"Regőczi István atya, az Isten vándora, egy hónap híján hetven éves papi szolgálatában a hivatás sugárzó fénye volt életében, és ez a fény, – nemcsak én hiszem ezt –, megmaradt halála után is. Tovább sugárzik, és fog sugározni az emlékében, az élete műveiből." - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
A
hivatás sugárzó fénye
Regőczi István atya?
Regőczi István atya, az Isten vándora, egy hónap híján hetven éves papi
szolgálatában a hivatás sugárzó fénye volt életében, és ez a fény, – nemcsak én
hiszem ezt –, megmaradt halála után is. Tovább sugárzik, és fog sugározni az
emlékében, az élete műveiből. Joggal remélhetjük, hogy századokon át állni
fognak az általa épített templomok, és olvasni fogják életéről írott könyvét.
Nem véletlen, hogy mint Isten Fiának, az önfeláldozó, önemésztő könyörületességű
Megváltónknak, Krisztusnak követője, hajlíthatatlan gerincű hűséges szolgája hat
év börtönt viselt. Olyan ember volt, akit Üdvözítő Istenünk megalázkodása bűvölt
el. Megindított az a rettenetes gyötrelem, amelyet a megtestesült Ige szent
emberséggel elszenvedett. Maga a dicsőséges, élő Isten vérrel verejtékezve,
megostorozva, tövissel koronázva, megfeszítve, Aki ott vár a világ végezetéig a
kereszten, mennyei méltósága ellenére erőtlenségben, türelmesen, Ő a
testestül-lelkestül fájdalmat szenvedőknek, az igazaknak, a vértanúknak és
szenteknek a vigasztalása, Aki minden korban követőkre talál hívta meg a
kemény életre.
Ahogyan Az Isten vándora
kötetéből megtudjuk: „Ego memet ardua fixi.” – volt papi hivatásában a
jelmondata. Vonzotta Krisztus keresztje és feltámadása, és a fia keresztje alatt
álló anya fájdalmában való osztozása, amikor beteljesedett az öreg Simeon
jóslata a „te lelkedet is hét tőr járja át.”
Mária által Jézushoz. A
Szentlélek erejében Mária által a Fiúhoz az Atya házába.
Tizenkét éves korából
valóak az Evangéliumban olvasható első szavai Jézusnak: „Nem tudtátok-e, hogy
Atyám házában kell lennem?” Édesanyja, Mária kérdésére: „Fiam miért tetted ezt
velünk? Látod, atyád és én bánkódva kerestünk.” – felel így.
„Atyám
kezedbe ajánlom lelkemet!” – Visszhangzanak az első szavakra, és mennyire
hasonlóak azokhoz, Megváltónk utolsó szavai.
Ahogyan, mikor a gyermeke
válaszát hallotta „Anyja szívébe véste ezeket a dolgokat.”, biztosak lehetünk
abban, hogy ugyanúgy véste szívébe, és minden jelenésében a mi szívünkbe is
szeretné, mélyre bevésni az utolsó mondatot is. Hiszen ilyen „egyszerű”,
Jézusnak ez első és utolsó mondata. Emberi életének gyémánt keretbe foglalása.
Hűséges szolgái, akik közé tartozott István atya is, életét ez a keret tartja.
Belátta, és élete példázata is annak, amit az emberek sajnos igen nagy
százalékban nem látnak be, nem mérnek fel. Aggodalmaskodóak. Nem hagyatkoznak az
Atyára, nem bíznak Isten gondviselő szeretetében. Maguk akarnak mindent
elintézni. Lótnak-futnak, mert azt hiszik, nélkülük megáll a világ. Ha van is
hitük, az parányi és ingadozó. István atyától azt tanulhattuk meg, azt
tapasztaltuk meg a közelében élve, hogy mit tesz, ha megvan az emberben a
„mustármagnyi hit”.
Olyan ember volt ő, aki egy
pillanatra sem felejtette, hogy életünk a mindenható jóságos Atyánk kezében van,
és a cselekvéseinket a megtestesült, velünk élő Ige irányítja. Szaladt,
gyalogolt, kerékpározott nem keveset, illetve vitték, vittük kocsival egyik
helyről a másikra, főként egyik templomból a másikba. De az, ami a napjait
meghatározta, az életét betöltötte, az volt, hogy minden hajnalban szentmisével
kezdett. Mikor egy átlag, bár reggel időre munkába érkező ember még éppen csak
ébredezni kezd, addigra ő már a város más-más templomában befejezte az első
miséit. Amint gyakran mondta is, élete a szentmise. Így egész élete olyan lett,
mint egy nagy szentmise.
A gyerekeket, a fiatalokat
tanította, nevelte, felkarolta, irányította a keskeny útra.
Tíz éven keresztül tartott
a Váci Fegyház és Börtönben, minden héten az elítélteknek szent misét. Az első
árvaháza építéséhez Kis-Vácott sok segítséget kapott a börtönparancsnoktól. A
börtön évei alatt sok köztörvényes rabot sikerült megtérítenie, és ártatlanul
elítélt rabtársainak vigaszt nyújtania. Az a misszió, amit lelkiismeretük
szavára, – kockáztatva ezért a fegyőrök részéről, ha észreveszik, vagy ha
besúgók feljelentik őket, a megtorlást –, a rabpapok végeztek, ma a
börtönlelkészek feladata. A sátoraljaújhelyi börtönben például ennek a
pasztorációnak „nagy mestere” Hajdú Miklós atya, aki Európában először az elmúlt
év őszén, börtön Cursillo-t szervezett, melyen 25 rab vehetett részt. Ferenc
pápa is megköszönte ezt a szolgálatot. Hiszen ha kitárjuk a szívünket, Istenben
szabadok vagyunk.
A papok közvetítésével
érezni Isten szeretetét… A papok nélkül a Szentséges Szívem nem
diadalmaskodik... Imádkozzatok a pásztorokért, velük győzedelmeskedem…– szabadon
idézem a „Béke Királynőjének” üzeneteiből. Az első jelenés Medjugorjében 1981
júniusában volt az akkor kommunista Jugoszlávia jelentéktelen kis falujában.
1986. augusztus 9-én, mikor István atya negyven év után újra útlevelet kapott,
az első külföldi útjára mi vittük Medjugorjéba.
Huszonkét évvel később,
2008-ban, mikor az atya 93. születésnapját ünnepeltük a „forró-hidegrázás”
élménye volt számomra is a
Születésnapi meglepetés. Ő, az 1986-ban tíz
éves belga kisfiú, misézett együtt a Kútvölgyi Engesztelő Kápolnában István
atyával, akinek hivatása magját azon a medjugorjei reggelen, amikor a templom
előtt – lám nem –
véletlenül
találkoztak,
fújta szívébe a Szél.
Mára hatalmas, Fatimához, vagy Lourdes-hez hasonló zarándokhely lett Medjugorje,
ahová a világ minden tájáról embertömegek érkeznek, hívők, akiknek hite még
mélyebbé lesz, és kíváncsi hitetlenek is, akik közül sokan részesülnek a
megtérés kegyelmében. Együttműködni a megváltás művén Jézussal, és engesztelni a
világ bűneiért ez töltötte be az életét. A nagy szentekhez hasonlóan tapasztalta
meg ő is, hogy minden kegyelem, amiért nem szűnt meg hálát adni. Mélységesen
hitt a Gondviselésben, hogy soha nem késik. Legfeljebb egy negyedórát, de azt is
csak azért, hogy próbára tegye hitünket, szeretetünket.
A harmadik évezred
függősége a szorongás, mondják, és azt hiszem ez nagyon így van. Ennek a
betegségnek pedig egyetlen gyógyszere a hit. István atya mélyen hitt. Mélyen
hitte, sőt tudta, mert hosszú élete adta a tapasztalatot ehhez, ha Isten új
kőből épített templomot akar, vagy ha sok ember szívében a Szentlélek templomát
akarja építeni, vagy ujjá építeni, és őt választotta eszközül, akkor mindent,
ami szükséges, meg is fog neki adni ehhez.
Kovász ember volt. Az
igazsággal, szelídséggel, és tisztességgel, teljesen ártatlanul és bűntelenül
keresztre feszített Isten Bárányának a követői a világban minden korban
üldöztetésnek, gyűlöletnek vannak kitéve, és sokszor ők is mártírhalált
szenvedve térnek az Atya házába. Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt övéinek,
akiket szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét adva,
példát mutatva nekik, szólította fel őket, miután megmosta lábukat, Amint én
tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Nagycsütörtökön főrangú katolikusok,
akiknek ez tiszteletbeli joga, és az Úr parancsának mintegy külső követése
utánozzák ezt az evangéliumi szertartást. A belső jelentése sokkal mélyebb a
parancsnak. Az élet gyakran ad alkalmat arra, hogy megalázó szolgálatokat
teljesítsünk. Odatérdeljünk testvéreink lába elé, az alázatos Isten parancsa
szerint alázatos szeretetünk szolgálatát nyújtsuk nekik, a gyöngéd figyelmesség
ezer nagy és apró jótettével. Az alázatossággal teljes lábmosás a csodálatos
bevezetése annak a szentségnek, melyben az Istenség végtelenül megalázkodik.
Mindent Isten cselekszik, semmi sem a vak-véletlen műve, hanem a Gondviselés
működik. Türelem, engedelmesség, és az önakaratról való lemondás kell ahhoz,
hogy Isten szent akaratának biztos és békességes útját járja az ember, ahogyan
tette ezt egész életében István atya is. Sohasem elégedetlenkedett, soha sem
türelmetlenkedett. Sorsfordulatokban gazdag életében sokszor
tanácstalankodhatott, vagy érthetetlenkedhetett volna, miért is ez a sok-sok kín
és gyötrelem. Ő azonban minden kuszáltságban érezte a vigasztalást, a bíztatást:
Megérted ezután.
Élete, csaknem száz éve
nagyon nehéz korszakára esik a világ és a magyar történelemnek. Nagy szükség
volt akkor is, és nagy szükség van napjainkban is, – imádkozzunk ezért az Úrhoz
–, adjon sok olyan papot az Egyháznak, mint Regőczi István atya, akik a hivatás
kegyelmét jól használják fel!
Kapcsolódó írások: