Eperjes Károly emlékezése Regőczi Istvánról Dobos Marianne-nak
"Nagyon szerettük. Szeretjük. Hiányzik."
(Eperjes Károly emlékezése Regőczi
Istvánról Dobos Marianne-nak)
Eperjes Károly Regőczi István
legbelsőbb szellemi köréhez tartozott. Hogyan jött létre ez a bensőséges
kapcsolat?
Találkozásom nagyon homályos.
Ugyanis a pap nagybátyám, Vajk Gyula, aki bodajki prépost volt, és ő építette
Lékai bíboros úr megbízására a Boldog Özséb templomot meg a Szent Gellért
lelkigyakorlatos házat is. Ő is börtönben volt, a nagybátyám, Pista bácsi is.
Emlékeim szerint én vele voltam Pista bácsinál először. Ezt nem tudom
bebizonyítani, de amikor később Pista bácsival találkoztam, ő emlékezett a Gyula
bátyámra. Tehát akkor ő úgy viselkedett velem, a találkozásunkat illetően, nem
is tudom a konkrét találkozásunkat megfogalmazni, mint hogyha már rég óta
ismerősöm lenne. Pista bácsi viselkedett velem úgy, nekem meg ez imponált.
Megmondom őszintén. Akkor én már hallottam a könyvéről, sok mindent hallottam
róla. Nem is tudom a napját, a pontos idejét, de legalább huszon-pár-évvel
ezelőttől kezdve nagyon szimpatikusak lettünk egymásnak. Hogy mi volt az oka,
azt én nem tudom megmondani. Valószínű, hogy a Mária-tisztelet. Az volt a közös
alapunk. Nekem nagyon tetszett, hogy – idézőjelben – egy ilyen mezítlábas pappal
vagyok, aki – így tudom magamnak megfogalmazni – hogy a Viannei Szent János
lehetett olyan, mint ő. Nagyon szimpatikus és hiteles volt. És hogy ő úgy
viselkedett velem, az egyszerűen levett a lábamról. Nem a nem tudom milyen
színész volt neki a fontos, hanem hogy értékelte, hogy milyen fontos nekem az
Oltáriszentség, a napi szentmise, a Rózsafüzér, és hogy a Mária-tiszteleten
keresztül jutottam el ide. Mert azt mondja II. János Pál pápa, hogy az Istenhez
a legbiztosabb út Márián keresztül vezet. Hát az Atyának, a Fiúnak és a
Szentléleknek is megfelelt ez, neki miért ne. Ez volt a mi közös kapcsolatunk.
De nem tudnám megmondani, mert nem gondoltam, hogy lesz egy ilyen riport valaha
is. Azóta is gondolkozom, hogy tetszett felhívni, hogy legyen, mint legyen ez.
Nem tudom.
Az Isten vándorát, amit itt
tartok a kezemben, ennek van egy dvd változata is otthon, ezt szokták kölcsön
kérni tőlünk, aztán feleségem is olvassa, ez most a lányomnak a jelzője, most
valami miatt itt tart. Én például Az Isten vándorát egy ültő helyemben biztos
nem olvastam el. De hogy olvasgattam, egy jelentős részét már fejből is tudom,
mert hogy jártam az ő ilyen-olyan tanúságtételeire. Ha jól emlékszem, Vácra is
elvitt egyszer magával. Kérte: „Vigyél ki a börtönbe!” Ott kellett nekem
tanúságot tenni, ottani börtönviseltek előtt.
Tíz éven keresztül járt oda a
raboknak misézni.
A legnagyobb közös élményünk az
volt, hogy az első Orbán kormány idején Pista bácsi, Viktor felesége, Anikó,
feleségem, Erzsi és én elmentünk Medjugorjéba. Pista bácsi akkor volt először
Mi vittük oda először, férjem
ötvenedik születésnapján, 1986 augusztus 9-én, a háború után akkor kapott
először útlevelet.
Ezt nem tudtam. Pista bácsi
eljött velünk Medjugorjéba, és följött velünk a Jelenések Hegyére, nagy vihar
volt, csapkodott mellettünk a villám, szó szerint méterekre. De hát olyan
védettség és olyan bizalom volt mindnyájunkban. Valami miatt Anikóval vissza
kellett mennünk a Jelenések Hegyére, és akkor Pista bácsi meg a feleségem
kettesben lementek, nagy zuhogó eső volt, teljesen szétáztak, és Pista bácsi,
még mielőtt vissza indult volna, megcsúszott. És fölsértette a kezét. Amikor
lent találkoztunk, kérdeztem Pista bácsit: vigyelek orvoshoz? Azt mondta: Nem. A
Jóisten megáldott, hogy a keresztútján én is kapjak sebet. Olyan érdekes, talán
nem hangzik rosszul, olyan „zabálni való volt”, ahogy ottan gyermeki módon örült
ennek a sebnek, hogy a tenyeréből tör a vér. Az áldott és a vízzel együtt
higított vér.
