Orbán Viktor beszéde Nemeskürty István temetési szertartásán.
ELMENNEK HÁT MIND A NAGYOK
Orbán
Viktor beszéde Nemeskürty István temetési szertartásán.
Tisztelt
gyászoló család!
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Elmennek
hát mind a nagyok. Elmennek sorban, akik szellemi, lelki támogatást és
megerősítést adtak, akik átsegítettek bennünket a megingás és elbizonytalanodás
fel-felbukkanó pillanatában. Illetlen, mert önző gondolat a búcsúzás perceiben,
de eluralkodik bennünk egy érzés: most, hogy lassan magunkra maradunk, most,
hogy lassan csak magunkra támaszkodhatunk, mire lesz ez elég?
Amikor
egy rendíthetetlen hazafi sírja előtt állunk, mi magunk megrendülünk. Teljes
valónk minden gyarlóságával együtt átérezzük, hogy miközben Isten mennyei
királysága gazdagabb lett egy polgárral, mi, magyarok szegényebbek lettünk.
Elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyit nyafogunk, hogy hol erre, hol arra
nincs elegendő időnk, miközben Nemeskürty István félszáznál is több könyvet írt,
másfél száznál is több film születésénél bábáskodott, végigtanította az életét,
nemzeti kultúránk legaktívabb szervezője volt, és még arra is jutott ideje, hogy
tető alá hozza a mai polgári, nemzeti, keresztény politikai közösség szellemi
szövetségét. Hüledezünk, hogy férhet bele ennyi minden egy emberi életbe.
Nemeskürty István számára egy pillanatra sem volt kétséges, hogy édesapját
követve arra a pályára lépjen, amelynek lényegét a Ludovika egyik jelszava egy
rövid mondatban foglalja össze: "A hazáért mindhalálig!" Tömör parancs ez, amely
egész embert kíván. Életre szóló konok elhatározást, teljes szívet, teljes
lelket, teljes elmét követel a katonától, a tanártól, a férjtől, a családapától.
Visszapillantva a tanár úr életútjára, mely kilenc, válságokkal és zűrzavarokkal
terhes évtizedét fogja egybe a magyar államiság ezeréves történetének, ebben nem
találunk hibát. Mindent, amit a tanár úr tett és mondott, azt teljes szívvel,
teljes lélekkel, teljes erővel képviselte, ahogy egy igaz, magyar hazafihoz
illik, aki vallja és vállalja, hogy élete nem a saját, hanem a haza tulajdona.
Nemeskürty István hazafi tudott maradni, amikor 1944. március 19-én megindultak
a német Tigrisek, s ő "mint ludovikás kadét" azon kevesek közé tartozott, akik
nem azt nézték, hogy hova állhatnak vagy hova futhatnak, hanem azt kérdezte:
Mikor lövünk? Hazafi tudott maradni az ötvenes évek kommunista diktatúrájában és
az '56-os forradalom és szabadságharc alatt is. Megmaradni és itthon maradni az
ő fejében ugyanazt jelentette. Így állhatott meg szilárdan őrhelyén a
Kádár-rendszer egyébként megalkuvásokra kényszerítő világában és a
rendszerváltást követő két zavaros évtizedben is. Akik látták őt a szocialista
kultúrpolitika keskenyre szabott pallóján egyensúlyozni, vállalva
kereszténységét és magyarságát, nem értették, hogy honnan volt ereje és
bátorsága egy kötéltáncos ügyességével, de megalkuvás nélkül kitartani. Talán
azért tehette ezt, mert ő egyetlen pillantásával a nemzet történetének ezer évét
látta át olyan természetességgel, ahogyan mi a tegnapi vagy a mai napot látjuk.
És ebben a távlatban magabiztosan ítélt meg minden eseményt, személyt és
gondolatot. Amikor azt kérdeztem tőle, megtisztelné-e a nemzetet azzal, hogy
elvállalja a millenniumi ünnepségek kormánybiztosi feladatait, azt válaszolta,
ilyen állás ezerévente egy van, és ezért elvállalta.
Ma már
világosan látjuk, avégre volt a világon, hogy a magyar nemzet krónikása legyen,
aki hangot és arcot tud adni a XVI. század elfeledett prédikátorainak és
Biblia-fordítóinak, és aki igazságot tud szolgáltatni egy halálra és feledésre
ítélt hadseregnek. Avégre volt a világon, hogy a legszebb és legtisztább,
mindenki által érthető magyarsággal tolmácsolja és átlelkesítse a magyar
irodalom és a magyar film történetét. Avégre volt a világon, hogy magyar
könyveket olvasson, magyar fejjel gondolkodjon, hogy a gyors változások idején a
maga módján igazodási, sőt találkozási pontot kínáljon sok jóérzésű, de
elbizonytalanodott embernek. Avégre volt a világon, hogy másokat tanítson. Tőle
tanultuk, tőle tanulhatjuk, hogyan lehetünk jó magyarok. Ha az ő példájára
tekintünk, akkor nem lehetünk jó magyarok hazánk történelmének pontos és
mélyreható ismerete nélkül. Erre tanított minket történészként. Ha az ő
példájára tekintünk, akkor nem lehetünk jó magyarok anyanyelvünk szeretete és
ápolása nélkül. Erre tanított minket íróként. Ha az ő példájára tekintünk, akkor
nem lehetünk jó magyarok nemzeti kultúránk óvása és gazdagítása nélkül. Erre
tanított minket a kultúra tábornokaként. Mert ahogy ő mondta: "Vagy mer a magyar
nép nagyot álmodva tényleg naggyá lenni, vagy végképp fölmorzsolódik a nemzetek
kíméletlen versenyében, ahol csak az önbizalommal és öntudattal rendelkező
nemzeteknek van esélyük."
Számos
érv szól amellett, hogy visszariadjunk egy ilyen hatalmas életmű és egy ilyen
kiemelkedő felebarátunk értékelésétől és méltatásától. Mégis, kellő alázattal
annyit talán mondhatunk, hogy Nemeskürty István a hazáért végzett szolgálatát
teljesítette, pályáját befutotta, Istenbe, nemzetbe, családba vetett hitét
megtartotta. Adja a Jóisten, hogy ne csak tisztelői, hanem követői és
tanítványai is maradhassunk ezen az úton.
Isten
veled, Tanár Úr!