"Mai társadalmunkban eluralkodott a piaci szemlélet, mindennek az értékét a kereslet és a kínálat viszonya határozza meg. Gyakran nem azt nézzük, hogy valami helyes-e, valamilyen tettel jót teszünk-e, hanem azt, hogy megéri-e. Érdemes-e jónak, becsületesnek lennünk, hasznos-e hűségesnek lennünk, van-e – anyagiakban is mérhető – hozadéka egy erőfeszítésünknek?” - Bíró László püspök úr novemberi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2015.
november
Egy
középiskolai tanárnő osztálya szülői értekezletén arra emlékeztette a szülőket,
hogy profit központú világunkban ne felejtsék el, a gyermekek személyek,
személyi méltóságuk van. Miközben a szülők a családért dolgoznak, arra is legyen
gondjuk, hogy a gyermekek kibontakoztathassák személyiségüket. A szülők mélyen
hallgattak. Egy idő után az egyik anya azt mondta, hogy ez régebben talán még
lehetséges volt, de ma a szülők minden energiája arra fordítódik, hogy
biztosíthassák a család megélhetését, se idő, se erő nem jut a személyiség
formálására, a lelki nevelésre. Mások bizonygatták, hogy a gyermeknevelésnek ez
a része olyan nagy kihívást jelent, amelyre az átlag szülő nincs felkészülve,
azért választ lehetőleg jó iskolát, mert az iskolától várja, hogy felszínre
hozza az értékeket a gyerekből. Olyan is volt, aki őszintén bevallotta, hogy
életében sokat bukdácsolt, bármit mondana a gyereknek, az nem lenne hiteles. A
tanárnő azt vetette ellen, hogy ő viszont azt tapasztalja, hogy a fiatalok olyan
nevelési hiányosságokkal érkeznek az iskolába, amelyeket a pedagógusok már
aligha tudnak korrigálni.
Mai
társadalmunkban eluralkodott a piaci szemlélet, mindennek az értékét a kereslet
és a kínálat viszonya határozza meg. Gyakran nem azt nézzük, hogy valami
helyes-e, valamilyen tettel jót teszünk-e, hanem azt, hogy megéri-e. Érdemes-e
jónak, becsületesnek lennünk, hasznos-e hűségesnek lennünk, van-e – anyagiakban
is mérhető – hozadéka egy erőfeszítésünknek? Előnyös-e szerényen, tapintatosan
viselkednünk, vagy sikeresebb az, aki kíméletlenül erőszakos? Nem fizetünk-e rá,
ha bízunk mások szavában, ígéreteiben, vagy okosabb abból kiindulnunk, hogy rá
akarnak szedni, be akarnak csapni ugyanúgy, ahogy mi magunk is csak a saját
hasznunkat keressük? Van-e értelme annak, hogy igazat mondjunk, nem
célravezetőbb-e úgy beszélnünk, hogy azzal beszélgetőtársunkat, hallgatóinkat
megnyerjük? A jónak, a szépnek, az igaznak és a szentnek a piac szab árat, ezek
önértéke kezd háttérbe szorulni.
Régen a
lehetőségeknek csak egy szűk választéka állt rendelkezésre, ma eddig soha nem
látott gazdag, csábító kínálattal állunk szemben, nehéz okosan, a dolgokat az
igazi értékek mércéjével mérve dönteni. Gondoljunk csak arra, hogy régen a férfi
és a nő kapcsolatára csak egy legális lehetőség volt: a házasság. A polgári jog
és a vallási előírások alapján megkötött házasság összetartozása határozottan és
általánosan elismert volt, lényegében megfeleltek egymásnak és egymást
kölcsönösen támogatták. Ma nemcsak a polgári és a templomi házasság távolodott
el egymástól, hanem a társadalom a párkapcsolatra több más, törvényes és általa
elfogadott lehetőséget is kínál.
Mondjatok példákat a mai társadalom olyan kínálataira, amelyeket régebben
természetesnek, vagy éppen kötelességnek tartottak! Lehet-e egy-egy
cselekedetünk értékes akkor is, ha nem látszik hasznosnak?
Ferenc
pápa egyik beszédében Philadelphiában, a Családok 8. Világtalálkozóján, mai
társadalmunkat egy nagy kulturális szupermarkethez hasonlította, amelyben az
áruk tömege a vásárlót állandó és folyamatos fogyasztásra csábítja, nem törődve
azzal, hogy az embereknek valójában mire lenne szükségük. Ebben a
szupermarketben a kereskedő és a vevő között nincs személyes kapcsolat, nincs
párbeszéd, nincs bizalom, a személytelen piac törvényei uralkodnak. A cél a piac
működtetése, a fogyasztás fokozása, kapcsolatokat, barátságokat fogyasztani,
szakképzettséget fogyasztani, nemet fogyasztani, vallást fogyasztani,
közösséghez tartozást, akár egy nemzethez, országhoz való tartozást fogyasztani,
fogyasztani bármi áron, a következmények nem játszanak szerepet. Az se baj, ha
csalódsz abban, amit eddig fogyasztottál, dobd el a régebbit, keress magadnak
újat a bőséges kínálatból, válassz újabb kapcsolatot, barátokat, nemet, vallást,
szakképzettséget, hazát! Fogyasztás, amely nem gazdagít, nem hoz létre sem
értéket, sem emberi kapcsolatokat, fogyasztás, amely az emberi kapcsolatokon
kívül áll. A kapcsolatok csak a szükségletek kielégítésének közvetítői. Egy
személytelen árus (vállalat, intézmény, áruház, on-line shop) áll szemben a
fogyasztóval, aki már nem felebarát arcával, történetével, vágyaival. Az a jó
fogyasztó, akinek nincs kialakult értékrendje, aki akkor, amikor fogyaszt, csak
a saját pillanatnyi, vélt érdekét tartja szem előtt és mindig rávehető, hogy
kövesse a legújabb trendet.
Igazi és
tartós kapcsolatok nélkül az emberek elmagányosodnak, és egyedül maradnak,
tartózkodnak minden lekötöttségtől, elköteleződéstől, nehogy szabadságukban
korlátozva érezzék magukat. Egyre kevesebben kötnek házasságot és egyre több
gyermek születetik házasságon kívül. Ezek a gyerekek már nehezen fogják
megérteni a kapcsolatok értékét, maguk sem mernek elköteleződni. „A házasságot
egyre inkább csupán az érzelmi elégedettség egyik formájának tekintik, mely
tetszés szerint bármi mással helyettesíthető és módosítható. Ezzel szemben a
házasság társadalomnak nyújtott szolgálata felülmúlja az érzelmesség és a párra
tartozó szükségletek szintjét. … A posztmodern és globalizált individualizmus
kedvez annak az életstílusnak, mely elgyöngíti a személyek közötti kötelékek
kifejlődését és stabilitását, s eltorzítja a családi kapcsolatokat.” (EG 66-67)
Hova vezet, ha erkölcsi kérdésekben mindig csak az anyagi
szempontok mérlegelése alapján döntünk?
Nemrégen
hallottam három kiemelkedő személy – egy mérnök, egy karmester és egy biológus –
beszélgetését a televízióban magas állami kitűntetésük átvétele után.
Megegyeztek abban, hogy „azokkal a fiatalokkal szeretnek együtt dolgozni,
akiknek jó volt a gyermekkoruk. Az ilyen fiatalok udvariasak, tisztelettudók,
fegyelmezettek és együttműködők.” Ezt hallva arra gondoltam: az, hogy jó
gyermekkoruk volt, azt jelenti, hogy jó családi légkörben nevelkedtek. „A család
a maga nevelő tevékenységével az embert méltóságának teljességére formálja annak
valamennyi dimenziójában, ideértve a társadalmi dimenziót is. A család ugyanis
olyan szolidáris szeretetközösség, amely egyedülálló módon alkalmas kulturális,
erkölcsi, társadalmi, lelki értékek megtanítására, átadására, ezek pedig a
család és egyúttal a társadalom tagjainak fejlődése és jóléte szempontjából
alapvető értékek. A család azzal, hogy betölti nevelői küldetését, a közjóhoz
járul hozzá: a minden társadalomban nélkülözhetetlen közösségi erények elemi
iskolájává lesz. A személy a családban kap segítséget ahhoz, hogy növekedjék
szabadságban és felelősségben, ami viszont elengedhetetlen feltétele bármiféle
társadalmi feladat ellátásának.” (ETTK 238.)
Idézzetek fel rokoni, baráti, ismerősi körből olyan családokat, amelyekben a
kulturális, erkölcsi, társadalmi és lelki értékek átadását jórészt a család
szeretetteljes légköre tette lehetővé?
A
beszélgetés kezdett vitává alakulni – folytatta a középiskolai tanárnő –,
voltak, akik azzal vádolták az iskolát, azaz a pedagógusokat, hogy azért
hangoztatják a szülők nevelői felelősségét, mert ők képtelenek saját feladatukat
ellátni. Mások pedig úgy vélekedtek, hogy álproblémáról beszélünk, az ifjúság a
mai modern, nyitott társadalomban él, az hat rá, jobb, ha senki sem akarja a
szerinte helyes elveket rájuk erőltetni. Lezárásként elmondtam, hogy a
legmodernebb emberjogi, társadalmi és politikai megnyilatkozások egyértelműen
leszögezik, hogy a szülők felelősek gyermekeik fejlődéséért, a gyermekeknek
pedig joguk van szüleik gondoskodására, és az államnak kötelessége a szülőket
felelősségük gyakorlásában támogatni. Ez azt jelenti, hogy a szülőknek és az
iskolának együtt kell működnie a fiatalok nevelésében. A nevelés nem
szorítkozhat arra, hogy megtanítjuk a gyerekeket köszönni és késsel-villával
enni. Fontos, hogy ne csak különbséget tudjanak tenni a jó és a rossz, a szép és
a csúf, az igaz és a hamis, valamint a szent és profán között, hanem hogy mindig
a jó, a szép, az igaz és a szent mellett döntsenek. Szerencsés az a szülő, aki a
magáéval azonos értékrendű iskolába tudja beíratni gyermekét. Ugyanakkor jogos
elvárás, hogy az iskola tartsa tiszteletben a szülők értékrendjét. Szerencsés az
a gyermek, akinek mind az iskoláját, mind pedig a családját a szeretet
légköre járja át. Mert aki az igaz szeretet légkörében tanul meg a jó, a szép,
az igaz és a szent mellett dönteni, az igaz emberré válik.
A tanárnő
szavait hallgatva eszembe jutott Szent Pál korintusi levele: „A szeretet
türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel,
nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a
rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr,
mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.” (1Kor 13, 4-7)
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista