"Sok évtizedes tervezés, vágyakozás eredményeként ma már hírként jelenthetett meg: „November 26-án emléktáblát avattak Korzáti Erzsébet keszthelyi szülőházán, a Városház utca 5/A szám
alatt.” - Kabdebó LÓránt írása.
Kabdebó Lóránt
Emléktábla
Szabó Lőrinc „halhatatlan kedvesének” szülőházán
Sok évtizedes tervezés,
vágyakozás eredményeként ma már hírként jelenthetett meg: „November 26-án
emléktáblát avattak Korzáti Erzsébet keszthelyi szülőházán, a Városház utca 5/A
szám alatt.”
Ki is volt Vékesné Korzáti
Erzsébet? Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című gyász szonettjeinek
hősnője. Akit valaha munkatársammal, Lengyel Tóth Krisztinával 2000-ben 734
oldalas könyvben mutattunk be Huszonöt év, Szabó Lőrinc és Vékesné
Korzáti Erzsébet levelezése címmel a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Titokzatos
körülmények között kerültek elő a levelek ezt megelőzően egy kis kofferben,
amelyben a költő őrizte életében és rejtegette barátainál a költő. Azóta az
MTA Könyvtár
és Információs Központ gyűjteményének egyik legértékesebb darabja. A dokumentum
kötet szövege utóbb felkerült a Digitális Irodalmi Akadémia kiadványai közé,
bárki elérheti:
www.irodalmiakademia.hu
alatt, Szabó Lőrinc művei között.
Az emléktábla avatásának ünnepi
alkalmából Korzáti Erzsébet fényképét közöltem. Ezt a fényképet másoltatta le a
költő, és őrizte sok példányban dolgozószobája fiókjában. A másolatok közül az
egyiket az én Szabó Lőrinc dokumentumaim között őrizem, ennek szkennelt
változatát jelentettük meg. A nehéz sorsú, hősi életet vállaló asszony sorsát a
Magyar Idők szombati Lugas című mellékletében vázoltam, 2015. november 28-án, a
9. oldalon.
A cikkre kattintva olvasható
méretet kapunk
Örök vágy
őriz
„E
pillanatban fejeztem be a Kleist-féle darabot. Jaj, de jó. A felét tehát
letörlesztettem az adósságnak, a könnyebbiket, de mégiscsak a felét. Úgy féltem,
mint még soha. Még attól is, hogy meghalok közben, szerencsétlenség ér, hogy
elvesztem a kéziratot stb. Mióta itt vagyok Titiseeben, úgyszólván éjjel-nappal
dolgoztam, megszállt a mánia, a második felvonás végén át akartam térni
Shakespeare-re, de mégse, mégse azt csináltam, akartam, hogy legalább az egyik
darab teljesen kész legyen, és egy negyedórával ezelőtt leírtam az utolsó szót.
S most írok neked” – fordult levelével a költő Vékesné Korzáti Erzsébethez, A
huszonhatodik év hősnőjéhez.
Azokban a napokban, amikor Szabó
Lőrincnek idézett fordítói munkássága emlékezetére 2002-ben Titiseeben
emléktáblát avattunk, ünnepeltük itthon a levél címzettje, Vékesné Korzáti
Erzsébet, a „halhatatlan kedves” születésének századik évfordulóját. Valahai
ismerősei, fiatal rajongói meglátogatták sírhelyét a Farkasréti Temetőben. Jelen
lehetett még az ünneplésen a kedves fia, Vékes Endre is, aki családjával
tisztelgett édesanyja síremlékénél. Félévszázada egymással nem találkozott
emberek ölelhették át egymást a régi szeretettel ez alkalomból.
„Vékes
Ödönné Korzáti Erzsébet, szül. 1902. június 25-én. Egészen fiatalon ismerkedtem
meg vele, azt hiszem, 1921 tavaszán vagy kora nyarán, és nem sejtettem, hogy
milyen rendkívüli erejű kapcsolat lesz köztünk. Ő akkor fiatal asszony volt,
fiatal anya; gyermekét, az egy éven aluli Bandit hozta, pólyában vagy kocsiban.
Későbbi feleségemnek, Klárának a Horánszky utca 2. sz. alatti lakásán
ismerkedtünk meg. Tudniillik Erzsike Klárának a hivatalnoktársa volt […] Erzsike
mint nála hét évvel idősebb, sokkal tapasztaltabb és erősebb és műveltebb, és
társadalmilag is mindenképp fölötte álló barátnőhöz ragaszkodott Klárához, és
egyszerűen »imádta« […] egyszerre csak észrevettem és megkívántam, ahogy
akkoriban majdnem mindenkit. Erzsikének az arca nagyon tetszett, gyöngéd és
finom vonásai, puha, friss bőre, természetesen göndör, sötétszőke haja, de
nagyon karcsú dereka, ujjainak röpködő könnyedsége, lebegő járása is. […] nem
hittem volna, hogy egy átlagosnál nagyobb erotikus vonzáson kívül más is hajt,
végzetesebb vágy, ő pedig azt gondolta – mint számtalanszor elmondta –, hogy
majd »egy áldozat lesz a sok közül«. Majdnemhogy fejét lehajtó alázattal várta a
sorsát, remegett és szenvedett […] vergődött a Klára-kötelmek miatt.” – így
emlékezik vissza a költő szerelmük kezdetére.
Tragikus sorsú asszony lett, akit
sorsa példaképe és barátnője versenytársává tett. Huszonöt éven át megadatott
számára, hogy a „gyönyörben biztos társ” szerepét boldogan beteljesítse,
ugyanakkor a lelkiismeret-furdalás keserveit is át kellett élnie. Halála
1950-ben nemcsak egy szerelmi kapcsolat tragikus lezárását jelentette, hanem a
költő számára alkalmat adott arra is, hogy az elhallgattatás idején
végiggondolja az emberlét veszendőségének minden fájdalmát, és a politikai
zsarnokság okozta kétségbeesését.
Korzáti Erzsébet legendás alakja
nem csak irodalomtörténeti jelentőségű. Élete sikeres rádiójátékokat, sőt több
színpadon sikert aratott drámai alkotást ihletett. Kiváló pedagógusként is
ismert, akire tanítványai életük folyamán rajongással emlékeztek. És hősi
szerepet vállaló nevelő, aki embert próbáló időkben a lehetetlenre is
vállalkozott: Budapest ostroma idején üldözött gyermekeket védelmezett. Idézzem
fel a hősnő leírásában a pusztulást és a gyermekek megmenekítését: „Hát a
háború! Sohasem képzeltem, hogy ennyire borzalmas. Mi bizony a tűzvonalban
éltünk. A házunk védállás volt. Onnan lőttek ki. A kapunk előtt volt 1-2 kisebb
ágyú. Ha szóltak, úgy rázkódott velünk az óvóhely, hogy azt hittük minden
percben, meghalunk. Eléggé tönkre is mentem az izgalmakban. Gondolhatod, 5 hét a
mosókonyhából átalakított óvóhelyen 7 gyerekkel s a ház többi lakójával. Hogy
volt aránylag ennivalónk végig és hogy elfértünk, az most oly csodálatosnak
tűnik. S a leghidegebb téli hónapban teljes fűtetlen, nyirkos, hideg pincében
sokszor sötétben. A legkisebb gyerek 4 éves, és így felfelé. Egyetlen jó volt,
hogy Bandi velünk volt. Nem engedtem magam mellől sehova. Karácsony napján
kezdődött a cirkusz. Először a pesti részen tombolt a harc. S mi néztük a
hegyről, hogy ég a város. Sokszor egyszerre mindenhol lángolt és füstölt, s a
pernye még Budára is átszállt. S mi vártuk, mi lesz. Jaj, de nem is írom le! Még
ha leírom, is beteg leszek belé. Pedig közben nagyszerűen bírtam, csak mikor már
mindennek vége volt, s a hetedik gyereket is visszaadtam a családjának, akkor
estem össze. Hetekig feküdtem anyámnál Pesten igen rossz testi és lelki
állapotban. Az ő lakása épen maradt. Az enyém sok belövést kapott, lakhatatlan
lett. Két hulla feküdt benne napokig. Az óvóhelyről felmentem valami ruháért,
egyre véletlenül rá is léptem. Mert fejetlen volt. Aztán el kellett menni a
házból, minden nélkül, csak élelmiszert vittünk. 7-8 napi küzdelem után a jégen
átmentünk Pestre a gyerekekkel, kerülővel, mert a Margit krt-on még állt a harc.
Erről nem is mondok többet, csak annyit, hogy reggel 8-kor indultunk és du. 5-6
órára értünk a pesti oldalra. Hidak már nem voltak. Micsoda fájdalom volt!
Mintha kedveseink testrészeit láttuk volna megcsonkítva.”
A keszthelyi születésű múzsára és
a példázatos pedagógusra szülőhelyén már A huszonhatodik év megjelenése utáni
pillanatban felhívta a figyelmet a helyi sajtóban egy lelkes méltató, Fónay
Tibor újságíró. Kikereste az anyakönyvi bejegyzéseket, és a Veszprémben
megjelenő Középdunántúli Naplóban (az 1958. február 23-i szám 5. oldalán) közzé
is tette: „A születés helye: Keszthely, Városház u. 5., 1902. június 25.,
délelőtt 1 óra, neme leány, r. kat. Utóneve Erzsébet Lóri.” Végül hozzáteszi,
utalva a könyv címlapján Vékesné Korzáti Erzsébetet ábrázoló Ferenczy Béni által
készített plakettre, és Keszthely híres szülötteire: „Bizonyára eljön az idő,
hogy a könyv emblémája a ház falára kerül, mint ahogyan ott van az emléktábla
Szendrey Júlia szülőházán avagy ahogy ott van Goldmark Károly szülőházán is.”
Majd Dobos Marianne Tel Avivban
interjút készített az asszony egyik megmentettjével, A szeretet összeköti az
embereket címmel pedig egy fejezetet szentelt emlékének a hazai sorsfordító
karácsonyokat felidéző trilógiája első kötetében, az Akkor is karácsony volt
(1944) lapjain. Az embermentő Korzáti Erzsébet neve „örök időkre felvésetett” a
jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Igazak kertjében álló emlékfalra, a ligetben fát
ültettek a tiszteletére, és fia még életében átvehette a nekik szóló izraeli
(Világ Igaza) és magyar (Bátorság Érdemjel) elismeréseket.
Szabó Lőrinc pedig olvasói
szemében talán legnépszerűbb verskötetében őrzi ércnél maradandóbb an
emlékezetét: „Te se halsz meg egészen! Kétezer / évig mindig lesz, aki
rád figyel: / férfi sóváran, asszony irigyen – / Örök vágy őriz… Ámen. Úgy
legyen!”