Aztán akár mikor, amikor szóltam
neki, hogy huszonegy éve van a Sziklatemplomban, csütörtökön szentségimádás,
mindig eljött, csak azt mondta: utána vigyél vissza. Én akkor tudtam meg, hogy
nála is van éjfélkor. És aztán a családom nagyon megszerette. Bori is.
Megismertem Beatrixot is rajta keresztül, akinek sok mindent hálásan köszönök.
És sok mindenkit, akiket rajtuk keresztül megismertem. Rajtuk keresztül lettem
Henry Newman-„bolond”. Mert nekem Duns Scotus és Aquinói Szent Tamásnak – szabad
úgy mondanom – kvitesszenciája Henry Newman. Együtt olvasom Barsi Balázs atyának
a fejtegetéseivel.
Sok embert összehozott Pista
bácsi. Oda jártunk feleségemmel – néha a család is – éjféli szentmisékre. Az
olyan jó volt, hogy szentmisével kezdeni az új évet, ott, a Pista bácsinál. Nem
tudom hányszor, sokszor nem, de jó párszor voltunk így. Aztán sokszor
találkoztam Pista bácsival szentmisén. Mutatta az egész zarándokházát és a
Mindszenty-relikviákat. Le a kalappal előtte, ahogy ezt gyűjtötte, ahogy
viselkedett a szegényekkel, nyomorultakkal. Nekem mindig felüdülés volt vele
találkozni.
A legutolsó találkozásunk az
nehezebb volt, mert akkor már nagyon rossz állapotban volt. De mondta Beatrix,
hogy én bemehetek hozzá, mert…
Otthon volt, vagy a kórházban?
A kórházban is meglátogattam, de
otthon volt az utolsó találkozás. Kétszer is, talán háromszor is voltam nála.
Ott ült a fotelban szegény, és megismert, vagy legalább is úgy tűnt, hogy
megismer. Megcsókoltuk egymást.
Nagyon szerettük. Szeretjük.
Hiányzik. Sokat beszéltünk. Biztos, hogy sokat beszéltünk. Feleségem egyik
barátnője elolvasta. Aztán állandóan újra előveszi. Azt mondja, hogy
fantasztikus ez a könyv. Bori lányom is azt mondja: „Ha rossz kedvem van, csak
előveszem és beleolvasok”. Itt van a jelzés, ahol ő olvasta utoljára. Én tegnap
a végét, az új részt olvastam el. Nagyon szeretjük őt. Az az Oltári Szentség
imádás, és az a Szűz Anya tisztelet, amit tőle tanulhattunk, az példa értékű.
Most pedig belegondolva, hogy Bosco Szent Jánosnak van ez a látomása, hogy a
nagy viharban – mert most nagy vihar van – a pápa kiköti két pillérhez a
hajóját, az Oltári Szentség és a Szűz Anya ott van a két posztamensen, – ő ilyen
volt, ő oda kötötte ki. Ilyen volt a nagybátyám is. Talán azért voltak ők nagyon
jóban. És emlékeim szerint talán ővele találkoztam diákkoromban először Pista
bácsival. Emlékszem, hogy diákkoromban én már voltam itt a nagybátyámmal. Hogy ő
aztán mikor került oda, a Kútvölgyibe, annak nem néztem utána.
1969-ben.
Akkor biztos, hogy a
nagybátyámmal voltam. Akkor találkoztam, a hatvanas évek végén, hetvenes évek
elején a Pista bácsival. De aztán, amikor kimondtam a nagybátyám nevét, nem adta
különösebb módját, hogy emlékezett volna, hogy már találkoztunk, de nekem is úgy
tűnt, mintha már találkoztunk volna.
Különös személyisége volt a
magyar egyháznak. És az egyetemes egyháznak. Úgy örült, amikor megkapta a
Lourdes-i préposti címet. Olyan boldog volt. Jó értelemben büszkén hordta a
keresztet a mellén, szerintem a pápa hordja így a keresztjét. Annyira boldog
volt.
Sokan kérdezték, hogy engem nem
zavar-e az ő eklektikus építkezési mániája, meg a szobor mániája. De én ezt nem
mondanám mániának, engem nem zavart. Meg a prédikációjában sem zavart az „Édes
Jézus”. Volt olyan, hogy amíg kifogalmazott egy mondatot, abban ötször
elsóhajtotta: „Édes Jézus”, „Édes Jézus”. Az egész mögött olyan hitel, megéltség
volt. Kérdeztek róla: téged nem zavar ez? Engem nem zavart vele kapcsolatban.
Sőt, az egész emberből egy olyan megélt tisztaság áradt, alázat és az Úr Jézus
iránt bátorság.
Kapcsolódó írások: