Október 21-én, szerdán Vértesaljai László készített interjút a családszinódus végéhez közeledve Erdő Péter bíborossal a Vatikáni Rádióban.
Interjú Erdő Péter bíborossal
a családszinódus végéhez közeledve
Október 21-én, szerdán Vértesaljai László készített interjút Erdő Péter
bíborossal a Vatikáni Rádióban.
– Bíboros úr! Lassan
végéhez közeledik a háromhetes rendes családszinódus. Jóllehet a fontos záró
rész még hátra van, és ez nagyon nagy munka lesz. Először is, milyen légkörben
zajlott a szinódus az aulában?
– Természetesen
sokkal jobb légkörben, mint azt a sajtó közvetítette. Nagyon testvéri és őszinte
légkör volt. De az őszinteség nem azt jelenti, hogy veszekedések voltak, hanem
azt, hogy mindenki elmondta a saját véleményét, tapasztalatát: az összes
földrész egyházi élete kirajzolódott előttünk. Bár a fölszólalások rövidek
voltak, mert három percet kapott mindenki, mégis egy egész nagy panorámát
kaptunk, és mindenkiben megvolt az a készség, hogy figyelemmel hallgassa a
másikat, és tiszteletben tartsa a véleményét és a meggyőződését.
– A tavalyi
rendkívüli családszinódushoz képest ez a mostani hordozott-e a hangulatában,
légkörében valami újat?
– Annyiban biztosan,
hogy volt idő arra, hogy mindenki átgondolja a főbb témákat. És ez az idő
valahogy „összeérlelte” a világ püspökeit. Talán a különbségek már nem voltak
olyan nagyok, talán a felvetések nem voltak olyan váratlanok, hiszen, ismétlem,
átbeszéltük ezt a dolgot. Az elmúlt egy évben tudományos kongresszusok voltak,
könyvek egész sora jelent meg azokról a problémákról, amelyek itt előkerültek.
Tehát ez sem múlt el nyomtalanul. Azok, akik eljöttek, fölkészültek a témából.
– Néhány szinódusi
atya rögtön az első nap estéjén levélben jelezte a Szentatyának észrevételeit.
Ez a levél mennyiben befolyásolta a szinódus menetét?
– Maga a levél aligha
befolyásolt bármit is, hiszen a szinódus nyilvánossága előtt nem is volt róla
szó. De még a folyosón sem volt jellemző, hogy erről a levélről suttogtak volna
a kávészünetben egymás között az atyák. Hanem megint csak a média volt, amely
emlegetett valamilyen levelet, aztán leközöltek egy szöveget, másnap közölték,
hogy nem egészen úgy volt, aztán azt is, hogy ki és mit írt. Azt hiszem, ez
inkább egy külső keveredés volt. Lehet, hogy valakik írtak valamilyen levelet,
de minden bíboros írhat levelet a Szentatyának. Úgyhogy ennek a szinódusi
közösségen belül nem volt igazán semmiféle megosztó vagy komolyabban zavaró
hatása.
– Amúgy is a
Szentatya ott van az üléseken, tehát bármikor, az ülések között, a szünetben
megszólítható, elérhető. Gondolom, minden szinódusi atya élt azzal a
lehetőséggel, hogy legalább pár
szót váltson
vele személyesen
– Ez nagyon is így
van. Sőt, a pápa előbb bejön az ülésterembe, mint ahogy kezdenénk a tárgyalást,
így a beérkezőket még üdvözli is. Hogyha valaki nem olyan modortalan, hogy
sok-sok percre lefoglalja a Szentatyát a bejáratnál, akkor a többiek is mind
kezet foghatnak vele. Ha valaki nagyon sokáig megállítja, akkor a többiek
kénytelenek megkerülni, hogy a termet fel tudjuk tölteni. Tehát a valóság az,
hogy közvetlenül, személyesen lehet neki kérdést feltenni vagy javaslatot tenni.
– A pápa a szinóduson
kívül és bent, a szinódusi aulában is jelen van. Az ő jelenléte milyen hatással
van a püspökök gyűlésére?
– Itt megint csak
mást szoktak a médiában emlegetni, és mást éltünk át mi. Mi azt éltük át, hogy
egy jóindulatú atya, aki figyel bennünket, akinek minden hozzászólás fontos, de
ő nem reagál ezekre. Sem a nyitóbeszédében, sem a második nap elején, amikor
röviden szólt hozzánk. Nem reagált a felszólalásokra, és nem adott senkinek
igazat, vagy nem korrigált senkit. Hanem hagy mindenkit, és rezzenéstelen
jezsuita arccal hallgatja végig a különböző felszólalásokat. Nem lehet leolvasni
az arcáról, hogy melyik tetszett neki, vagy melyik nem. Ezzel is azt segíti elő,
hogy mindenki szabadon kifejtse a véleményét. Ő ezt nem befolyásolja.
– Több szinódusi
atyától hallottam, hogy ez egy olyan szabad fórum, ahol nincs olyan dolog, amit
ne lehetne elmondani.
– Így van.
Nyilvánvalóan itt felelős emberek beszélnek, akár a püspökök, akár a meghívott
szerzetesek, plébánosok, világiak. Azt hiszem, nem is olyan szándékkal érkeztek,
hogy olyasmiről beszéljenek, amit nem helyénvaló egy szinóduson elmondani.
Nagyon megragadó volt a tizennyolc házaspár tanúságtétele. Ha családról
beszélünk, akkor szóljanak a családok. Például az a tizenkét gyermekes házaspár,
aki négy hónapos legkisebb fiát, Dávidot behozta ölben a szinódusi terembe is,
ami után azt írták az újságok, hogy megjelent a szinódus legfiatalabb
résztvevője. Ez a család arról tett tanúságot, hogy mindenki azt hiszi, tizenkét
gyermeket felnevelni valami szörnyű nagy fáradság és nehézség – azt mondták,
biztos, hogy egész energiájukra szükség van hozzá, de az életben minden más is
ilyen, és a korábbi életükhöz képest ebben a házasságban a gyermeknevelés
sodrában sokkal boldogabbak voltak, mint egyébként. Már itt a földön is a
család, sőt a nagycsalád az igazi boldogság forrása.
– A szinódus létszáma
meglehetősen nagy. Nem okoz ez nehézséget, tekintve a háromperces
hozzászólásokat?
– Az idén azért
sikeredett ilyen rövidre a hozzászólási idő, mert új módszert vezettek be. Három
részre osztották a témát, háromszor újrakezdődött az általános vita, és azután
háromszor újra szétosztották a témát a nyelvi csoportok között. Emiatt úgy
alakult az időkeret, hogy a rendes felszólalások három percre korlátozódtak.
Három perc alatt nem lehet részletes teológiai, jogi vagy pasztorális érvelést
kifejteni. Viszont tapasztalatokat, gondolatokat össze lehet foglalni. S hogyha
az atyák ügyesek, és sokszor látszott, hogy azok; akár egy földrész vagy egy
ország képviselői megosztották egymást között a témát, s ki egyik, ki másik
oldalról világította meg ugyanazt. Kirajzolódott például nagyon sok afrikai
ország helyzete, az a pasztorális probléma, amelyet a több lépésben kötött
házasság szokása jelent. Vagy az a valóságos felismerés, hogy Afrikában még
szerencsére nem az elmagányosodás a fő veszély, bár a nagyvárosokban már ott is
megjelent. A család mint egy nagyobb egység működik, és inkább arra kell
vigyázni, hogy ennek a kölcsönös segítségnyújtásnak a hálója megmaradjon az
emberek között, mert ha ebből kiszakadnak, főleg akik elhagyják a régiót, akik
elvándorolnak Afrikából, azok utána támasz nélkül maradnak. Érdekes volt az
indiai tapasztalat is, amely a kombinált házasságokat emlegeti újra meg újra.
Azokat a házasságokat, amelyeket a család és a közvetítők segítségével
boronálnak össze. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a házasuló felek akarata
ellenére történik. Sőt, legtöbbször akarják ők maguk is a házasságot. Lehet,
hogy nem a személy iránti szerelemből, hiszen nem ismerik még egymást annyira,
de a saját családjuk iránti bizalom alapján. Sokszor ezek a házasságok
teherbíróbbak, és több segítséget kapnak a rokonságtól. Úgyhogy nem teljesen
elvetendők, viszont a személyes döntés, a személyes szabadság szerepét itt is
hangsúlyozni kell.
– A szinóduson jelen
van az összes földrész. Ez a sokszínűség, ami legalábbis kontinentális szinten
megjelenik, zavaró vagy inkább megtermékenyítő?
– Szerintem ez
nélkülözhetetlen. E nélkül a sokféle tapasztalat nélkül nem is tudunk reálisan
gondolkozni a központi témáról, magáról a családról. A család az egész emberiség
kincse, az nem egy regionális sajátosság. A kihívások nem mindig problémák,
sokszor pozitív lehetőséget jelentenek. Ezek lehetnek mások régiók szerint, de
egymást gazdagítják, mert az egyik régió pozitív tapasztalata olyan szempontot
emel ki, amely a másik régióban nem jutott az emberek eszébe, de lehetőségként
felmerül. Azt hiszem, nemcsak pozitív, hanem szükségszerű is a többféle
nézőpont.
– Hogyan lehet a
sokféle hozzászólást közös mederbe terelni, s aztán csoportosan összerendezni?
Hiszen ez éppen maholnap feladat lesz.
– Mindenekelőtt a
sokféle hozzászólásnak van egy közös alapja. Ez pedig a katolikus hitünk. Ez egy
nagyon fontos kérdés, mert nem általában szociológiai szempontból beszélünk a
témáról, hanem a hitünk fényében. Ugyanakkor van egy munkaokmány, az Instrumentum
laboris, aminek
a fejezetei és pontjai szerint kellett a hozzászólásokat megtenni. Minden
hozzászólónak meg kellett mondania, hogy melyik ponthoz fűzi a megjegyzését. Ez
önmagában is kanalizálja a témát, mert a hozzászólásokat rögtön számok szerint
lehet rendezni, s ott konfrontálódik az ember később a bizottságban azzal, hogy
ehhez a ponthoz például ellentétes megjegyzések vagy egymást kiegészítő
szempontok születtek.
– Bíboros úr, ön
hivatalból mint főrelátor tagja a szinódus záródokumentumát előkészítő
bizottságnak. Óriási rohammunka lesz tető alá hozni a rengeteg hozzászólás
alapján a szinódusi atyák elé kerülő tervezetet, amelyről aztán végül majd
szavaznak. Kikristályosodtak-e a legfontosabb pontok, észrevételek,
megállapítások, új igények és esetleges továbbgondolandó kérdések?
– Sok minden
kikristályosodott. Például a házasságra való felkészítés és a házasság kísérése.
Minden nyelvi csoport, minden régió kéri és hangsúlyozza azt, hogy az egyház
szervezettebben, például püspökkari szinten megfogalmazva is, jelölje meg a
távolabbi, közelebbi, közvetlen házassági előkészítésnek, a szertartás szép,
hatásos lefolytatásának az útját, és azt, hogy hogyan kísérjük a fiatal
házasokat később. Mindez az jelenti, hogy egyrészt a házasulandóknak legyen meg
már az elmélyült, a személyes, a felelős katolikus hitük, tehát ne csak mint egy
természetes emberi közösséget nézzék a házasságot, hanem legyen meg bennük a
természetfeletti szempont is. Másrészt nagyon fontos, hogy a közösséggel
legyenek kapcsolatban már az előkészület ideje alatt és később. Hiszen ez segít
rengeteg olyan probléma megoldásában, ami a házasságot egyébként megterheli.
Ebben közös a hang és közös a kívánság. Nagyon fontos dolog az is, hogy a
társadalom előtt a családok érdekében fel kell lépni mindenütt, a helyi
hatóságok felé, mindenütt, ahol az ember részt tud venni a közéletben. Ezt az
alapvető szempontot, a családok igazi javát a puszta gazdasági hasznosság fölé
kell helyezni, s ezt a hangot érvényesíteni kell. Ez egy szociálteológiai
kérdés, az egyház társadalmi tanításának a kérdése, de minden földrészen
szorgalmazzák, hogy ennek megfelelő közösségi szervezettségi cselekvést is
mutassunk fel, ne csupán tanítsunk ezekről a kérdésekről. Ez nagyon fontos,
hiszen ma a család – és ez megint egy közös szempont volt – egy olyan
ideológiával, a genderideológiával néz szembe, amely a családot mint közösséget
meg akarja szüntetni. Amely a definíciókban, az alapfogalmakban is teljesen el
akar tekinteni az eddig ismert emberi intézményes fogalmi világtól, úgy a
házasság, a család, mint az egyéb közösségek vonatkozásában. Mi pedig azt
valljuk, hogy a család olyan emberi értékeknek az átadója, olyan
nélkülözhetetlen alap, amire a társadalomnak épülnie kell, ami nélkül a teljes
emberségre való fejlődés is zavarba kerül, és legtöbb esetben nem is válik
lehetségessé. Igazán nagy súlyt kell helyeznünk arra, hogy a családnak a
becsületét, a családnak az értékét ismerje el a tágabb emberi közösség is. Nem
azért, mert mi ezt így szeretnénk, hanem mert ez az emberiség érdeke.
Forrás és fotó: Vatikáni
Rádió
Magyar Kurír