"Nagy volt hajdan szellemi ereje, – keresztény állam volt Magyarország. Embertelen hatalmak között őrlődve, a második világháborút követő időkben, párhuzamosan az ország anyagi újjáépülésével szellemében meg akart maradni továbbra is kereszténynek, az Európát elözönlő hódító-tagadó ideológiák ellenében is. Megszállott ország maradt – a nácik után a kommunizmus fogságában –, de reménykedett, hogy szellemében újra erkölcsi nagyhatalom lehet. Ennek az újjáépülésnek volt egyik megszállottja a szabadságot a háború előtti években Nyugaton, Flamandföldön megismerő Regőczi István." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
István
atya évszázada
Nagy volt hajdan szellemi
ereje, – keresztény állam volt Magyarország. Embertelen hatalmak között őrlődve,
a második világháborút követő időkben, párhuzamosan az ország anyagi
újjáépülésével szellemében meg akart maradni továbbra is kereszténynek, az
Európát elözönlő hódító-tagadó ideológiák ellenében is. Megszállott ország
maradt – a nácik után a kommunizmus fogságában –, de reménykedett, hogy
szellemében újra erkölcsi nagyhatalom lehet. Ennek az újjáépülésnek volt egyik
megszállottja a szabadságot a háború előtti években Nyugaton, Flamandföldön
megismerő Regőczi István. Az alapoknál kezdte: a váci püspök biztatására a
szétszóródott családok pusztuló gyermekeit gyűjtötte maga köré, készítette fel a
szebb, tisztább, a rájuk szakadtnál jobb életre „sasfiókáit” – miként elnevezte
őket. István „főbűne” a kommunisták szemében az emberhalászatnak ez a sajátos
módja lett. Csellengő gyermekek nemzedékeit istápolta, gondozta, nevelte,
sokukat pappá szentelésükig támogatta.
„Megverem
a pásztort, és szétszélednek
a nyáj
juhai” (Zak 13,7; vö. Mt 26, 31). A sokszor megvert pásztorok közé tartozott
Regőczi István is, amikor a világi hatalom hozzákezdett leépíteni a vele
szembeszálló valahai szellemi nagyhatalmat. De voltak, akik a „Jó Pásztor”
példázatát magukra mértékként vállalták az újjáépülő keresztény szellem
szolgálatát, sajátosan egyéni módszerekkel, minden adódó lehetőséget
kihasználva, elszenvedve minden üldöztetést. Évtizedek alatt a Kútvölgyi
Boldogasszony kápolnája így lett egy ország ismert zarándokhelye, szellemi
példázat, melyet István atya „virrasztásai” éltettek. Példát teremtve,
határainkon belül, és a távoli országokban úgyszintén, hírlelve a magyar
kereszténység erejét, vonzását. (Ahová még az Örök Város egy darabját is
valahogyan idevarázsolta. Hogy-hogy nem, ugyanis római műemlék is van ebben a
templomban. Oltára eredeti márványmozaik, valahonnan Rómából került ide.
Művészettörténész kollegáimnak is igyekszem felhívni erre a rejtett titokra
figyelmüket.)
Istvánt életem során
megismerhettem, feleségem kötődése révén segítőmmé, erősítőmmé, biztató
szellememmé fogadhattam. Benne és általa láttam, hogy van erő ebben az országban
a romokból feltápászkodni, a fiatalokat magunk köré gyűjtve újra a keresztény
szellem hatalmát az emberek életében tudatosítani.
Pillanatok mozaikjaira emlékezem,
amikor István szellemi atyává nemesedve alakítólag volt képes az én életemhez is
kapcsolódni. Láthattam mások alakulását is körülötte. De most csak a magam
élet-eseményeiből gyűjtök emlékezésnyi csokorra valót.
* * *
Ezek meg akarnak műteni –
panaszkodtam nyersen, szinte ellenségesen, a támadó mondatban mégis a szerető
aggódás tudomásulvételét is hangsúlyozva a Városmajori Szív- és Érgyógyászati
Klinika
főigazgatójának, amikor a folyosón összetalálkoztunk. Emlékezetem általában nem
kerek anekdotákat őriz, inkább mondatok, hangsúlyok, mozdulatok rögzülnek a
múltamból. A jelenet él bennem, pontosan hallom hangom bizonytalan hetykeségét
és a várt biztatást. És most is látom Attila mérleget formáló két karját: még
két heted lehet, vagy évtizedek, – mondta és mutatta tömören mérlegelve. Akkor
nincs választás – összegeztem. És vártam a szombat reggelt.
Velem akkor két csoda is történt.
Személyesen, emberekhez köthető. Köszönet érte.
Miután a gépek és a
röntgenfelvételek megállapították, hogy szívemet meg kell műteni, Bécsy Tamás
professzortársam azonnal felhívta valahai tanítványát, akkor pécsi szívsebész
professzort, Papp Lajost – „Lajoskát”, ahogy feleségemnek emlegette – és
tanácsát kérte. Válasza gyors és határozott: Marianne azonnal keresse meg Gyöngy
Tibort, és teremtsen kész helyzetet, mielőtt professzornak professzort osztanak
ki a műtétre. Tibor elutasította. Közölte, utazik szabadságra, és addig végig
már telített a programja. Mégis másnap reggel egy robusztus külsejű, szeretettel
megszólaló, akkor még ismeretlen doktor úr belép a szobámba, és közli: Szombaton
megműtöm. Döbbenten néztem rá. Mielőtt elutazom. Láttam a röntgenképeket. Ezt a
műtétet csak én tudom megoldani. Szombat ugyan szabad nap. Hogy egy egész stábot
összehozzanak?! Ilyen még ebben az intézményben nem volt. Tibor akarta, tudta,
az életemről van szó, – összehozta.
A műtét előtti délután feleségem
jelzi, megkérte, István atya megkeres, meg fog gyóntatni-áldoztatni. Ki az, aki
nem érkezik, hiába várjuk? Neheztelni kezdtem. Az én lelkemre nincs is szüksége?
Végül nagy késéssel mégis feltűnik sietős alakja az ajtóban. A maga
természetességében zajlott a szentségi találkozás. Máig is csodálkozom: én, a
kis jelenetekben hipochonder, élet-halál pillanatában teljes bizalommal eltelve
éltem át létezésemet. Sőt még magam akartam valami ünnepélyes mozzanattal
viszonozni István megjelenését. Mellettem, az orvosságos szekrénykén ott hevert
a valaha a világhírű karikatúrista Ze’év-től feleségemnek ajándékozott kis
tégelyecske. Rajta héber felirattal: Salom. Akkor már régebben abban hordtam
gyógyszereimet. István, engedd meg, hogy viszonzásul ezzel keresztet rajzoljak
homlokodra. Velem volt ez, amikor a szent helyeket bejárhattam, és vele
megérintettem a legszentebb ószövetségi helyeket is, az égő áldozati oltár
barlangszerű kövét, és a templom romjaiként megmaradt Siratófalat. De ami még
ennél is több, a Szent Sír-bazilikában a Krisztus keresztjének talán csak
jelképes helyét megsimogattam vele, és szerencsém volt, éppen akkor egy
pillanatra egyedül lehettem a Sír üregében, és Jézus testének helyén a padkát is
megérinthettem. István, ez adjon erőt neked is a továbbiakban. Ez aztán közös
szertartásunkká vált. Miután István feloldozott, én mindig a homlokára rajzoltam
a kis tégellyel a kereszt jelét. Ez történt utolsó találkozásunk alkalmából
templomában, a Kútvölgyi Boldogasszony 18. századi emlékhelyét kibővítve általa
búcsújáró hellyé alakított nagyszerű templom sekrestyéjében, ahol gyóntatni
szokott. Majd a mise után átvittem a közeli istenhegyi Szent László plébánia
templomába, ott is még misézni szokott vasárnap esténként. Ez volt a programja
élete utolsó heteiig. Alkalmanként magam is beletársultam programjaiba. Majd
évszázadot élt, utolsó évtizedeiben Isten dicsőségére egyik ünnepi alkalmat
cserélte a másikkal. Napjai, mint valaha a remete szenteké, az Istent dicsőítés
szolgálatával voltak telítettek.
* * *
Kétszer utaztam
születésnapomon számunkra romantikusnak feltűnő külföldi úton. A második során
Dél-Afrikába, az összehasonlító irodalomtudomány nemzetközi szervezetének, az
ICLA-nak a kongresszusára menet reggel hat órakor az egyenlítő felett ébredtem,
a repülő egyik oldalán még éjjeli sötétség, a másik ablaksoron a rózsálló hajnal
tűzött szemünkbe. Ezt megelőzően szintén hat órakor indultunk az egyik bajai
szállodából Csontváry Kosztka és Szabó Lőrinc útján a Balkánra. Ezt a maga
fondorlatosságával feleségem készítette elő.
Szabó Lőrinccel foglalkozol,
Dubrovnikba, Szarajevóba nem akarsz-e utazni Citroenünkkel? István atya, meg egy
vezető színház mesteri súgója jönne velünk. Mikor indulunk? Persze, hogy
ráálltam a fárasztó útra. Jajce, Szarajevó, beleállni Gavrilo Princip az
aszfaltba kiöntött lába nyomába, Végig a Neretva völgyén és a Sutjeska
szurdokban (ma már csak az utak bonyolult szűk voltára emlékszem, meg régi
mondásomra: hegy-hegy, ezúttal inkább: völgy-völgy), Dubrovnikban imádkozni
Szent István koponyaereklyéje előtt, felkeresni Szabó Lőrinc emlékeket, és az
Adria partján, Dubrovnik felé a szédítő mélységű tengerparton, majd hazafelé egy
darabon a kőzetfal mellett, biztonságos védettségben.
A gyors válasz után gondolkozni
kezdtem. Miért is alakul ez az út papi segédlettel? Rá is kérdeztem: hogy is
hívják az akkor felfedezett csodás helyet, a falut, ahol gyermekek beszélgetnek
a Szűz Máriával? Nevetve válaszolt: Medjugorje. Természetesen oda is bemegyünk.
Pár kilométer csak. Most már megértettem. Utóbb Dubrovnikból, emléktábla avatást
követően ismét ellátogattunk Medjugorjéba. De az már az ottani pápalátogatás
után következett. Világszintű zarándokhelyet találtunk a régi kis falu helyén.
„Globalizálódott” utóbb a vidék. Csak a korábbi lelkes emberi szellemi
érdeklődés, imádságos környezet veszett el. Hasonult a kis falucska a világ
többi „nagy” búcsújáró helyéhez. Azt veszítette akkorra el, amit Csíksomlyó és
Częstochowa meg
tudott őrizni népe, a székelység és a lengyelek lelki kisugárzása erejéből.
Hál’ Istennek, mi láttuk az ősi
Medjugorjét.
István jóvoltából. A szűk
folyóvölgyben nem tudtunk előzni. Alkalmazkodni kellett az útviszonyok
ritmusához. De István, aki előző délután még hetvenkét évesen fára mászott
balatoni kertjükben, hogy néhány körtét szakasszon, „sasfiókjai”-val, nevelt
fiai újabb generációjával versengve, fájdalmas csontütődései ellenére is csak
hajtott volna. Hiába indultunk hajnalok hajnalán, úgy látszott, nem érkezünk
meg, amikorra csak a papok mehetnek be a gyermekekkel a beszélgetés színhelyére.
Rózsafűzért imádkoztak. Amikor István siettetett a szűk folyómenti utakon,
megszólaltam: inkább imádkozzatok, hogy időben odaérjünk! Csoda történt.
Megérkeztünk. István kocsit, csomagot, minket elhagyva rohant a helyszínre, be
is jutott időben. Fénykép is őrzi a találkozást. A három látnok egyike István
atyával, és a feleségemmel.
Visszafelé lementünk az Adriára,
Dubrovnikba, majd visszafelé az Adria partján aludtunk egy villában, életem
egyik legszebb látványát köszönhetem ennek az éjszakának. A csodás panorámát
szemlélve István eldicsekedett, a flamand rádiósokkal, akikkel itt találkozott
interjút készített, elbeszélte hat éves börtönélményeit és hogy most kapott
negyven év után először útlevelet. Szidta a kommunizmust. Mire „Szép Mari néni”,
egyik legnagyobb filmrendezőnk édesanyja szánakozva szólalt meg: István, ne
beszélj, inkább a környéket nézegessed, mert ha szavaid elhangzanak a rádióban,
és otthon véletlenül bizonyos szervek tudomására jut amiket itt beszéltél,
többet életedben nem kapsz útlevelet. Búcsúzz el a szabadságodtól.
Hál’ Istennek nemsokára
elkövetkezett a rendszerváltás, és szabadon beszélhetett az elkövetkező
évtizedekben.
De ez az utunk is két ráadással
végződött. Hazafelé Baranyán jöttünk keresztül, és valahogy szóba került Andocs,
a Balaton-parti öltöztetős Szűzmária kegyhely a kis Jézussal. Ti elvittetek
Medjugorjéba, én beviszlek Szűz Mária szobrához. Ez az emlék élt bennem, amikor
utóbb Fanni unokánkkal Törekiben nyaraltunk, akkor feleségemmel őt vittük el,
csodálja meg a népművészeti és hitbéli kettős csodát, az egyik legkülönlegesebb
magyar búcsújáró helyet.
És bármennyire fáradtak is
voltunk a hazaút kitérői során, hiszen Jajcéból indultunk hazáig, még egy
viszont ajándékát kaptuk Istvánnak. Ti megmutattátok nekem Szent István
koponyáját, én pedig beviszlek, most, azonnal a Bazilikában a Szent Jobbhoz.
Hogy csinálta, már nem emlékszem. Valami titkos kulcsa volt hozzá. Előtte
mindig, minden ajtó megnyílt: utunk végeztével térdet-fejet hajthattunk szent
királyunk összetartó erejű ereklyéje előtt.
* * *
Keresztelő. Első áldozás.
Hittérítés. István rendelkezésünkre állt, bármikor az Isten felé kellett utat
mutatnia, megnyitni az üdvösség lehetőségét. Az Istenhez segítés csodáját érezte
hivatásának.
Én a műtétemet megelőzően a
nyíregyházi kórházban töltöttem élet-halál között az éjszakát, amelyet
mobiltelefonom segítségével Miskolcról rendezett el Felszeghi Sára doktornő
barátnőnk, aki hajnali fél négykor mentőt vezényelt telefonon, és felköltött
doktoranduszom kíséretével így vittek a kórházba. A lélegeztető csövet nem
tudták lenyomni, mire megegyeztünk, elaltatnak. Közben Sári fiaimat, feleségemet
értesítette, a versenyfutás eredményeként miskolci menyem mosolygós arcára
ébredtem az éles hajnali fényben. Beszélni a csőtől még nem tudtam, de írásban
már próbáltam értekezni a világgal. Marianne aznap reggel lett volna keresztanya
éppen István templomában. Keresztlánya már felnőtt, filozófus és pszichológus
tanárnő volt. Tizenhat éves volt, amikor Pest-Miskolc között utazva az Inter
Cityn ismerkedtek össze. Világbajnok sportoló volt már akkor, azóta tudományos
fokozattal rendelkező szakember, a Miskolci Egyetem jeles oktatója. A
beszélgetések során hívő életmódjára felkészülve jelentkezett Istvánnál és
Beatrix nővérnél, és éppen ekkorra érett meg a keresztelésre. Marianne csak
névleg lehetett ekkor keresztanya, Beatrix nővér helyettesítette. A keresztapa
pedig István atya lett.
Előbb emlegetett unokánk, Fanni
pedig itt, a Kútvölgyi Boldogasszony búcsújáró templomában lehetett István atya
növendékeként első áldozó.
Budapest templomainak miserendjét
az István menetrendje alapján ismertem meg. Úgy éreztem mindig, hogy azért van
autóm, hogy minden nem-autós barátunk, ismerősünk, tanítványunk segítségére
siethessek. Ekként vittem Istvánt hol a Kassai térre, hol valahova a Havanna
lakótelepre, egy telekszéli kápolnához, és a már emlegetett istenhegyi Szent
László plébánia templomába. De ha máshova nem, hát, mint ferences harmadrendit
behoztam magammal az akkor még ideiglenesen „Felszab”-nak nevezett térre, a
Ferences templomba.
De ezúttal emberhalászatának egy
rejtélyes módjáról is meg kell emlékeznem. Nemcsak műtétem előtti estén érkezett
hozzám, különszobás beteghez. Többször is meglátogatott a sikeres műtét után.
Akkor már vagy hatan vártuk teljes gyógyulásunkat kórtermünkben. Mellettem lévő
ágyban egy cigány milliomos görögdinnye árus feküdt. Az ablaknál neves focista
és újgazdag áruház tulajdonos. Kitekintve az ablakon ő hírlelte: betegtársunk
fia egy 24 milliót érő Mercedessel érkezett. Egész nagy családja körül vette. Őt
mégis István atya jelenléte izgatta. Vele szeretett volna elbeszélgetni,
biztatására vágyott. Gyónni készült. Milyen vallású? – kérdeztem. A pappal,
annak segítségével, az Istennel akarok beszélgetni. Miről? Csak István tudhatta.
Mi, betegek, látogatók addig a folyosón várakoztunk. Aztán ömlött vissza nagy
családja. Felesége a sok kreol színű unoka közt ismét seregszemlét tartott. Majd
a gyerekek közül az egyiket valahogy idegennek kezdte tartani. Lulu unokámat nem
tudta hova tenni. Te ki vagy? Ő az én unokám – válaszoltam. Maguk is? – célzott
származására. Honnan szerezték ezt a gyermeket? – kérdezte feleségemtől. A fiamé
– válaszolta. Örmény, – nyugtattam meg. Cserében felajánlotta menyemnek, hogy
megtanítja lovári-cigányul, hogy végre átvehesse egyetemi diplomáját.
* * *
Történeti és
egyháztörténeti eseménnyé nemesedett az évente szokásos Nagyboldogasszony napi
búcsú a miskolci minorita templomban. Hiszen valaha ezen a napon ajánlotta fel
az Istenanya oltalmába hazánkat államalapító első nagy királyunk, Szent István.
Aki azt is kérte a Boldogságos Szűztől, hogy érje meg ezt az ünnepi napot, ekkor
távozhasson az élők sorából. Imája meghallgatásra talált, 1038-ban, ezen az
ünnepen hunyt el a nagy király, akit az utóbb szétvált keleti és nyugati
kereszténység egyként szentjének ismert (és ismer ma is) el.
Bogdan Adamczyk, a templom
plébánosa felfigyelt arra, hogy nemzeti egyházunk fontos évfordulóját is abban
az évben ünnepelhettük, 300 éve szentelték pappá a szentség hírében Miskolcon
elhunyt Kelemen Didákot, aki a sok részre (török világra, kuruc és labanc
oldalra) szakadt ország egyesítése utáni vészekkel teli állapotok között a sír
szélén álló hazát segített visszatérni az európai nemzetek sorába. Minorita
szerzetesként Pancsovától Nagybányán és Nyírbátoron keresztül Miskolcig
újjáépíttette a rendházakat, templomokat emelt, és melléjük iskolákat
telepített, a nyomorba süllyedt népeket pedig a járványok idején felekezeti
különbségre való tekintet nélkül ápolta, egészségügyi jó tanácsokkal látta el.
Közben ő volt a „béke emberének”, a Szatmári Béke egyik előkészítőjének, Károlyi
Sándornak tanácsadója is.
A sokszoros évfordulót kellett
összekapcsolni a Miskolc város nehéz állapotjából a kiemelkedésért való
imádkozás alkalmával. Szép és nemes feladat: ünnepelve kérni a Mindenható
segítségét a város és a haza megsegítésére.
Már az ünnep felvezetése sem volt
szokványos rendezvény. A háromnapos megelőző szentmiséken, a triduum alkalmával
szinte csoda történt. Mesélik, régebben naponta fogytak a hívek a szentmiséről.
Most olyan vendég érkezett Németh László nagyváradi ezüstmisés atya személyében,
aki hitelesen tudta a maga filozófiai ismereteivel és hittudományi
ihletettségével megtölteni a templomot. Naponta egyre többen jöttek sajátos
hangvételű és a megszokottól eltérően figyelemfelkeltő hanghordozású
prédikációinak meghallgatására.
Ugyanakkor az utolsó pillanatokig
bizonytalan volt, ki fogja a búcsú alkalmával bemutatni a szentmise áldozatot.
Amikor erről panaszkodtunk a 93 éves Regőczi István atya jelenlétében, egyszerre
csak felcsillanó szemekkel kijelentette: majd én megtartom. Ugye, Beatrix nővér
leviszel a kocsiddal és vissza is hozol? 65 éve szenteltek pappá, az alkalom
vasmisének is számít. Boldogok voltunk, de aggódtunk is. Csütörtökönként a
Regnum Marianum helyén az ifjakkal szokott virrasztani, majd ezt folytatja saját
templomában, a Kútvölgyi Boldogasszony kegyhelyén. Ezt még két szentmise követte
pénteken délelőtt. Majd egy csendes misén fohászkodott, hogy bírja erővel az út
és az ünnepi szentmise fáradalmait. Orvos barátom óva intett, nehogy lebeszéljük
az atyát a virrasztásról, mert ez megzavarná életritmusát. Különben is az így
bekövetkező lelki feltöltődés segítségére lesz az úton. Hozzáteszem, nem is igen
tudta volna őt erről lebeszélni senki.
Ritkán volt ennyi hívő a
templomban. Mégis a kezdeti hangvétel: hol vannak a templomból a gyermekek? Fél
tízkor volt ugyanis a diák mise, de azért itt is voltak fiatalok. Sőt egyikük
verset is mondott búcsúzóul. A miskolci „sasfiókokat” mégis kevesellte.
A prédikáció a nemzet, a város és
az ifjúság sorsáért felelősséggel élő ember szilárd hitével erősítette a
jelenlévők lelki világát. Kérve, hogy a gyermekeket is hozzák el a templomba, és
imádkozzák naponta a rózsafűzért. Imádsággal kérve az Isten Kegyelmét a Szűzanya
közben járása által hazánkra.
Az esemény ünnepélyességét és
méltóságát emelték a Szent István Lovagrend felvonult tagjai, akik a történelmi
Szent István-i nemzeti évfordulóra hívták fel a figyelmet.
A szentmisét követően a rendház
udvarán rendezett kerti összejövetelen hosszú sorokban dedikáltatták az erre az
alkalomra készített Dobos Marianne-könyvet (A Gondviselés útjain –
Gondolatok vitéz Regőczi István atya 65 éves papi jubileumán [1943-2008] Kelemen
Didák atya sírjánál mondott vasmiséje emlékére), amely István atya elhivatott
életét, a kommunizmus idején elszenvedett megpróbáltatásait mutatja be. Az atya
sorra írta alá mindenkinek a kötetet, el is beszélgetett az érdeklődőkkel, és
mindezek után még arra is maradt ereje, energiája, hogy a hívekkel együtt magyar
népdalokat énekelve búcsúzzon késő este. Azután visszaindultak. Beatrix-nővérnek
az egyik Szent István-lovag átült a kocsijába, hogy a nehéz nap után legalább
beszélgetéssel segítsen, előttük pedig (konvojt alkotva) az utat mutatta a
lovagok kocsija.
Úgy érzem, és ezzel nem egyedül
vagyok, hogy Miskolc ünnepi pillanata a Szent István Lovagrend tagjainak és
Regőczi István atyának hála országos jelentőségű eseménnyé emelkedett.
Nagyboldogasszony és Szent István királyunk ünneplését segítségükkel a hazánkért
való imádkozás szívbéli eseményévé avattuk. Mondhatom többes számban, hiszen
akik ott voltunk, mindnyájan éreztük a hit sugárzó erejét, ez adott történelmi
és ünnepi rangot az évben a miskolci minoriták búcsújának.
* * *
Szolgálat. Lélekhalászat,
az Isten felé vezető út segítése. Ahogy valaha szegény édesanyja mellett
eltervezte, ahogy Flamandföldre gyalogolva a második nagy háború előtt végig
gondolta, miként a háború idején előre látta, hogy sokan lesznek, egyedül maradó
gyermekek, és életcéljukat kereső felnőttek a világomlás után, Isten-ellenes
rendszerek elkövetkeztén. Amikor mindezért börtön járt, és a szabadság megvonása
minden területen. Amikor csak egy-két itthoni barát villámhárító tevékenysége
védhette nagynéha, meg felszentelése helyének rátekintő figyelme, anyagi
segítsége, segítőtársat, Beatrix nővért ideküldő segítsége támogathatta. Együtt
készítették feleségemmel életútját összegező legendás, már eddig is sok kiadást
megért pályaképét, önéletrajzát, Az Isten vándora című szellemi
sikerkönyvet. Nyomdamelegen érkezett a könyv a repülőtérre, hogy elvihessük még
a kommunizmus összeomlása előtt karácsonyra őszentségéhez. És a válasz sem
váratott magára, megérkezett a visszaigazolás, II. János Pál nevében Cassidy
bíboros levele:
Évszázados életében hullámzóan
váltották egymást a szegénység, a dicsőség, a börtön és a hivatás
beteljesítésének boldog eseményei. Amikor távozott közülünk, földi hivatását
beteljesítve, egy felépített és megszervezett búcsújáró helyet láthatott
otthonaként, ennek földje fogadta be testét. Kerülete díszpolgárságára a Barabás
Villában kérésére a laudációt könyve alkotótársa, Marianne és Magyarország
miniszterelnökének felesége, Lévai Anikó tartották. Gyászmiséjét a Bazilikában
előkelőségek és a mindennapok emberei ülték-állták végig. Élükön nemzetünk
miniszterelnöke.
* * *
Gondolom, mindenki, aki
megismerhette, őriz valami közvetlen emléket magában, személyes, életre szóló jó
tanácsot. Magam imádkozási rendjébe egyik penitenciája életre szóló változást
épített bele. A Rózsafűzér tizedébe azt a titkot választotta biztatásul a
számomra: „Aki a halálból feltámadt.” Egyszeri alkalomra gondolta? Én azóta az
Üdvözlégy állandó részeként szövöm imáimba.
Kapcsolódó írások: