„Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket."
Ferenc pápa
üzenete a 2015. évi missziós világnapra
Október 18.
"Menjetek,
tegyetek tanítványommá minden népet!" –
mondta Jézus tanítványainak. E felhívást követik a világ számos országában
tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az
egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján
megtartja a világmisszió napját. Október 18-án a magyar templomokban is a
missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció
javára fordítják. A missziós világnapra Ferenc pápa üzenettel fordult a
hívekhez, melyet mellékelten küldünk.
A 2015. évi
Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből
nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt
ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és
hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt
életet élő személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a
kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az
Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és kövessük Őt, vegyünk
példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a
szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra
megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt
szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a
jellegzetességét.
A missziós dimenzió, amely az
Egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden
formájában¸ és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne
szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a
misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki
meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki
Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus
„vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt
dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii
Gaudium, 266).
A misszió nem más, mint
szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az
embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt,
felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat
bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad,
Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő
fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez
(vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós
parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház mindig megújuló missziós feladataira
és helyzeteire. Az Egyházon belül mindenki meg van hívva az Evangélium
hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre
vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket:
jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem
jutott el az Evangélium.
Az Ad gentes zsinati határozat
kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra
és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós lendületet adott
a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent
Teréz alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók
védőszentje: az ő személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és
a misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II.
Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon nyitott az
ad gentes missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott ez a távoli, az
evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek
befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az „interkulturalitás”
a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét
visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen
adjuk oda önmagunkat az Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem
létezhetnek kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az
hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a világ sokféle
perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének módjává válik és ő kárpótolja
őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit
eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy
humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr
személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot szolgálja. A missziós
intézményekben a képzést végzőknek a feladata, hogy világosan és becsülettel
rámutassanak az élet és a cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék
el a valódi missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz
fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű
vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy
elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését, amely a
teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok
számára a kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és
mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből fakadó adományt
az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az Evangélium
hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető
ember szükséglete!
Napjainkban a missziónak szembe
kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez
való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és
tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell
ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából
merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának
befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely
képes átalakítani ezeket.
Ennek az összetett helyzetnek a
tükrében feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium hirdetése?”
A válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a
kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek,
azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,13-14). Az az evangelizáció,
amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart
elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan
kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii
gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek számára,
akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt
választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem ideológiailag,
hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a
mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom
gyakorlásáról, hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra
az Evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.
A keresztény tanúságtétel
érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények
között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is
jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette:
„A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és
mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző
küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre
bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni, akár csak
rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a
testvéreink arra vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós
hivatásukban. A missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási
pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet
nyújtani számukra.
Az Egyház missziós intézményei és
művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus
Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani, szükségük van
a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a
megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma
püspöke részéről a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy
az együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét
képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a
világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti
alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző
Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb legyen az
evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek
gyümölcse.
Péter utódának Missziós Műve az
egyetemes apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a
megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton végezze az
evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért
területeken.
Kedves testvéreim, a misszionárius
szenvedélyének középpontja az Evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem
ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16). Az Evangélium az öröm, a
felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház tudatában van
ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek
azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1
Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és
világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes
kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az Egyház missziós tevékenységének hatalmas
területén minden megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes
helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes
hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak
és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros
kapcsolatukkal.
Miközben Szűz Mária, az Egyház
édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik
az Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között,
akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra
apostoli áldásomat.
Vatikán, 2015.
május 24., Pünkösd ünnepén
FERENC pápa