„Az ember jellemében hordja sorsát” – mondja Fejes Endre, és írásaiban a fel-felbukkanó „hősök” valódi antihősökként sorsukat cipelik, és ez a sors alakítja jellemeiket. Világirodalmi szintű regényeiben a sors és jellem kölcsönhatását költői erejű párbeszédekben mutatja fel. Félreértett zseni volt, akit amikor ünnepeltek, nem valódi értékeiért méltatták, és amikor életművének nagysága mai életünk átgondolására is alkalmassá vált, már nem figyeltek szavára. Pedig talán most lenne a legaktuálisabb ennek a pályaképnek a tanulsága. - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Fejes
Endre emlékezete
„Az ember
jellemében hordja sorsát” – mondja Fejes Endre, és írásaiban a fel-felbukkanó
„hősök” valódi antihősökként sorsukat cipelik, és ez a sors alakítja
jellemeiket. Világirodalmi szintű regényeiben a sors és jellem kölcsönhatását
költői erejű párbeszédekben mutatja fel. Félreértett zseni volt, akit amikor
ünnepeltek, nem valódi értékeiért méltatták, és amikor életművének nagysága mai
életünk átgondolására is alkalmassá vált, már nem figyeltek szavára. Pedig talán
most lenne a legaktuálisabb ennek a pályaképnek a tanulsága. Nem beszélve arról,
hogy művészileg az egyik legmaradandóbb értékű magyar prózát teremtette
kevésszámú regényében. Mindezt a Magyar Idők 2015. szeptember 12-i szombati
Lugas mellékletében, a 23. oldalon gondoltam végig.
A cikkre kattintva olvasható méretet
kapunk!
Fejes
Endre agyonvitatott életműve
Ha az
író késsel álmodik
Valahányszor a Légszesz
utca és a valahai Tisza Kálmán tér sarkán, a gázgyárnál befordulok kocsimmal
(évtizedekig erre jártam múzeumi munkahelyemre), mindig belém hasít a Fejes
leírta késelés: „Én nyakon szúrtam egy embert a Légszesz utca sarkán, a trafik
előtt. Néha találkozom vele, ferdén, mulatságosan cipeli a nyakát. Ennek örülök”.
És ki ne emlékeznék Pék Mária horgas ujjaira és vele kapcsolatban is a
megidézett környékre: „teleszórta a Légszesz utcát trágár szavakkal”. Ritka, ha
egy író ilyen szuggesztíven tud emlékeztetni magára. Bennem mondatai,
helyszínei, emberei ezzel a maradandósággal élnek.
Az író halálhíre mégis mintha
több nemzedéknyi távolból köszönne vissza, alakja az emlékezet ködébe veszve
lobog fel nékem. Az irodalomtörténet rég meghozott ítéletét kezdem ismételni. A
Hazudós a legszebb magyar elbeszélések egyike, első meghallása után egy irodalmi
esten kimondtam magam is: a Pandora-kör felfedezte nagy író, Gelléri Andor Endre
„tündéri realizmusának” méltó folytatója. Az 1962-ben megjelent, félszázadot
átfogó családregény, a Rozsdatemető pedig századának egyik reprezentatív
alkotása. A klasszikus munkásosztály felbomlásának leírása. Annak a pillanatnak
rögzítése, amikor a hatalmat bitorlók a „munkásosztályra” hivatkozva
szentesítették uralmukat, bárha nem mertek szembenézni a ténnyel, valójában
van-e még munkásosztály olyan értelemben, ahogy a politikai szónoklatokban
emlegetik. Fejes Endre lett az, a Franciaországot megjárt munkásíró, aki meg
merte írni az „uralkodó osztály” deklasszálódásának krónikáját. Heves és gyors
tagadás lett rá a válasz, majd ezt követte a még gyorsabb diplomatikus
befogadás, amellyel feledtették korszerű látleletének keserűségét. Díjazták,
Kossuth díjjal is kitüntették, oktatni kezdték – mint egy lumpenelemeket
bemutató regényt. És ezzel a lényegét mosták el. Pedig ez a regény az
úgynevezett Kádár-korszak legitimációjának a visszavétele.
Gondolta a fene
Az álságosan megszervezett
sikerre két nagyszerű válasszal felelt az író. Megírta 1975-re legjobb regényét:
a Szerelemről bolond éjszakán a huszadik századi világirodalom egyik alapvető
létösszegező szövege. Amikor a Légszesz utcai „hős” az 1945-re visszagondoló
történetben az auschwitzi családvesztés után még az eszmények elvesztését is
átéli a maga „felszabadításaként”. Majd pedig a Hábetler-regényt fogadó kritikai
hullámvasútra a század egyik legszebb, míves esszékötetével válaszolt 1977-ben:
Gondolta a fene c ímmel. Megírva bennük a pályacsonkulás elkövetkező keserves
távlatát is. Meg az ellenállás, a diadalvevés a poklokon meg-megújuló
kísérleteinek modelljeit. És végiggondolta a magyar kritikai gondolkozás valaha
volt legdrámaibb, egyszerre kétségbeejtő, egyben erőt is sugárzó vitatkozó
jeleneteit. A regény befejezetlen maradt, az esszékötetet pedig zúzdába küldte a
„hírhedett” regényét közben tankönyvben oktató hatalom.
Mi vette ezután az író kedvét az
alkotás felfelé ívelő pillanatában? Művei félremagyarázásának tehertétele. Talán
a ráaggatott magyarázatok vissza nem utasításának bűntudata? A lényeg epizódként
értelmezésének elfogadása? Művei krimiként kezelése? Amikor Fejes Endre tudta,
önbecsülésében tudatosította: ezekben a krimi módra megszerkesztett
történetekben a legmélyebb emberi tragédiákra figyelt fel. Azt jajongta szinte
szabad verssé formált párbeszédeinek felhangjaiban, hogy az emberi sorson nem
tudott javítani a jó sorsot ígérő hazugság. A „hábetlerizmus” nem csak külvárosi
slampos lumpenség. Ami Céline
vagy Camus műveiben az emberi sorsban nyíltan,
kimondhatóan jelenlévő fájdalom és céltalanság, az a kommunista retorikát
példázattá emelő keleti rendszerben éppúgy a kiszolgáltatottság, értelmetlenség,
sorsvesztés emberi valósága. Utazás az éjszaka mélyére az ő regényvilága is,
bele a sorstalanságba. A Szerelemről bolond éjszakán nagy írói teljesítmény, a
„kint”, külföldre menekülve elmondott valóságos „hazai” tapasztalatok
megszólaltatása. Folytathatta volna? A mélység mélyéhez többet hozzá nem
tehetett. Csak legfeljebb leleplezhette volna szövegformálásának rejtett titkos
világát. Ez a regény az „itthon” mélységes mély pokla, ehhez társíthatta volna a
kinti, úgynevezett szabad világ minket figyelő szereplőinek tudathasadását.
Camus és Sartre egymás ellen fordulását. Ebbe pedig a magyar baloldali munkásíró
nem akarhatott belemenni. Abbahagyta az irodalmat, mert nem vállalta a
politikát. Inkább odavágta: Gondolta a fene…
Aztán még egyszer felállt,
fölfedni íróléte kártyáit. A fiú, akinek angyalarca volt – 1982-ből! Varázslás a
szöveggel: pontosan kegyetlen jellemzések, pattanásig feszült élethelyzetek
versszerű retorikával feltálalva. Mintha Pilinszkynek a mélypont ünnepélyét
építené át városi életképek jeleneteibe. Rátekint sajátosan válogatott világára,
amelyben – Tarján Tamás kollégám jó jellemzéssel eltalált kritikacímével élve –
„az író késsel álmodik”. Utolsó regényében rákeres mindarra, ami közös a
Rozsdatemetőben és az azt követő művekben. Itt és ekkor válik világossá, hogy a
különböző szociológiai jellemképként fogadott, agyonvitatott regények, bár a
hazai valóságot is bemutatták, valójában összefüggő, folyamatos egészet alkotva
a huszadik századi nagyvárosi lét peremén létrejött élethelyzetek világirodalmi
rangú „emberi színjátékát” összegezték.
A regény még a „létező
szocializmus” világában keletkezett, de már a rendszerváltást követő
kiábrándulás előretekintése is, azóta elkövetkező, nagyra értékelt regényhullám
nyitánya, mások nagysikerű regényeinek felvezetése. Szerintem világsikerre is
igényt tarthatott volna. Megértése esetén. Csokorra való meghatározást
gyűjtöttem ki a könyvből, de az egész életmű hullámzó folyamatosságának
jellemzésére.
Lumpensorsok
„Nem
sematikus kültelki kocsma ez. Fájóbb, nyomasztóbb. Költőibb.” „Szemében mindig
ott lappang a bizalmatlanság, egyfajta közöny. A sokat megélt, sokat látott,
sokat szenvedett, sokat próbált, az életével már régen megalkudott férfi
áttörhetetlen magánya.” „Közömbös hangon szólal meg. Lúdbőrös lesz tőle, aki
hallja.” „Szeme, hangja közönyös. Sírgödörnél álló, sírni nem tudó férfiak
iszonyatos közönye ez.” „Ma este meleg volt. Ma este halott érkezett. Ma este
mozdulatlan volt a levegő, a lelkemben a gyűlölet.” És a legperverzebb, amilyet
csak Fejes figyelhetett meg: „Az éjjeliszekrény-lámpa fényében hangosan
imádkozik. Hangjában gyűlölet lappang.”
Ne egyetlen történelmi pillanatot
vadásszunk általa, persze benne él műveiben az is (de még mennyire!), keressük
szövegében az irodalmat, és ebben az irodalomban a teljes emberi létezést! Ha
ekként olvasom, Hemingway-szerű, szinte poétikusan kidolgozott párbeszédek
építményeit találom, és Céline-szintű keserű életté formálódó sorsokat. Ha ők a
nyugati világ poklait jellemzik keserves jellemek sorsába belezárva, Fejes Endre
az itthoni mesterséges építményben helyét nem találó személyek kétségbeesését és
jajgatását hallja és hallatja. És a meghallott szavakat irodalommá alakítva
kimondja, lumpensorsokba, értelmiségi ábrándokba elrejtve megszólaltatja.
Kritikai sivatag
Paradox, szakadt lelkű emberek,
látszólag összetartozók, a valóságban bármelyik pillanatban egymás gyilkosai
lehetnek. Gondolatban már azok is. Túléltünk a huszadik század totalitárius
világában, majd az azt felváltó globális kétségbeesés idején, és most keresnénk
a kiutat belőle, az egymásnak feszülő kultúrák robbanás előtti pillanatában. Ott
van már mindez a múlt században elhallgattatott Fejes Endre megmaradt műveiben.
A kritika ekkortól már alig
foglalkozik Fejes Endrével, utolsó regénye fanyalgó reakciókat vált ki: „Nagyratörő
szándék – felemás megvalósítás”, „Torzóban maradt összegzés”. És az életmű
sajnos ezt követően torzó maradt.
Lehet, csak én, a veszteség
pillanatában, az újraolvasás megrendültségében figyelek fel az életmű mához oly
igen kapcsolódó sugalmaira? Hiszen az utóbbi félszázad Fejesről készült
kritikasivatagában egyetlen prózaíró kollégája ajánlotta életművét
újraolvasásra. Maga Fejes Endre is panaszolta a megértés hiányát: „A művészetben
ami elvész, mindörökre vész el. Nem találhatja meg, nem folytathatja többé senki
azt, ami abbamaradt. […] Írhatnak szebbet, jobbat, mindent. Tökéletesebbet,
fájdalmasabbat. Írhatnak bármit. Csak azt nem, amit az értetlenség elveszejtett.
S a hiány mindannyiunké. […] Mindössze ennyi a kortárs kritika felelőssége.”
Egy évtizede kollégánk, aki – bár
nem irodalmárként, „csak” olvasóként – valóságos értője lehetett már akkor Fejes
Endre nem átpolitizált, de magasirodalomként élvezhető életművének Minden
embernek volt egyszer egy álma… címmel tudományos konferenciát szervezett Fejes
Endre születésének nyolcvanadik és a Rozsdatemető megjelenésének negyvenedik
évfordulója alkalmából a Miskolci Egyetem és a Nyíregyházi Főiskola irodalom
szakos oktatói részvételével. A méltatott szerző megköszönte, de hosszú
hallgatását meg nem törhettük.
Fájdalmasan teszek szemrehányást
magamnak, hogy utolsó nagy regényei megjelenésekor, 1975-ben vagy 1982-ben nem
írtam meg az akkor oly annyira nélkülözött ráfigyelést életművére. Hozzáteszem:
az olvasó is kritikus! Jó olvasói pedig talán akkor is többen találtattak.
Hozzájuk fordulok. „Összes műveiért” még csak könyvtárakat sem kell felkeresni.
Minden ránk maradt szövege szerencsére néhány klikkeléssel elérhető a
www.irodalmiakademia.hu. weblapon. Most már közös felelősségünk, hogy az utókor
ítélete legyen kortársaiénál megértően felemelőbb. Egy ma is aktuálisan nagy
életművet élvezettel olvasó, életmenetünkben meggondolkodtató.