"Ne tessenek megijedni, nem a régi, ellentmondásos, ambivalens emlékű folyóiratot akarom megidézni, hanem arra célzok inkább, hogy milyen messze, milyen sok irányba vezetnek a múlt megidézésével incselkedő gondolatok."
Pálmai Tamás
Lányok, asszonyok
Ne
tessenek megijedni, nem a régi, ellentmondásos, ambivalens emlékű folyóiratot
akarom megidézni, hanem arra célzok inkább, hogy milyen messze, milyen sok
irányba vezetnek a múlt megidézésével incselkedő gondolatok.
Lásd az
előző írásom tartalmát, szereplőit, hiszen jóformán még meg sem
jelent és máris érkeztek a reakciók rá. Szerencsére ezek eddig csak pozitívak
voltak és máris a gondolatcsírák új hangyasorát indították el fejemben.
Rögtön eszembe jutott, hogy kifelejtettem Magdust és Ibit, akik pedig markáns
meghatározói voltak sepsiszentgyörgyi kislurkó életemnek. Egy udvaron laktunk,
együtt játszottunk, s mivel nagyobbak voltak, mint én, rengeteg olyan dologról
régen tudtam már, amit kicsit konzervatív szüleim említeni sem mertek volna még
nekem. Szép évek voltam, s most utólag is be kell vallanom, hogy barátságukkal
sok jót tettek nekem. Aztán ott volt, hát persze, hogy ott volt Kavics, aki
Nagyborosnyón, majd Szentgyörgyön mondhatni családunk szoros része volt, aki még
mikós iskolás koromban is messziről vigyázott rám, kisebb unokatesójára. A sors
fintora - nagy eszem dicséri – hogy csak hosszú évek urán jöttem rá, hogy a
Kavics az az Enikőből a „kő” felaprított becézése… És nem szóltam Zitáról, aki -
szintén nagyobb lányként - barát volt, de hiányzó lánytestvér is, és tudatos
erdélyi magyarrá válásom meghatározó személyisége. Meleg, megértő tekintete,
mély, búgó hangja sokszor állította talpra sérült önbecsülésem. Így volt
Mámbódzsita?
De,
mert asszonyokat is említettem, hadd sorakozzon itt Anikó, a tanárnő, aki nekem,
középiskolás Orczynak a diákszínpadon még „néni” volt ugyan, de mégsem az. Ahogy
engem, a taknyos csemetét elvezetett József Attilához, Radnóti Miklóshoz az
olyan intuíciót, megérzést, zsigeri tudást takart, amely ritkaságszámba ment. A
szentgyörgyi színház előcsarnokának lépcsőjén általa velem elmondatott Óda egy
életre belém égett. És egy életre beleszerettem. No, nem Anikóba. József
Attilába és a magyar irodalomba.
Na,
és Mari, a sógornőm, aki feltette anno Kolozsváron a kérdést: Most elveszed a
nővérem, vagy lelépsz szépen? Először meghökkentem, majd felfortyantam, aztán
elgondolkodtam. Végül megkértem mai nejem kezét. És egyáltalán nem bántam meg az
igent, amit kaptam. Hála Marinak is, akivel olykor ma is hatalmas csörtéket
vívunk, hogy aztán ennedszer megállapítsuk: Hiába, mindkettőnknek nagy az egónk!
És kis fegyverszünet után kezdjük elölről. Szerintem kicsit élvezzük is a
dolgot.
Hát
ide is elvezetnek az emlékek, és még nagyon sokfele. Biztos vagyok, hogy e sorok
befejezése után egyből eszembe jutnak mások is. De most, végezetül, hadd idézzek
egy levélből, amelyet székelynek született, de Békésen élő jó barátom írt
édesanyja halálára minap: „Az én édesanyámnak a 93 éve alatt nem volt egy olyan
pillanata sem, amit felróhatnék neki. mindig tudta, hogy mit kell csinálni, mi a
helyénvaló. Nem volt felső végzettsége, de nincs az a professzor, aki ne
tanulhatott volna tőle. Olyan életbölcsességgel áldotta meg az Isten, hogy az
ritka. Mindig büszke voltam rá és még barátaim is irigyeltek érte. Soha senkit
meg nem bántott, a szíve mindig a helyén volt, és mindig a helyes úton vitte
tovább döbbenetes életereje. Soha semmit fel nem adott, a legreménytelenebb
helyzetekben is még ő bátorított másokat. Pozitív életszemléletével, józan
paraszti eszével ő irányította a családot. Hogy orvos lettem, csak neki
köszönhetem. Önzetlenül akkor is adott, ha neki nem maradt. Mert igazi édesanya
volt, akire mindig büszke leszek, akit soha nem felejtek.”
Hát
igen. Gyerekkorunk csacsogó picipankáitól az életünket egyengető tanára-inkon át
a végtelen szeretetű édesanyákig hosszú, végtelen a lányok-asszonyok sora. Épp
ezért örök részei életünknek.