És akkor a
legális és illegális migrációról még nem is beszéltünk.
Vállalható, kezelhető-e ez Európának? Vajon a jövő az európaizált iszlám vagy az
iszlamizált Európa? Az első változat - meglehetősen csekély számú - hirdetői az
iszlám úgynevezett liberális szárnyát képviselik (mint az egyaránt nyugaton élő
szír származású Bassam Tibi vagy az algériai gyökerű Mohamed Arkoun), az utóbbi
elmélet első számú terjesztője pedig az orientalisztika brit-amerikai doyenje,
Bernard Lewis. Lewis az ezredforduló óta több könyvében azt jósolta, hogy Európa
elsősorban ellenálló képessége hiányában a 21. század végére teljesen az iszlám
hatása alá kerül. E jövendölése a muszlimok közt igen népszerű. Moammer Kadhafi
líbiai elnök kijelentette: Európa iszlamizálódása immár tény. Persze azt is
hozzátette gyorsan, hogy évi tízmilliárd euró ellenében lassítja ezt a
folyamatot a Földközi-tengeren át zajló migráció megakadályozásával... Azóta
Kadhafi a Nyugat lelkes tapsaitól kísérve letűnt a színpadról, a Földközi-tenger
pedig átjáróházzá változott.
Muszlim hadak ugyan nem állnak Európa határán, de a valóság ennél sokkal
komolyabb: az iszlám már a kapukon belül van. És míg a demográfiai, de még a
migrációs folyamatok megállítása is lehetetlennek látszik, a muszlim közösségek
európai integrálása egyre több kudarcelemet mutat fel.
A
választ kereső elemzések mindig Európa felől közelítenek. Tegyünk azonban most
egy kitérőt: nézzük meg, hogyan tekint az iszlám a Nyugatra, mi az, amit
nehezen vagy egyáltalán nem tud elfogadni belőle?
Az
iszlám vallási egyetemein - ahonnan a véleményformáló szellemi vezetés kerül ki
- évszázada tanítják: Európa görög-zsidó-keresztény gyökerű különösségtudata
valójában rasszizmus. Ez igaz a görög-barbár viszonyra, a zsidó
kiválasztottságra és a keresztény üdvözüléstanra is. E rasszista gondolkodás
megtestesülését látják a keresztes háborúktól kezdve a gyarmatosításon át Irak
megszállásáig és természetesen az izraeli-palesztin kérdés nyugati kezeléséig. S
emellett hangsúlyozzák: az iszlám az eredeti egyistenhit, amely annullálta
elődeit. Ebből fakad spirituális felsőbbrendűségi tudata, amit erősít az iszlám
totális, az élet minden szegmensére kiterjedő, civilizációs jellege. A két
civilizáció közötti szakadékot pedig az jelenti, hogy míg az európai kultúra
vallási-morális alapja az ember-ember viszony, az iszlám az ember és isten, azaz
az ember és az isteni törvény viszonyát helyezi a társadalom középpontjába. Az
iszlámnak tehát nem az a problémája, hogy Európa nem muszlim, hanem hogy nem
vallásos.
Európa - mint minden, az iszlám világon (dár al-iszlám) kívüli terület -
megtérítendő a muszlimok szemében. Az iszlám hagyományosan "a háború házának" (dár
al-harb) tekintette e területeket, akikkel csak átmeneti béke köthető. Mérsékelt
muszlim gondolkodók mára felpuhították e szemléletet, és "térítendő területnek"
(dár al-dawa) aposztrofálják a Nyugatot. A mai európai realitásokat is
figyelembe vevő irányzat pedig - az integráció szándékával - "a szerződés
házának" (dár al-ahd) nevezi Európát, ahol az a cél, hogy a többségi társadalom
törvényeit elfogadva a kisebbségi közösség maga intézhesse az ügyeit, főként a
személyi jogi kérdésekben. Bár erre vonatkozóan (a saria egyes házassági és
örökösödési jogi passzusainak érvényre juttatásáról a muszlim közösségekben) -
nagy vihart kavarva - még Rowan Williams canterburyi érsek is megengedően
nyilatkozott, jelenleg Európában nincs vezető politikai-szellemi irányzat, amely
felvállalná ennek ódiumát. Öt évvel később olvasva ezt az elemzést, úgy tűnik,
hogy az iszlám jelentős lökést akar adni a maga Európán belüli közösségeinek: a
beáramló ezrek, ha nem milliók, kihasználva az európai jogrendszer adta
lehetőségeket, meg fogják erősíteni pozícióikat, nem beilleszkedve, hanem
elkülönülve a még többségi európaiaktól. A népvándorlás felgyorsítja a többség
megszerzéséhez szükséges időt.
A
fent leírt kulturális gyökerekkel érkező muszlimok európai beilleszkedése így
erősen kudarcszagú. Liberális gondolkodóik főként a múlt század
hatvanas-hetvenes éveiben az asszimilációt erőltették, ami e kulturális gyökerek
és az európai társadalmakban elfoglalt (alsó) helyük miatt csak részben
sikerülhetett. Ugyancsak liberális oldalról indult a multikulti nyolcvanas
években az európai iszlám integratív gondolata. A már említett Bassam Tibihez és
az egyiptomi gyökerű Tariq Ramadanhoz (ő a Muszlim Testvérek alapítójának,
Haszan al-Bannának az unokája) köthető irányzat szerint egy muszlim hívő az
európai kultúrába ágyazottan is megélheti a hitét. Sőt, ez a modernizált "euroiszlám"
lehet az iszlám valós jövője. Ennek a vonalnak sincsenek eredményei. A gettósodó
muszlim közösségek többségi társadalomtól való lassú elszakadása a szegregáció
felé mutat. Mára mind a mérsékelt, mind a szélsőséges vallási vezetők a
szegregációt, kvázi iszlám mikroentitások létrejöttét támogatják.
De
az integrációról közkézen forog egy másik vélemény is. Akik nem látják
megállíthatónak a muszlimok arányának rohamos növekedését, párhuzamos
kultúra-elfogadásról, illetve -átvételről beszélnek. A főként német értelmiségi
körökben hallható nézet szerint fel kell készülni a jövőre, és miként a
muszlomokat az európai kultúrával, a többségi társadalmat már az általános
iskolákban meg kell ismertetni az iszlámmal: a Koránnal, az iszlám
történelemmel, a vallásjoggal.
Az
iszlám kihívás feletti tanácstalanság oka, hogy a választ szinte minden esetben
Európában keressük. Valójában szélesebb körű, globális problémáról van szó: az
iszlám általános válságáról. Arról, hogy az iszlám kétszáz éve nem tud mit
kezdeni a modernizációval, és teljesen tanácstalan a globalizáció kihívásaival
szemben. Az autokrata vezetésű iszlám országok monokultúrás vagy szimplán
koncepciótlan gazdaságpolitikája, gyengén funkcionáló állami struktúrája, a
szociális elosztórendszerek hiánya vagy elégtelen működése és sok esetben a
vallás megélésének korlátozása a lakosság nagy részének elvándorlásához,
meneküléséhez, azaz - főként Európába irányuló - migrációhoz, illetve a helyben
maradók radikalizálódásához vezet. Csakhogy Európában az integráció
szegregációba hajlott, s a - főleg harmadik, negyedik generációs - társadalmi
perifériára szorulás újratermeli az egykori otthoni szituációt. Fiatalok tömegei
szorulnak ki a szociális hálózatokból - mindenekelőtt az oktatásból -, s
tapasztalják meg az egyre növekvő társadalmi elutasítást és a szélsőségességek
rasszizmusát. Ez pedig egyenes út a radikalizálódásukhoz.
Hamed Abdel-Samad egyiptomi származású, Németországban élő politológus-történész
Der Untergang der islamischen Welt (Az iszlám világ alkonya) c. könyvében
arról ír, hogy az igazi feszültség nem a Nyugat és az iszlám, hanem az iszlámon
belül a modernizáció és tradicionalizmus között feszül. Ez a küzdelem pedig a
Közel-Keleten zajlik, s a hullámai csapnak át Európába. Muhammad Allús libanoni
politológus szerint az iszlám közel-keleti modernizációja válaszokat adhat az
európai muszlim közösségeknek is. A modernizáció elmaradása pedig olyan
társadalmi kataklizmákat válthat ki a Közel-Keleten, amelyek következménye
újabb, minden eddiginél nagyobb migrációs hullám lenne. Akkor pedig még hamarabb
megvalósulna a borúlátók jóslata: Európa iszlamizációja. Csak öt év telt el e
gondolat megfogalmazása óta, s hajlmos vagyok kimondani: itt tartunk.
Európa akut és hosszú távú érdeke tehát, hogy az iszlám társadalmak
modernizációja helyben történjen meg, de ez aligha járhat az európai liberális
demokrácia kritika nélküli exportjával. Márpedig az un. arab tavasz után ez a
hiú remény ébredt fel az európai publicisztikában de sajnos még a politikában
is. Miként az egyiptomi jezsuita Henri Boulad írja: ebben segíthet a gazdaság -
a globalizáció világában hontalanként bolyongó iszlám országokat az egyes
gazdasági centrumok valós perifériájává kell tenni. Túl kell lépni a
levegőmasszírozó Euro-Mediterrán Partnerségen vagy a két éve aláírt hangzatos,
de üres lózungokat tartalmazó Muszlim Chartán - közösen kidolgozott, egységes
európai gazdasági stratégia kell a Közel-Kelet országaival való gazdasági
együttműködésre. Hisz a Földközi-tenger medencéje a történelem során többször
volt valóban Mare Nostrum. A mi tengerünk. Ez a többes szám első személy azonban
kettős értelmű. Ha ketten együtt mondják, akkor a miénk valójában annyi, mint
kettőnké. Ha csak az egyik fél mondja miénk, akkor kirekesztő a jelentése: a
miénk, nem a tiétek. A mai népvándorlásos idők ez utóbbi változat mellett
szólnak. Kérdés, hogy mit szól ehhez Európa, amelynek vezető politikusai mai is
az iszlám integrációjának lehetőségében reménykednek. Polgárai viszont
többségükben elutasítják az iszlámmal való együttélést. A Kertész Imre által
szintén évekkel ezelőtt megfogalmazott öngyilkos liberalizmustól elvakult
politikusokat könnyen elsöpörhetik a nemzeti és keresztény szavakkal
handabandázó szélsőséges pártok. Jövőnk attól függ, hogy akadnak-e mértéket
ismerő, minden túlzástól óvakodó, de minden értéket felvállaló vezetői az egyes
államoknak és az Uniónak. Sajnos nem kell két kéz, hogy megszámoljuk őket.
Ez
az írás lényegében
Manyasz Róbert
gondolatait ismerteti, amelyeket helyenként a mai helyzetnek megfelelően
kiegészítettem, és olykor saját véleményemet is hozzá tettem. Az eredeti írás
megtekinthető
ide kattintva.
[Surján
László]