"...most az egyszer önmagát tréfálta meg az örök mókamester. Megjelentette második verskötetét Szélcsatornában címmel. És ennek a kötetnek ő maga tartotta meg valahai tanítványa, mai színésze, Szabó Jano társaságában a „sajtóbemutatóját”." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Játék
a versekkel
(Bucz
Hunor a szélcsatornában)
Szeretem
azt, ahogy Bucz Hunor a Térszínház produkcióin eljátszadozik szerzőkkel,
darabokkal, sőt a nézőivel is. Sosem a művek rovására, mindig az alkotás
lényegét keresve. Közvetlen kontaktust akar teremteni a bemutatott mű és
nézőközönsége között. A szavak és mozdulatok életre keltésével egyszerre
meggondolkoztatja nézőit, és egyben szórakozásukat is biztosítja. A színház
legyen színház: események pergetése, szavak egymásutánjának biztosítása,
gondolatok életre keltése. És persze zene. Nemcsak kíséretként, de a szavak és
szövegek lényegében benne élő zene-lehetőségek kiszabadítása. Szó – zene – tánc
társítása. És persze mindezek közé ötletes–játékos viccelődés–élcelődés. Mintha
a valahai székelyfonóban lennénk.
Csakhogy most az egyszer önmagát
tréfálta meg az örök mókamester. Megjelentette második verskötetét
Szélcsatornában címmel. És ennek a kötetnek ő maga tartotta meg valahai
tanítványa, mai színésze, Szabó Jano társaságában a „sajtóbemutatóját”.
És tette ezt a maga sajátos
módján. Következetesen. Ha eddig a szerzőit nem kímélte, jelen esetben saját
magát sem. A műsor végeztével még most sem tudom, hogy Bucz Hunor milyen költő.
Jó? Rossz? Valódi vers összeállító? Szavak zenére meneteltetője? Bizony csak azt
tudom, két órát jól szórakoztam, művészi légkörben éltem, tőlem ez alatt akár a
világ is összeomolhatott volna, én bizony jól éreztem magamat. És embernek
éreztem magamat. Szórakozó és gondolkozó embernek.
A két ember, a valahai diák és
tanára egy életen át összecsiszolódott, részei lettek annak a magyar öntevékeny
színészi iskolának, amelynek emblematikus figurája a hetvenedik éve felett járó
Bucz Hunor. Összeszokottan beszélgettek, a gondolatmenetbe belevonva állandóan
közönségüket is. És közben verseket mondtak, olyan szürrealista fajtójúakat.
Mintha Garcia Lorca sorai közül beszélnének ki, és zenéjük Bartók balladás
dalait reprodukálnák. Egyszerre a szenvedély szava szólal meg a sorok közül,
majd a sorokban ott izzik valamilyen népi mondókát utánzó zeneiség, és a
kettőnek összecsengése a létezés mulandósága ellenében megszólaló életöröm
erejét hirdeti. Íme hát a címadó vers:
Ebben
a szürrealista és egyben népi ihletésű megépítettségű verses-zenés művekben
aztán önmagát is, hallgatóit is darálja, darálja. Edzi, életre kelti. Egy
költőtársa, aki szintén végigörülte-szenvedte ezeket a fájdalmat, mégis életre
derítő versötleteléseket, azzal búcsúzott tőlem: példát mutattál türelemből.
A
társalkodó tanítvány pedig a sötét nézőtérről is belévilágító szempárom
csillogását érzékelte. Én pedig? Egy-egy kép meghallásakor fel-felnyerítettem,
mint a ló, ha boldogságban leledzik. Ilyen is, meg olyan is lehettem
látványként, mert belülről is imigyen éreztem magamat. Ebben az ilyen-olyan
világban.
Szenvedélyes életértelmezés?
Örülnék, ha így éltem volna le életemet. Ilyen szenvedéllyel, boldog
elragadtatásban:
Aztán ez a pillanatban összefutó
egészség visszaszármazik játékosan a múltba:
És az egész tanulságaként a
biblia szava visszhangzik ebben a kettős játékban:
És
aztán Bartókra hivatkozva a hetvenéves tanár és hatvan éves diák
népdalvariációkat rögtönöz verses formában:
Féltem, a
szenvedély elragadja az alkalom mián, és nem tudja abbahagyni a játékot. Olyigen
fel volt ugyanis ajzva. De rájöttem, Bucz Hunor biztos kezű színházi szakember,
nagyszerű rendező. Odafordul diákjához, mond valamit, mire ő feláll, és kezdi
mondani a búcsúzó szavakat.
Íme, ha önmagát idézi a porondra
Hunor, akkor is mértéktartó, nagyszerű rendező. Tudta, meddig szórakoztathat,
meddig biztathat az életre minket. És amikor életreményre lendülve
elszabadulhatott volna – megállt. Ránk bízta életünket. Menjetek, éljetek.
Éljétek örömmel életeteket!
Hallom, semmilyen támogatást nem
kap ez a színház. Pedig Páskándit, Határ Győzőt ők éltetik, ők figyelmeztetnek
Hrabál igazára. Megérdemelnék, hogy továbbra is életben tartsa őket közösségünk.