„Kisgyerek koromban Zenta Kolónia nevű városrészében laktunk. Akkor ez volt a város legfiatalabb kerülete, hiszen 1921 után építették. Szerb és montenegrói emberek hagyták ott szülőföldjüket, s kaptak állami támogatással életteret azokon a részeken, amelyeket Magyarországtól elszakított az első világégés után a békediktátum."
Balogh István
Eszmélésem
Kisgyerek
koromban Zenta Kolónia nevű városrészében laktunk. Akkor ez volt a város
legfiatalabb kerülete, hiszen 1921 után építették. Szerb és montenegrói emberek
hagyták ott szülőföldjüket, s kaptak állami támogatással életteret azokon a
részeken, amelyeket Magyarországtól elszakított az első világégés után a
békediktátum. Itt vett házat apánk 1947-ben, s noha nem e házban láttam meg a
napvilágot, mégis ezt tartom bölcsőhelyemnek, mert itt tettem meg első
lépéseimet, itt mondtam ki első szavaimat, amelyeket anyánk ajka plántált
tudatomba. De kilépve az utcára, más nyelvű közegbe értem. Nyelvet kellett
váltanom, ha érteni szerettem volna, s más nyelven kellett szólanom, ha azt
akartam, megértsenek. Gyermeknek játék a nyelvtanulás, szinte magától jön.
Kérdésemre, hogy társaim miért nem tudnak az én anyanyelvemen, anyánk azt
válaszolta, ők nem magyarok, nem tudnak magyarul. Tulajdonképpen a másik
kérdésre, amelyet soha nem tettem fel szülénknek, hogy akkor miért nem tanulnak
meg az én nyelvemen az utcabéli társaim is, ha én megtanultam kommunikálni az
övékén, a mai napig sem tudom a választ igazán, hacsak azt nem föltételezem,
hogy többségükben nem is akartak soha magyarul tanulni. Néhányan, akiket ezért
bizony ki is néztek egyesek maguk közül, megtanulták az én anyanyelvemet is, és,
ha úgy hozza az élet, mindig magyarul szólnak hozzám.
Furcsa szorongás volt
nékem utcánk gyermektársadalmában, hogy másmilyen vagyok.
Először akkor lettem
büszke magyarságomra, amikor udvarunkba gyűltek a szomszéd felnőttek, gyerekek,
akik nem is beszélték a mi nyelvünket. Nekünk volt az utcánkban rádiónk, s e
szomszédok kérték apánkat, tegye lehetővé számukra is, hogy követhessék az
évszázad mérkőzését. Apánk kitette csöpp, barna Orion néprádiónkat az udvari
ablakba, anyánk meg korty eperpálinkával vendégelte meg a felnőtteket. Londonból
szállt hozzánk Szepesi György hangja. Dicsőséges magyar ünnep volt aznap, 1953
novemberében, Magyarország 6:3-ra legyőzte Angliát! A közvetítés alatt Vidák
bácsi előtt álltam. Ő egy kisszéken ült, maga elé húzott, két reszkető kezével
átölelt, s nekem fordítanom kellett, ahogy tudtam, mit is mond pergő nyelvével a
Szepesi? Azt hiszem, első tolmács tevékenységem azért sikeredett jelesre, mert
nem kellett ott sokat fordítani, a riporter hangja fölvillanyozott mindenkit, a
magyar és az angol személyneveket megértették, a gólok meg igen sűrűn potyogtak.
Szepesi György öröme átsugárzott mindnyájunkra. A nagy győzelem után vendégeink
távozáskor megszorították apánk kezét, aki büszkén állt a kiskapu előtt,
gratuláltak neki, s azt mondták, a magyarok a legjobbak a világon. Amikor mind
elmentek, apánk leült arra a zöld kisszékre, amelyen Vidák bácsi izgulta végig a
meccset, két tenyerébe hajtotta a fejét, és a válla rázkódni kezdett.
Megdöbbentem.
Én apánkat sírni nem
láttam addig.
Csak belenyilallt egy
görcsös fájdalom a szívembe, odaszaladtam hozzá, átöleltem a nyakát. Erre apánk
fölkapta fejét, könnyein át mosolyogni próbált. Magához kulcsolta erősen
derekamat, én meg az ő nyakát bilincseltem két kezemmel, sós-nedves arcához
szorítottam az arcom. Féltettem valamitől a mi apánkat.
1955
tavaszán otthagytuk Zentát, Magyarkanizsára költöztünk,
mert apánk ott kapott állást, utász lett, útkarbantartó. A település északi
részétől a Horgos felé vezető szakaszon dolgozott. Sűrűn kibicikliztem hozzá, én
vittem ki számára az ebédet, amelyet anyánk gondosan becsomagolt egy kiskosárba.
Szerettem kijárni az útra, mert ott vezetett a Tisza-partján, a töltés tetején,
rengeteg látnivaló volt, naponta újabbnál újabb dolgok is, és meglepetés is
akadt bőven. Apánk bekanalazta a meleg ételt, érdeklődött közben, mi volt az
iskolában, a jó dolgokat elmondtam, más eseményekről mélyen és bölcsen
hallgattam. Mire felsős bátyánk hazaért az iskolából, már én is otthon voltam, s
nekiültünk az ebédnek.
Egy áprilisvégi napon
megismerkedtem egy idősebb bácsival, apánkkal beszélgetett éppen. Míg apám
eszegetett, a bácsi hozzám fordult, nevemet kérdezte, az iskolát. Aztán
bemutatkozott ő is:
- Én vagyok az
iskolaorvos. Majd találkozunk, ha jöttök hozzám.
Ez is bekövetkezett
gyorsan. Viszont furcsa előzménye volt az egészségházi látogatásnak. A tanító
néni versmondó versenyt hirdetett, de kijelölte a verset, amelyet másnapra meg
kellett tanulnunk: Kosztolányi Dezső: Kip-kop köveznek... Én szerettem verset
mondani, könnyen is tanultam szövegeket fejből, de azt nem gondoltam volna, hogy
a kiválasztott leszek.
Az egészségház
várótermébe kijött hozzánk az én újdonsült ismerősöm, akivel apánknál
találkoztam a Tisza-partján, a doktor bácsi. Mielőtt bárki bármit szólhatott
volna, vagy köszönhettünk volna, eléje álltam, meghajtottam magam, s fölmondtam
a verset. Míg muzsikált a költő sok szép sora, a doktor bácsi szemét néztem, s ő
is a tekintetem kereste. Szavalatom végeztével magához szorított az öreg orvos,
a tanító néni meg azt mondta nekünk:
- Gyerekeim!
Kosztolányi Dezső, a Kip-kop köveznek... vers szerzője, az egyik legnagyobb
magyar költő, aki a mi Szabadkánkon született. Ő volt a doktor bácsi bátyja.
Mind a bácsit néztük, csoda történt kicsiny közösségünkban. (Azóta is különös
zenéje van számomra e szókapcsolatnak Kosztolányi doktor bácsi, mert ez
volt az én legelső élő kapcsolatom a magyar irodalommal.)
Később sokat
beszélgettünk, naponta elbicikliztem kétszer is a háza előtt, apánkhoz oda- és
visszamenet, könyvet is adott, olvasni, a Szegény kisgyermek panaszait, amelyben
ráleltem nagy költőnk kéznyomára is, mert öccsének dedikálta a kötetet. Igazi
felfedezés volt számomra a versciklus, megleltem benne az én versemet is, amit
már fejből tudtam, Kip-kop köveznek..., s éppen ez inspirált, hogy megtanuljak
más verseket is. Be is számoltam Kosztolányi doktor bácsinak gyarapodásomról, ő
meg csak mosolygott, simogatta szőkéből gesztenyésbe váltó hajamat, aztán két
hüvelykujjával lehúzta alsó szemhéjamat és szigorúan vizitált:
- Jó – mondta. –
Nyújtsd ki a nyelved!
Furcsa volt arra
gondolnom, hogy ez a bácsi valaha együtt élt a nagy költővel. Sok vívódás után
kérdeztem meg tőle:
- Doktor bácsi, szoktak
verekedni a Dezsővel?
- Akkor? – kérdezte
ráncos homlokkal az öreg.
- Akkor.
- Akkor megesett. De
anyuska ezért nagyon haragudott.
Izgalommal
vártam az 1956-os évet. Úgy hittem, ez különleges szakasza lesz életemnek,
betöltöm a tizedik évemet, nagyfiú leszek. Szép is volt nekem az az esztendő! Az
iskola jól sikerült, dicsérettel végeztem a harmadik osztályt, a földerítőkkel
táborozásra mentem Újvidék alá, a Fruska gorába, Kamanc mellé. Viszont a
készülődés idején a Budapestegy,
így hívta anyánk azt a magyar rádiót, amelyet hallgatni tudtunk, valami olyasmit
mondott be a déli hírekben, hogy
fölmentették Rákosit.
- No, nézd csak! –
sziszegte a foga között.
Odakint elmondtam
apánknak a hírt, meg Kosztolányi doktor bácsinak is, aki egy kutyát
sétáltatott, de most a kutya vígan ugrándozott a parti fűben.
- Valami mégiscsak
megtörténik! – szólt a doktor bácsi.
Apánk hosszan
gondolkodott, majd olyat mondott, amit én nem értettem, pedig minden kiejtett
szót ismertem:
- Megtörténik-e az a
valami? És velünk? Velünk mi lesz?
- Elérkezett az idő –
jelentette ki a doktor bácsi.
Az
idő ősszel érkezett el. Egy újratemetéssel kezdődött, amelyről apánk ezt mondta:
- Valami nem kóser
odaát. Tito kémje volt, meg hazaáruló, azt bizonyították róla, most meg hős
lett? Dehát ugyanazok magasztalják fel, akik a hurokba tették a nyakát! Ez is
Sztálin-maszlag, csak megfordították.
Én elmosolyodtam a
Sztálin szóra, tudtam kiről van szó, a képét is ismertem, sokáig meg is őriztem
a Magyar Szó 1953-as Népnaptárát, amelyben egy karikatúra volt, Sztálin ült egy
hokedlin, dajkának öltözve, nagy szoknyában, fodros kötővel és kendővel a fején,
orra alatt meg ott bökött a nagy bajsza, kezében pólyás babát tartott, táplálta
egy cumisüvegből, a csecsemőnek meg kopasz feje volt, krumpliszerű, öreges orra,
s azt írta a gallérján: Rákosi.
- A maszlag a
cumisüvegben lehetett – gondoltam.
De mást is eszembe
juttatott a Sztálin szó.
- Hálistennek,
meghalt Sztálin – mondta Péter nagybátyánk nagyszüleinknek, amikor 1954
márciusában hazatért a második világháborúból. Tizenkét évig volt oda, ebből
kilenc évig nem is tudtunk róla, pedig kérdeztünk mindent és mindenkit. Később,
ha berúgott a bácsi, mesélt nekem Don-kanyari borzalmakról, fogolytáborokról,
magyarországi kényszermunkáról.
- A tíz körmömmel
építettem a Tiszalököt! – indulatoskodott. – Végig hadifogolyként.
Magyarországon: magyar katona.
A banyakemence padkáján
üldögéltem hazatérte pillanatában. Benyitott a szobába, megállt az ajtóban:
- Mëggyüttem.
- Péter! – sikoltotta
nagyanyánk, s repült fia kitárt karjaiba. Ott zokogta ki minden visszafojtott
könnyét.
- No, anyám, no...-
békítgette nagyanyánkat a hatalmas ember.
Nagyapánk lemászott
kiságyáról, ő is odaborult a fiára.
Én meg megültem
csöndben a padkán.
Mikor odaléphetett
hozzám Péter bácsi, szemembe kacsintott pajkosan:
- Te melyiké vagy?
- A Pista középső fia –
mutatott be nagyanyánk, - ő is Pista.
Péter bácsi
megragadott, fölemelt a mestergerendáig:
- Ilyen nagyra nőj,
öcskös! – és megcsókolt. Borostás arca szúrt, de jólesett, s erre tisztán
emlékszem ma is.
1956
októberének közepén látogatóból jöttek
vissza Gombi Andrásék, apánk távolabbi rokonáék, Magyarországról. Vagy
esztendeig jártak utána, mire útlevelük lett, mire Belgrádban beutazási vízumot
kaptak, s mire meglátogathatták Kiskundorozsmán a feleség szüleit. A gyerekek
nem kaptak útlevelet, így négy unokájából továbbra is csak egyet ismert
személyesen a dorozsmai nagymama, a legidősebbet, aki akkor már nyolcadikos
volt, de a nagymama még vele sem beszélgethetett soha, mert amikor találkoztak,
unokáját pelenkázgathatta, dalolgathatott neki, és annak örült, ha a kis unoka
visszanevetett rá. Gombiék hozzánk is eljöttek, de nem sokat meséltek az útról,
vagy csak nekem tűnt ez így. Jócskán besötétedett már a látogatás napján, de a
vendégek nem mozdultak tőlünk. Anyánk ágyba parancsolt minket, ránk csukta az
ajtót. Figyeltem én, mit is beszélhetnek, de nem hallatszott át a csukott ajtón
csak Bandi bácsi dörmögése. Éjszaka volt, amikor valamitől fölijedtem. Az
ajtórés még mindig világított, Bandi bácsi mackóhangját hallottam, még mindig ő
beszélt. Néha közbe-közbecsiripelt a felesége is, de Bandi bácsi mindig
visszavette a szót. Tudatosodott bennem, hogy mi, gyerekek, nem hallhattuk az
élménybeszámolót, mert olyan tartalmakról szólt, amit elmondanunk senkinek sem
szabad, ami, ha kitudódna, baj érhetné apánkat, vagy Bandi bácsit. Tudtunk a
bajokról, amelyek más embereket elértek, terménybeszolgáltatás miatt,
kulákoskodás
miatt, politika miatt. Iskolatársaink között is voltak néhányan, akiknek apját
meghurcolták, bebörtönözték, pedig nem csaltak, nem raboltak, nem gyilkoltak.
-Utcára kivinni szót
itthonról nem lehet! – tanított bennünket apánk.
Október
közepén búcsúzott el tőlünk Szegfű Józsi, mert anyjával Budapestre utaztak. Ott
éltek az anyai nagyszülők. A földerítő otthonban, amit mi egyszerűen csak
cserkésztanyának hívtunk, körbeálltuk Józsit, irigykedtünk rá, meg csodáltuk is,
messzi világot lát majd, oda megy, ahol a mieink 7:1-re megverték az angolokat,
meg ott áll, abban a Budapestben, az Országháza is. Volt egy dobozunk, amelyre
készítői rávésték a Parlamentet. Apánk hozta ajándékba anyánknak, oly időkben,
amikor mi még meg sem születtünk, amikor apánk
magyar
katona volt, és járt Budapesten is. Ott állt a lakkozott fadoboz a tükrös
asztalon, anyánk a fülbevalóját tartotta benne. Ünnepekkor szokta fölcsippenti,
ilyenkor nagyon csinos volt.
Azon a napon, kedd
volt, amikor hajnalban Józsiék elutaztak Budapestre, éppen ebédhez készülődtünk,
szólt a rádió, Budapestegy, de megszakadt a műsor, és az ismerős bemondó hangja
idegenül hangzott, valami olyasmit közölt, hogy azonnal betiltják a nyilvános
gyűléseket. Anyánk ijedten kérdezte:
- Pesten tüntetnek tán?
Furcsa szó volt ez:
tüntetnek. Most hallottuk először. Mi az? Valami olyasmi, amit emberek
cselekednek, de megtiltják nekik. Kik? Miért? Anyánk, szegény, magyarázgatni
próbált nekünk, de mit is mondhatott?
El sem mosogatott ebéd
után, amikor megint félbeszakadt a műsor, és a bemondó nagyon hivatalos hangon
azt mondta, feloldják a felvonulási tilalmat.
- Jézusmária! – ijedt
meg a szülénk. – Ezek fütyültek a tilalmakra.
Apánk este, amikor
meghallotta Gerő hangját a rádióban, aki nacionalista jellegű tüntetésekről
beszélt, meg éberségről, meg ellenséges elemekről, megjegyezte:
- Alighanem agyonvernek
téged, de meg is érdemled!
Szerda reggel, anyánk
földúltan ébresztett minket:
- Az éjjel belelőttek
Pesten az emberekbe! A rádió épületénél! Halottak is vannak. Valami gimnazistát
is lelőttek, meg valami lányt is. Ezt mondta a Szabadeurópa.
- Kik lőnek, anyuka? –
kérdezte a bátyánk.
- Nem tudom, gyerekek.
Ébresztésünk előtt
szülénk kikapcsolta a rádiót. Csönd volt, pedig reggelizés közben mindig szólt a
Budapestegy. A hétórai krónika. A pesti adó előtt az újvidéki adó hangja
töltötte be a konyhát, az reggel fél hétkor indított magyar nyelvű híradással.
Hangjukról megismertük a bemondókat, közelinek éreztük őket magunkhoz.
- Noviszád még nem
mondott semmit – jegyezte meg anyánk.
Ez a kikényszerített
csönd idegen volt nekünk. Dehát anyánk attól félthetett minket, amit ő akkor
már tudott, hiszen hajnalban apánkkal együtt hallgatták a híreket. Virradatkor
tudták meg azt, amit tőlünk, gyerekeiktől elhallgattak, úgy hitték, megzavarnak
bennünket a súlyos szavak, amelyek fasiszta, reakciós elemekről szóltak. Ezek az
ellenséges elemek hamarosan olyan ellenforradalmárokká minősültek, akik
fegyveres támadást intéztek a középületek ellen.
Mindig délben értem
haza az iskolából. Azon az esős-szomorkás szerdai napon is, amikor nagyon
hivatalos hangon egy ismeretlen ember kezdett beszélni a Budapestegyen:
- Itt Nagy Imre beszél
mint a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Budapest népe! Közlöm,
hogy mindazok, akik a további vérontás megszüntetése érdekében ma 14 óráig
beszüntetik a harcot és leteszik fegyverüket, mentesülnek a statáriális eljárás
alól.
- Jajistenem! –
sikoltott anyánk. – Pesten egymást lövik!
- Mi lehet most Szekfű
Jóskával? – kérdeztem. – Ők tegnap utaztak el a nagymamához Budapestre.
- Szegények – mondta
anyánk. – Talán szerencséjük lesz.
És szerencséjük lett.
November vége felé
vergődtek haza, de Jóska boldogan mesélt a cserkésztanyán.
- Tudod, kiskomám,
nagyon izgalmas volt! Gépfegyverrel lőttek, belőtték nagymama szobaablakát is,
de mi akkor éppen a konyhában voltunk. Annyi baj lett, hogy nagymama percekig
levegőért kapkodott, mert fülrepesztőt sikoltott, és elszállt a hangja. Így
mondta nagyapa. Még akkor is rekedt volt a nagyanyám, amikor eljöttünk tőlük. Az
ablakfiókot újságpapírral ragasztotta be anyám. Tankok dübörögtek az utcákon,
azt mesélték a gyerekek, valakik orosz tankokat is fölgyújtottak, vagy mi. De én
ezt először nem hittem, mert hogyan éghet a vas? Aztán kiszöktem a házból, és a
sarkunktól nem messze ott volt két kilőtt orosz tank. Füstösek voltak, te,
kiskomám, égett ám az a vas, vagy mifene!
Először ilyen zaklatott
meséi voltak Jóskának, akkor tizenegy évesen. Később összeszedettebben is
regélt, hónapokig hallgattuk élményeit, s igen élvezte, hogy a figyelem
középpontjába került. (Dehát tényleg ott volt a sűrűjében, a Bokréta utca Üllői
úti végéhez laktak közel. Ezt évekkel később fejtette meg önmaga előtt is, mert
tizenegy évesen még nem tudott igazán tájolódni.) Ki-kiszökdösött a házból a
szomszéd gyerekekkel, elmerészkedtek az Üllői útra is, meg a Tűzoltó utcáig is.
Halottakat is látott, sok halottat, oroszt is, magyart is.
- De a magyar
halottakat azonnal eltemették a téren, virágot is raktunk a sírokra. Az oroszok
meg ott feküdtek az utcán, úgy kellett átugrálni őket, rengeteg hulla volt.
Némelyiket mésszel le is öntötte valaki – mesélte. – A rohanó orosz tankok sok
orosz hullát belegázoltak a kövezetbe, palacsinta lett belőlük! Hánytam is
emiatt egyszer. A többi gyerek kiröhögött, de nem tehettem róla.
Máskor meg az jutott
eszébe, hogy a mozinál Gabi bácsi volt a főnök, a tanár úr.
- Biztos valami
iskolából jöhetett oda. Mert ott gyerekek is voltak ám, nem csak bámészkodók,
fegyveresek is. Alig voltak nagyobbak nálam.
Aztán, tudtuk meg, ott
volt Jóskánk az utcabéli gyerekekkel együtt a nagy, romos kaszárnya előtt,
amikor rengeteg ember együtt kiabálta: „Maléter! Maléter!”
- A másik utcában meg
Pista volt a főnök – mosolygott, s a folytatásban nagyon rejtelmesre fogta a
szót. - Azt mondták róla, hogy angyal. Én láttam őt, hát épp olyan volt, mint a
többi ember. Nem angyal volt, ember.
Lassan elmesélgette azt
is, hogy az élelmezéssel bizony gondok voltak.
- Nagymama, nagypapa és
anyuka egymást váltották a sorban a Pávánál, hogy kenyérhez jussanak, de nem
mindig sikerült. Nagymama minden lekvárját megettük.
- Amikor megindult az
iskola, a szomszéd gyerekkel, akit Rigó Lacinak hívtak, elmentem én is. Egy
hatalmas iskolába érkeztünk. Laci azt mondta, ide jártak régen Nemecsekék is.
(Erről később sokat meséltettem Jóskát, hiszen bátyánk révén én már ismertem
akkor Molnár Ferenc halhatatlan művét. Amikor 1964-ben először eljuthattam
Budapestre, be is jártam Szekfű Jóska világát, s eljutottam a Práter utcába is,
az iskolához. Azóta is szentül hiszem, hogy oda jártak a Pál utcai fiúk.)
- Laci is ötödikes,
mint én, és képzeljétek, sokan hiányoztak az osztályukból, mert dobbantottak.
- Mit csináltak?
- Dobbantottak. A tanár
bácsi is azt mondta, dobbantottak.
- Az meg mi?
- Az meg az, hogy
elhagyták a házukat. Elmenekültek az országból.
- Hova? – nyílt kerekre
szemünk. És nem fért a fejünkbe, hogyan lehet elmenekülni otthonról? Miért kell
elmenekülni abból az országból, ahol csak jó lehet a magyaroknak? És mikor
jönnek ezek haza?
- Egy kislányról, egy
Rózsikáról, aki Laci előtt ült a második padban, sokan úgy tudták, hogy meghalt.
Az egész család elveszett, erősködtek néhányan, mert az oroszok gránátot lőttek
be a lakásukba. Két utcával arrább laktak tőlünk, egy sarkon. Iskola után
elmentünk megnézni a kilőtt lakást. Hát azt annyira kilőtték, hogy fala sem
volt! A nagy út sarkán állt Rózsikáék háza. Ezen a nagy úton vonultak az
emberek. Minden ezzel kezdődött. A nagy vonulásokkal. Egymásba karoltak, és úgy
meneteltek az út közepén. Nem féltek a villamosoktól sem. Bátor emberek voltak.
És vidámak. Sokan nevettek a sorban. Mi meg a házbéli gyerekekkel a járdáról
integettünk nekik. Anya meg nagymama szörnyűködtek otthon. Én meg boldog voltam,
hogy ott lehettem.
Október
harmadik hetének közepétől szinte éjjel-nappal szólt a rádió a mi házunkban.
Anyánk a híreket hallgatta, leginkább a Budapestegyet, de Noviszádot és a
Szabad Európát is. Először nagyon érdekes kijelentése volt:
- Ezek mind mást
mondanak!
De gyorsan megváltozott
a véleménye, mert minden fogható rádióadó, amelynek megértettük az adását,
ugyanazt a tartalmat röpítette világgá:
- Budapesten a
Parlament előtt belelőttek a tömegbe. Rengeteg halott, rengeteg sebesült.
Amikor reggel a
Noviszád bemondta a borzasztó hírt, ezt az adót hallgattuk éppen, anyánk
följajdult, leroskadt a hokedlira, kezéből a konyhaasztalra billent a kenyér,
amelyből szeletelni akart, mert reggeliztünk volna, összekulcsolta a két
tenyerét, és hangosan a Miatyánkot kezdte mondani. Az ima alatt én Szegfű
Jóskára gondoltam.
Anyánk
boldogságának örültünk az egyik napon, mert azzal várt haza iskolából minket,
hogy béke született a háborús Budapesten, tűzszünetet hirdettek, vége az
ellenforradalomnak, mert minden, ami ott történik, az nemzeti demokratikus
mozgalom. Este meg Nagy Imre beszélt a rádióban. Ekkorra megtanultam már a nevét
is, megismertem a hangját is.
- A kormány elítéli
azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom
ellenforradalom volna, és vitathatatlan, hogy ezekben a megmozdulásokban elemi
erővel bontakozott ki egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé formáló nemzeti
demokratikus mozgalom.
A beszéd minden szavát
nem fogtam föl. De ez nem is volt számomra fontos, csak azt néztem, hogy anyánk
aggódó arca kisimult, apánk is vidámabban sodorja a cigarettáját.
Másnap a Tisza-partján,
az első zsilipháznál várta apánk az ebédet. Vele volt Kosztolányi doktor bácsi
is, meg a kutya is. A kutya játszani akart vélem, mert teljesen hozzám szokott,
hisz minden nap futottunk bár egy iramodásnyit, de akkor nem volt kedvem hozzá,
mert a felnőttek beszédét hallgattam.
- Rendeződnek a dolgok
– mondta a doktor bácsi.
Apánk kanalazott a
kislábasból és bólogatott.
- Rendeződik nemsokára
a mi sorsunk is, meglátja! – bólogatott az öreg.
Apánk abbahagyta az
étkezést, lenyelte a falatot.
- Hát az jó lenne,
doktor úr! Az nagyon jó lenne! Csak hát az oroszok...
- Ők most már nyugton
maradnak. Kivonultak.
- Ki. Azok most
kimentek. Pestről kimentek. Csak vissza is jöhetnek.
- Azt nem engedi meg
Amerika!
- Amerika messze van.
És apánk újra kanalazni
kezdett.
A doktor bácsi a Tiszát
nézte, a túlpart sarkantyúját, a Csurgót. Azon túl ott a kis sziget, a
Majom-sziget. Nyáron sokszor beúsztunk oda robinzonozni.
- Figyeljen ide, doktor
úr – pakolta apánk az üres edényeket a kosárba, - én megjártam a háborút. Voltam
Horthy katonája is meg Tito katonája is. Támadtunk is, védekeztünk is, üldöztünk
is, menekültünk is. Ki is vonultunk valahonnan, meg egy-két nap, vagy egy-két
hét múlva vissza is tértünk ugyanoda. Néha egyszerűen csak bevonultunk, néha
harcolni is kellett. Ez akkor így volt. És a katona most is csak azt csinálja,
amit megparancsolnak neki. Még a tiszteknek is parancsolnak. Ezek nem egyszerű
dolgok. De minden mozgáskor, mindegy milyen irányba tettük, elestek páran,
megsebesültek páran.
Csak néztem a mi
apánkat. Nekünk ő ilyenekről nem mesélt soha.
Kosztolányi doktor
bácsi a nyakát tekergette:
- Nem úgy lesz most,
mint akkor volt! Más világ van már. Az Egyesült Nemzetek Szervezete közbe fog
lépni.
- Hát az lehet – szólt
apánk és mosolygott. – Azért, hogy ilyeneket mondtam, ne higgye a doktor úr,
hogy én nem a magyar győzelmet várom. Aludni is alig tudok, lesem a híreket, mi
van? De valahogy nem tiszta a kép.
- Föl a fejjel –
búcsúzott apánktól a doktor bácsi. - Eljött végre a mi időnk is!
A
második kedden, apánk nevezte így a napot, mert szerinte a
kezdet volt az első kedd, szinte beleizzadtam a pedálozásba, repülni szerettem
volna, hogy miharább apánkhoz érjek.
- Apuka! Vonulnak ki az
oroszok! Ezt mondta a Budapestegy is meg a Szabadeurópa is!
- Jó lenne, ha igaz
lenne – mosolygott apánk.
- Meg azt is mondta
délben a Budapestegy, hogy győztünk. Győztünk, apuka!
- Mit mondott?
- Győzött a forradalom.
Valami Zoltán bácsi beszélt. De nem hallgattam végig, mert indultam az ebéddel.
- Tildy? Tildy Zoltán?
Ő beszélt?
- Ő beszélt, apuka, azt
hiszem.
- Neki hihetünk,
kisfiam. Neki hihetünk.
És az én apám magához
szorított engemet.
Boldogan
ébredtem a következő napon, 1956. október 31-én. Tízéves lettem! Nagyfiú.
Először anyánk köszöntött, majd a testvéreim. De a Rádió Noviszád belerandított
apró örömünkbe. A szovjet kormányról tett említést, az meg a pesti
ellenforradalmárokról beszélt, és arról, hogy Magyarországon ezután már a
földesurak lesznek hatalmon. Aztán meg arról is szólt a bemondó, hogy valami
szovjet küldöttség járt Titonál.
- Akkor ezek eladtak
minket – mondta apánk, amikor mindezt előadtam neki ebédkor az első slajsznál.
S ezt ismételte meg
másnap is Kosztolányi doktor bácsinak, de ő legyintett:
- Nem jól tudja maga,
Balogh úr! Éppen most jelentette be Nagy Imre, hogy kiléptünk a Varsói
Szerződésből, semlegessé nyilvánította Magyarországot! Mondtam magának elégszer,
most szerencsénk lesz. Egyszer nekünk is szerencsénk lehet!
A következő nap estéjén
körülültük otthon a rádiót. Az esztergomi érsek beszélt, a hercegprímásunk,
így nevezte őt apánk. Egy szókapcsolat maradt meg beszédéből az emlékezetemben:
„bukott rendszer örökösei”. De szüleinkre nagy hatással voltak a főpap szavai. A
beszéd végeztével anyánk keresztet vetett.
Vasárnap
reggel arra ébredtem, hogy anyánk sír. Ül az asztal mellett, arca két tenyere
között, rázkódik egész teste, és néha felzokog.
Apánk meg ül vele
szemben, néz a semmibe, a szoba sarkába. Lábához Foltos cicánk törleszkedik, de
apánk észre sem veszi a kedvességet. A barna Orion rádióból valami zene
hallatszik, idegenül ható muzsika.
Fölkelek az ágyból, de
mire hozzájuk érek, megszakad a zene, és az ismerős hang, Nagy Imre hangja
betölti a konyhát:
- Itt Nagy Imre beszél,
a Magyar köztársaság Minisztertanácsa Elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok
támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
megdöntsék a magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány
a helyén van! Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!
Hamarosan idegen
nyelveken is szövegeket mondanak, alighanem a miniszterelnök szövegét mondják, s
számomra az a furcsa, hogy Nagy Imrét úgy nevezik Imre Nagy.
A szünetekben érdekes
egyházi zene hangzik, anyánk is megnyugszik kissé, arca megenyhül, apánk meg
lábával arrább löki a Foltost:
- Sicc innen!
Fölkapom a cicát,
visszabújok vele az ágyba. Foltos boldogan dorombol.
Ezen
a vasárnapon eljött velünk apánk is a nagymisére. Megtelt emberekkel a
magyarkanizsai nagytemplom, s a nép lélegzetét visszafojtva hallgatta a
prédikációt. Asszonyok néha eltakarták tenyerükkel arcukat, a férfiak meg
komorak voltak, s amikor a plébános úr azt kérte tőlünk, imádkozzunk, híveim,
testvéreinkért, a szabadságunkért, az üldözöttekért, azokért, akik
mindnyájunkért tesznek, akiket áldjon meg a Mindenható és óvja meg őket minden
bajtól az Úrjézus, szívünkből mondtuk a könyörgést, közös hangunk szárnyalt a
mennyezeti freskó felé, amely számomra a mennyországot jelentette, és Szent
György felé, aki ott állt a gyóntatószék mellett, épp a sárkánnyal viaskodott, s
lándzsáját a szörny szájába mártotta, meg Jézus felé is, aki a plébános úr
mögött szenvedett a keresztjén. Töviskoronája alól, haja közül kibuggyanni
láttam vérét.
Az
esős, hűvös novemberi napokban megváltozott a mi világunk. Először csak
szállingóztak, aztán tömegesen jöttek városkánkba a magyarországi
menekültek.
Az úton baktattak, férfiak, nők, kicsik és nagyok, apámnál rendre megálltak,
kérdeztek tőle ezt-azt, pihentek kicsit, aztán elindultak. Magyarkanizsán
befogadó tábort létesítettek a számukra. Naponta megesett, hogy kiérve az
ebéddel gyorsan visszafordultam, vizet hoztam a kútról a megpihenő embereknek.
Vagy két kilométerre volt oda a kút, nekem nem esett nehezemre a pedálozás, ők
meg igencsak el voltak szomjazva, mire apámhoz értek. Legtöbben Szegedről és
környékéről kerekedtek fel, meséltek nekünk ottani történésekről, borzalmakról
is. Valami sörkerti lövöldözésre emlékszem, arról szólt akkor a szemtanú, hogy a
falakon ugráltak át, iszkoltak minden irányba az emberek, segítették egymás
menekülését, meg taposták is félelmükben egymást, mert a sörkert egyetlen
bejáratánál ávósok
álltak, és derékmagasságból géppisztolyozták a tömeget. Ez a szemtanú
magyarázgatta nekem, kik az ávósok. Nem értettem teljesen meg a mondandóját, de
mesélőm nagyon szidta őket, így az ülepedett le a lelkemben, ezek rossz emberek.
Apánk könnyebben
megértett mindent.
- Terem errefelé ebből
a fajtából is – bizonygatta az ávósokról regélőnek.
Szinte mindenki azt
kérdezte tőlünk, merre menjünk tovább?
- Egyenesen, végig az
úton – irányította őket apánk. – A Szent János szobornál várják magukat.
Menjenek nyugodtan, nemsokára odaérnek.
A gyerekek
elcsigázódtak, mire Magyarkanizshoz értek. Harminc-negyven kilométert
gyalogoltak eddig, keveseknek sikerült valamilyen szállítóeszközre
felkapaszkodnia. Apánk sokszor átadta ebédjét az eléhezett csöppségeknek,
megelégedéssel szemlélte majszolásukat. A szülők hálálkodását félbeszakította:
- Ne köszönjenek
semmit, én olyat cselekszem, ami természetes.
Este, ha hazatért,
mindig megdicsérte anyánk főztjét, és színesen ecsetelte szülénknek, milyen
színekben játszottak a gyerekszemek, míg édesanyjuk etette őket. Anyánk először
meg-megjegyezte, apuska, te meg éhen maradtál, de apánk leintette őt, dehogy
maradtam, dehogy maradtam! Anyánk néhány nap múlva nagyobb edényben csomagolta
apánk ebédjét.
November
utolsó hetében, egy házaspár érkezett meg hozzánk, az első slajszhoz, három
gyermek velük. A kicsit az apa hátizsákban cipelte, a nagyobbak gyalogoltak,
inkább már sántikáltak
- Nem bírom tovább –
lépett apánkhoz a férfi. – Megpihenhetünk?
- Üljenek ide! –
terítette le esőköpenyét apánk a zsilipház szélvédett oldalán.
A férfi letette a
hátizsákot, amelyből egy kipirult arcocska nézett rám, megtört, vizenyős
szemecskékkel.
- Beteg a kicsi –
mondta a néni, s babusgatni kezdte a csöppséget. – Sírni sincs már ereje.
Apánk ebéddel kínálta a
családot.
Az apa félreült, az
oldalát kezdte kiszabadítani.
- Utánunk lőttek. Pedig
átértünk már, de azért lőttek. Eltalálták az oldalamat.
Apánk a férfihez
guggolt.
- Megjártam a
Kárpátokat. Mutassa!
Véres volt nagyon a
férfi ruhája, inge, gyolyóütötte lyuk elől-hátul.
- Szerencséje volt –
mondta apánk. – Horzsolta a testet a golyó.
Az anya felsikoltott:
- Elájult Terike!
Apánk rám nézett.
- Elbírod?
- Elbírom – mondtam.
Apánk vállamra
akasztotta a hátizsákot.
- Nem is nehéz.
- Bicajra, fiam! Menj
Kosztolányi bácsihoz! Mutasd meg neki a kislányt, és mondd el, sebesült férfi
van az első zsilipháznál.
Kosztolányi doktor
bácsi éppen sétára indult volna, kilépett már a házból, a kutya elkezdett
körözni az úton.
- Doktor bácsi, doktor
bácsi! – kiáltottam.
A kutya előbb reagált,
mint a gazdája, boldogan csaholt vissza a hangomra, futni kezdett felém, majdnem
lelökött a kerékpárról, mert ugrálni kezdett rám, ahogy elért. A doktor bácsi
megállt a kiskapu előtt, várt.
- Ez a kislány nagyon
beteg – lihegtem.
A doktor bácsi
leakasztotta hátamról a csomagot. Félrefordult akkorra már a fejecske, szemei
bezárultak, s arcocskája fehérre sápadt.
A doktor bácsi bevitte
a csöppséget, injekciót adott neki, a pici nem sírt.
- Az apja megsebesült.
Utánuk lőttek, azt mondta. Apuka üzeni a doktor bácsinak, az első slajsznál
vannak.
- Szaladj át a
szomszédba, Jani bátyádhoz! Mondd neki, én üzenem, azonnal induljon a
sebesültért!
Gazdag Jani bácsi
befogott a kocsiba, és trappban indult.
Visszatértem a
Kosztolányi-házba a bicajért.
- Súlyos tüdőgyulladása
van – dünnyögte maga elé az orvos. – Jó, hogy siettél vele. Baj is történhetett
volna.
Aztán megsimogatta a
hajam:
- Ügyes gyerek vagy,
Pista!
Indultam vissza
apánkhoz a kosárért meg az edényekért.
Útközben találkoztam
Jani bácsiékkal. A két szürke most lassan poroszkált. A kocsiderékban, pokróc
alatt ott voltak a gyerekek meg a szülők. Ismerősként intettünk egymásnak.
Odakint apánk azt
mondta:
- Szerencséjük volt.
Nagy szerencséjük. Dehát ilyen az élet! Szerencse is kell hozzá.
A szerencse szót mondta
ki ezután majdnem mindegyik vándorló, (apánk így nevezte a hazájukat
elhagyókat, a menekült szót soha ki nem ejtette a száján) mert rendre
arról számoltak be apánknak, hogy őrzik már a határt, lövöldöznek, még a határon
át is, nem érdekli őket a nemzetközi jog.
Magyarkanizsán
három helyen alakítottak ki befogadó tábort. A vasútállomásnál az idősek
otthonában, amelyet mi szegényháznak neveztünk, mert a Ferencjóska idején annak
épült; a központban, az inasiskolában és a népkertben, a fürdő épületeiben. Az
inasiskola ablakai közvetlenül az utcára néztek, így a járdán rendőrök
silbakoltak, megtiltották a helybélieknek az arra járást. A népkertet lezárták,
minden oldalról járőröztek, nem engedtek se ki, se be senkit.
Mi, gyerekek, azért is
bejártunk, mert megtehettük, hiszen minden bokrot ismertünk, titkos utakat
építettünk ki már hónapokkal előbb. Nem a Népkert miatt, hanem a futballpálya
miatt. Ugyanis a Népkert északi oldalán helyezkedik el a sportpálya. Mivel
Magyarkanizsán híres cserépgyár üzemel vagy száz éve, selejtes cserepekből
szárazon rakták körül a pályát, ez volt a kerítés. Jó magasan ívelt a
cserépszalag, átugrani rajta a felnőtteknek sem sikerülhetett észrevétlenül. Mi
viszont gondos munkával a talaj fölött kiszedegettük a hevenyészett falból a
cserepeket, olyan réseket képeztünk, hogy átbújhattunk rajta. Így lógtunk be a
meccsekre. Kívül-belül benőtte a gaz a réseket, s vigyáztunk is rá, hogy ez a
természetes rejtezés épen maradjon. Akkor mentünk be a Népkertbe, amikor csak
akartunk, hiába őrizték marcona fogdmegek. Pontosabban: világos nappal mehettünk
be, mert sötétedéssel éberebbek lettek a járőrök, meg takarodó után a lakóknak
szobájukban kellett tartózkodniuk, a mozgó alakokat elkapdosták.
Kis csapatunk, amelyik
a hét két-három délutánján a Népkertben időzött, mert ott mindenfélét lehetett
játszani, cowboyt, Tarzant, katonásdit, bújócskát, számháborút, közben minden
fát megmásztunk, a tiltott időben is megjelent a régi helyen. A tábor gyerekei
fedeztek fel bennünket először, ők beszélhettek rólunk, mert hamarosan megjelent
néhány felnőtt is, férfiak, kérdezgettek tőlünk mindenfélét, mi meg
válaszolgattunk. A vége az lett, hogy kiszedték belőlünk, mindennap be tudunk
észrevétlenül jönni.
- Hozzatok pálinkát! –
mondták.
Cserébe töltőtollat
ajánlottak. Egyikünknek sem volt még töltőtolla, csábított bennünket nagyon az
üzlet. Csakhogy a pálinkát pénzért adták a bögrecsárdákban, a kocsmákban meg még
drágábban, s nekünk pénzből volt a legkevesebb.
Otthon elmondtam
anyánknak népkerti kalandunkat. Anyánk megijedt, tiltotta tőlem a Népkertet,
verést ígért, ha nem hallgatok a jó szóra. Nem is lett töltőtollam csak évekkel
később, de néhány pajtásom az iskolában eldicsekedett szerzeményével, Kovács
Gabi, a csapat vezére (bukott már, idősebb volt tőlünk, fizikai fölénye
eredményezte elsőségét) be is hozta a töltőtollat az iskolába, s tintával
íráskor elővette. A tanító bácsi elkérte tőle:
- Honnan van, Gabikám?
- A menekültektől.
S kedves mentorunk,
Pató Ferenc kiszedte a vezérből, aztán szép lassan belőlünk is, hogy pálinkáért
cserébe szinte minden beszerezhető: töltőtoll, óra, nyaklánc, bicska. A tanító
bácsi eltetette velünk a tintát-tollat, s arról beszélt nekünk, hogy nem szép
elvenni, kicsalni más emberektől a javaikat, különösen nem olyankor, ha azok
kiszolgáltatott helyzetben vannak.
- Mit szeretnének még a
bentiek? - kérdezte tőlünk Feri bácsi.
- Csak pálinkát
akarnak. Mindig azt kérnek – válaszolta Gabi. – Más nem kell nekik. Szalonnát is
vittünk be, de az nem érdekli őket. Csak a pálinka.
November
utolsó napjaiban elküldött anyánk a borbélyhoz. Szerettem Imre bácsihoz járni,
mert nála volt Magyar Szó, a napilapunk, s ha nyiratkozni mentem át is lapoztam
az újságot, bele is olvastam. Három lépcsőn kellett felkapaszkodni a bejárati
ajtóhoz, mely fölött ott függött a réztányér. És csöngőt szólaltatott meg az
ajtó, ha valaki belépett a tükrös műhelybe. Odabent többen várakoztak, leültem
én is a pad végére egy bácsi mellé, aki kezében tartotta a Magyar Szót, keze
fölött belenéztem a szétterített újságba.
- Tudsz te olvasni? –
kérdezte a bácsi.
- Tudok.
- Én nem látom csak a
címeket. De szeretném tudni, miről is szól ez az írás. Fölolvasod?
És kezembe adta a bácsi
a Magyar Szót. A harmadik oldalon állt az írás, amely arról tudósított, hogy
Nagy Imre társaival elhagyta a jugoszláv követség épületét. Azért mentek el,
mert a kormány garanciát adott, hogy bántatlanul hazamehetnek. Miután beszálltak
a buszba, magyar katonák helyett szovjetek telepedtek hozzájuk, fegyveresen, és
ismeretlen helyre szállították őket.
- No, akkor ennek is
teljesen vége van – törte meg a műhelyt betöltő csöndet egy bajuszos bácsi.
Az öreg, aki mellettem
ült, megköszörülte a torkát.
- Hallgassanak meg,
emberek!
Mindenki a szomszédom
felé fordult, még a székben ülő vendég is. Imre bácsi rámordult, erre ő a
tükörből szemlélte a mesélőt. Én nagyon szerettem hallgatni az öregeket, ha
élményeikről regéltek.
- Szóval – kezdte a
bácsi, - én annakidején, a nagy háborúban megsebesültem Galíciában és Krakkóba
kerültem a katonakórházba. Lábadozó koromban kijártam az épületből,
bebarangoltam a várat, a tereket, a piacokat, mindent. Hát az egyik ligetben
láttam egy bábszínházat. Zsinegen vezette a bábos a bábját, és olyan volt az az
oktalan jószág, akár hiszik, akár nem, mintha élne. Az előadás végén ki is jött
közénk a mutatványos, ott lépdelt mellette a bábuja is, rendesen rakta a lábát,
mozgatta a kezét, a fejét, integetett, éppen csak meg nem szólalt. Hát ilyen
bábjátékos ez a Kádár! – csuklott el a bácsi hangja. Nyelt egyet,
kisvártatva folytatta: - Elintézte a Rajkot, most meg kiradírozta a Nagy Imrét
is. Minden ellenségét a madzagján rángatja.
- Nemsokára mindnyájan
Kádár madzagján lógunk – fordult felénk szappanos ujjával Imre bácsi.
- Legázoltak bennünket
– szólalt meg egy fiatalabb, magas férfi.
A tükör előtt egy idős,
szerb ember ült, Ilija bácsi. Szappanos képével felénk fordult és permetezni
kezdte a szappanhabot:
- No, gembeši, dobili
ste ono, što ste zaslužili! ( No, gömbösök, megkaptátok azt, amit
megszolgáltatok!)
- Fordulj vissza, Ilija
– mordult rá mérgesen Imre bácsi, a borbély, - és ne beszélj hülyeségeket
borotválás közben, mert véletlenül elvágom a torkodat!
Ilija bácsi
erőltetetten nevetni kezdett, de hirtelen köhögés tört rá, összefröcskölte
szappanhabbal a tükröt.
- Szépen olvastál,
kisfiam – dicsért meg az idős bácsi. – Ki a tanítód?
- Pató Ferenc.
- Isten éltesse sokáig!
Megérdemli.
Ilija bácsi távozáskor
a műhely közönsége felé fordult, kárörvendő arccal, tiszta magyarsággal ezt
kérdezte tőlünk:
- No, gömbösök, hogy
ityeg a fityeg? Hogyan tovább?
- Vigyen el az ördög! –
fakadt ki a hokedlin ülő öreg bácsi.
- Ezt sem hallottam még
magyarul beszélni! – jegyezte meg a fiatalabb, magas férfi.
- Tudott ő magyarul,
amikor az neki hasznos volt – jegyezte meg Imre bácsi. – Dehát úgy hozta a
sorsa, hogy most ilyen gatyában járhat. Különben nem árt a légynek sem. Csak
szeret kicsit piszkálni bennünket.
December
elején a tanító bácsi egy szőke kislányt vezetett be az osztályba. Szembe
állította velünk és bemutatta őt.
- Biluska Olgának
hívják ezt a kislányt, Szegedről jött, fogadjátok szeretettel!
Új osztálytársunknak
két hosszú hajfonata volt, s nekem úgy tűnt, ilyen lehet a mesék aranyhajú
királykisasszonya. Lányok közé ültette őt a tanító bácsi, azok meg körülfogták,
sugdostak, nevetgéltek, titokzatoskodtak. Nagy iskolatáskával a hátán érkezett
Olga, be sem fért a batyu a padba, akkora volt, le kellett tenni a pad mellé az
olajos padlóra. A viháncoló lányok lábukkal föllökték a táskát, tartalmának egy
része kiborult, éppen elém csúszott az olvasókönyv, vaskos kötet, s vonzotta a
szemem, de nem mertem lehajolni érte. Miután a tanító bácsi megelégelte a
hangzavart és mindenkit a helyére parancsolt, leguggoltam az elárvult táska
mellé, s kezdtem visszarakni a kiborult könyveket. Az olvasókönyv maradt
utoljára. Akkorra már Olga engem nézett.
- Átlapozhatom? –
emeltem fel a fejem.
A kislány bólintott.
- Órák után odaadom.
Most kell.
- Dehát itt másmilyen
könyvből tanulunk – súgtam neki.
Kék szemei
elhalványodtak. Mintha megijedt volna. A saját könyve helyett az enyémet
nyújtottam neki. Én megbújtam Molnár Pista háta mögött, hogy a tanító bácsi ne
láthassa elkóborlásomat, s kinyitottam Olga olvasókönyvét. Szakállas Lenin
tekintett rám szigorúan, a következő oldalon, az első olvasmányban Rákosi
pajtásról és az úttörőkről volt szó. Gyorsan továbblapoztam, ez nem érdekelt.
Az új olvasmány címén
már megakadt a szemem! A mi hazánk, állt a lap tetején. De nem ez ragadott meg,
hanem az első mondat, amely így hangzott: A mi hazánk Magyarország. Olvastam
volna tovább is, de beleakadt a szemem, a lelkem abba az első mondatba, annyira,
hogy számomra megszűnt az osztály, nem észleltem, mi történik körülöttem. A mi
hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, állt a harmadikos könyvünkben, s
nekünk tavaly, a harmadikban, be kellett vágnunk azt a szöveget, szigorúan
ellenőrizte ebbéli tudásunkat Raffai Rózsa tanítónőnk.
Az én nyelvemen
közöltek velem két információt. A könyv meg nem hazudhat. Melyik is az én hazám?
Öt évtized elmúltával is, ahogy most írok, fölelevenedik bennem az akkori
lüktetés és izgalom.
A tanító bácsi hangja
zökkentett vissza az osztályba:
- Balogh Pista,
olvassál!
- A mi hazánk
Magyarország – kezdtem.
Az osztály falrengető
röhögésben tört ki. De nem szárnyalt messzire a hahota, gyorsan elhalkult, pedig
a tanító bácsi nem parancsolt rendet. Olyan csönd született közöttünk, amely
arra tanított minket, szívünkkel is gondolkodjunk. Idegenül hangzottak a tanító
bácsi lépései, odajött hozzám, kezébe vette a könyvet, belenézett, aztán
lapozott néhányat.
- Délután olvashatod
ezt a könyvet – mondta. Nem dorgált, fejemre tette kezét, szinte éreztem
átsugárzó szeretetét.
Óra végén vissza
akartam adni Olgának a könyvet.
- Én nem nevettelek ki
– vallotta meg. – Vidd csak haza, nézd át, ha érdekel.
Könyvet cseréltünk.
Otthon szüleimnek is
megmutattam a szöveget.
- A mi hazánk most nem
Magyarország – mondta apánk.
- De volt a mi hazánk
Magyarország?
- Volt. Ám az nagyapáék
országa volt.
- Aztán? – sürgettem
apánkat.
- Aztán valami olyasmi
volt a negyvenes évek elején is.
-Olyasmi?
- Olyasmi.
E szó jelentésmezejét
azóta sem tudom igazán megfejteni. Mire utal, mire mutogat az „olyasmi”? Mi
lehetett nálunk a negyvenes évek elején? Hosszú évtizedek kellettek hozzá, hogy
fölfejtsem ezt a titkot, hogy értelmezzek dolgokat és eseményeket, hadba
vonulásokat, háborúzó oldalakat, igazságot, hamisságot, hazugságot, Isten
nevében is elkövetett égbekiáltó bűnöket, terrort, kivégzéseket, Tiszába-Dunába
veszejtéseket és vérbosszú-megtorlásokat.
December közepétől
iskola után a népkerti tábor bejáratáig kísértem Olgát. Szívesen fogadta
táskacipelésemet. Szegedről mesélt mindig, az Április 4-e utcáról, amelyben
laktak. Beszámolói alapján egy különleges és szép utcát képzeltem magamnak, nem
oly sáros-porost és keskenyt, mint a mi József Attila utcánk. Szerettem volna én
is egy nagyvárosban élni, ahol aszfaltosak az utak és a járdák, ahol nincsenek
kibillenve helyükről a flaszter téglái, amelyekben sűrűn megbotlottam
mezítlábolásaim idején, és fájó sérüléseim akadályoztak a focizásban.
Meséltem Olgának titkos
bejáratainkról is, de ő nem hitte el, hogy be tudok és be merek menni a táborba,
ezért szemléltettem neki e jártasságomat. Igyekeztem őt rábeszélni, hogy jöjjön
ki, megmutatom neki Kanizsát. Ő félt, s elmondta, hogy minden gyereknek, aki
iskolába jár ismert az órarendje, s a tanítás befejezése után legkésőbb
félórával jelentkeznie kell a tábori bejáratnál, az ellenőröknél. Délután nem
lehet kijárni.
December 24-én délután
végre átmászott Olga a sportpálya cserépkerítésén. Boldogan mutattam meg a
nevezetességeket, a városházát, Tolnai leégett boltját, a gyönyörű szép
tűzoltólaktanyát. Bemutattam neki a laktanya előtti víztározó halacskáit,
amelyek télen is úszkáltak, mert itt harcoltak a téllel, nem engedték befagyni a
medence színét, s artézi kút táplálta, télen gőzfelhő tört ki a vízzel együtt a
csőből. Aztán elhívtam hozzánk, vonakodott kicsit, de eljött. Anyánk egyetlen
mondattal feloldotta a kislány zavarát, megdicsérte szép hajfonatait, s azt
mondta, neki is ilyenek voltak lány korában.
- Én is nagy masnikat
kötöttem copfjaimba vasárnaponként. Hétköznap pertlivel fogtam össze a végét.
- Én is így szoktam.
És beszélgettek ők a
hajviseletről, aztán a karácsonyi készülődésről, a kalácssütésről, meg ki tudja
még, miről? Én csak néztem őket, nem hallottam már a beszélgetést.
Öcsénk felébredt
délutáni szunyókálásából, odaállt Olga elé, kérdezgetett tőle sok butaságot,
amilyeneket csak az óvodások meg tudnak fogalmazni, ám nem sokáig tartott
kíváncsisága, visszaengedte Olgát anyánknak, de előbb elfoglalta magának.
Odatörleszkedett az ölébe, megbújt a kislány két karja között, s hallgatta, mit
beszél anyánkkal.
Megint a masnikat
vették elő. Olga panaszosan mondta, hogy a zöld szalagot otthon felejtették,
pedig ő azt mennyire szerette. Anyánk titokzatosan mosolygott:
- Várjatok csak! –
mondta, és bement a hálószobába.
Hallottam a
ruhásszekrény ajtajának csikordulását.
Anyánk kisvártatva
visszatért, kezében fényes, levélzöld szalag.
Olga felsikoltott.
Anyánk először a
kislány kezébe adta a pántlikát. Ő nézegette, hajához próbálgatta, masnit
hajtott belőle.
Közben kisült a
karácsonyi mákos kalács, illata betöltötte a konyhát. Anyánk kemencébe rakta a
diós vekniket, becsukta a kemence száját.
- Kérem vissza a
szalagot! – állt meg Olga előtt.
A kislány szája
legörbült, szemébe könny futott.
- Kimossuk – nyugtatta
őt anyánk.
A kemencén pillanatok
alatt megszáradt a szalag. Anyánk meg elkészítette addig a vasalót. A sparhertre
tette, ott átmelegedett annyira, hogy kivasalhassa előlünk rejtett kincsét.
Aztán hokedlit húzott Olga mellé, odaült, kezébe vette a tömött, szőke
hajfonatot. Kibontotta, fésülgette, újra befonta és a végére odabiggyesztette a
zöld masnit. Idegenszerűnek és különösnek tűnt akkor a mi anyánk énnékem, mert
ilyennek még nem láttam őt. Arcán aranyos fény ragyogott, szeme mosolygott. A
konyha melegében Olga arcán búzavirág nyílott. Micsoda titok lehet e zöld
szalagban, villant agyamba. Miért őrizte ezt anyánk oly sokáig eltitkolva
tőlünk?
- Te hülye! – mondta
később bátyánk, amikor este elmeséltem a délutáni történéseket. – Kislányt
szeretett volna az anyánk. Te is azért születtél, az öcsénk meg pláne!
Akkor megharagudtam,
nagyon. Mindenkire. A világra is.
Világoson indultunk
vissza Olgával, hogy észrevétlenül bejuthasson a táborba. Anyánk kettévágta a
mákos és a diós veknit is, kicsiny üvegbe mézes pálinkát csurgatott.
- Vidd haza, kislányom,
a tieidnek. – Hirtelen a szájára csapott. – Mit is beszélek? Add oda szüleidnek,
kislányom. Boldog karácsonyt mindenkinek!
A következő év elején
január végén-e, február elején-e, Pató Feri bácsi megkérdezte Olgát:
- Merre mentek Olga?
- Azt mondta édesapám,
hogy Hollandiába, Svédországba vagy Kanadába.
Csupa olyan szó, amely
a távoli világot jelenti. Néztem csak a dús szőke copfokat, amelyek végén
sokszor ott virítottak anyánk zöld pántlikái, és kezdett minden beleveszni
valami nagy-nagy gomolygó ködbe. A mi hazánk Magyarország, zakatolt bennem, a mi
hazánk Magyarország. A mi hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, hasított
lelkembe az iskolacsengő.
Aztán eldőlt minden.
- Hollandiába megyünk.
Ők befogadnak minket – közölte az osztállyal és a tanító bácsival Olga.
- A mi hazánk Hollandia
– suttogtam ijedten padomnak.
Szünetben odajött
hozzám a kislány, megfogta a kezem és arra kért, írjak neki levelet.
- Itt a címem –
suttogta. Kezembe nyomott egy cédulácskát.
Csak otthon vettem elő
zsebemből Olga címét. A papírdarabra gondosan ráírta a szegedi lakcímét.
Eltettem kincsemet bélyegeim közé. Évtizedekig őriztem, egyetlen kézzelfogható
emlékemet.
Másnap Olga nem jött
iskolába. A tanító bácsi elmondta nekünk, az éjjel Olgáék elutaztak.
Otthon beszámoltam
anyánknak is Hollandiáról. Meg arról is, amit Pató Ferenc tanító bácsi mondott
az osztály előtt:
- Senki sem tért vissza
szülőhazájába. Szomorú ez, gyerekeim, nagyon szomorú.
Anyánk csak bólogatott.
- Akkor Olga holland
lesz? – kérdeztem szülénktől.
-
Nem lesz, kisfiam. Magyarnak született, magyarnak marad Hollandiában is. Ahogy
mi is azok maradtunk ezen a tájon. Mi magyarok vagyunk, kisfiam, ez egyetlen
kincsünk.
Évtizedekkel később,
amikor az élet úgy hozta, hogy nekem is vándorolnom kellett a
szülőföldemről, a Tisza alsó szakaszáról, egy Dél-nógrádi évezredes falucskába
kerültem, Egyházasdengelegre. Ott okítottam a nebulókat anyanyelvük szeretetére
és megbecsülésére. 1996 októberében tanulmányi kirándulásra invitáltam
diákjaimat. Csodás helyeken jártunk: A Pál utcai fiúk lábnyomán, a Füvészkert
megmaradt zugában. A Múzeum-kerben kedvünk szottyant a golyózáshoz is. Aztán
fölkaptattunk a Várba, a Hadtörténeti Múzeumba. Sok érdekes termet
bebarangoltunk, el is fáradtunk, s végül abban a teremben telepedtünk le,
pihenni kicsit, ahol az 1956-os forradalmunknak és szabadságharcunknak
állítottak emléket. Üldögéltünk kicsinyég, de a gyerekek hamarosan kíváncsian
körbejárták a kiállítást, aztán körém gyűltek, várták, hogy induljak, menjünk
tovább. Én meg nem mozdultam a terem közepén elhelyezett pihenőpadról. Beszélni
kezdtem nekik az én magyarkanizsai ötvenhatomról, a vándorlókról, a
befogadó táborokról, Olgáról. Kisdiákjaim elhallgattak, kezdtek rám figyelni,
leereszkedtek a parkettre, ültek körben, én meg csak meséltem, regéltem. Közben
szinte megtelt a terem, más látogatók is odatelepedtek diákjaim mellé.
A történet végén
megszületett a csoda! Eszterke, egy szőke ötödikes, aki hosszú haját egyetlen
dús hajfonatban viselte, odaállt elém:
- Tanár bácsi, ez volt
az első szerelem?
2006 augusztus -
szeptember