"...honfoglaló őseink nem az itt talált szláv kultúra elpusztítására fecsérelték idejüket. Megtartottak sok helynevet, gondoljunk csak Visegrádra, s valóban sok fogalomra szláv szavakat építettek be a maguk nyelvébe. Nincs ebben semmi szégyellni való, de lehetne ezekre a közös dolgainkra építeni egy új közös jövőt. Egymás elfogadását és megbecsülését. Mikor, ha nem most, amikor újra közösen védjük a déli határt a mohamedán beözönléstől?"
Surján László
Közös régmúltból lehet-e közös jövő?
1841-ben Budán jelent meg Ponori Thewrewk József „Katholicismus és
Protestantismus” című, legkevésbé sem ökumenikus műve. Nem vállalkozom a könyv
ismertetésre, egyébként archaikus nyelve miatt is nehéz, bár érdekes olvasmány.
Gondolatvilága, üzenete felett eljárt az idő, noha sok szép és tanulságos
mondatot lehetne belőle idézni ma is.
Amiért ide citálom ezt a könyvet, az valójában csak egy lábjegyzet. A 113.
oldalon olvassuk:
„Igen
sok azon ízelten, növeletlen, durva, szegény-kevély firkáló, kik a' magyar nyelv
elközönségesedése ellen bel- és külföldön merészen protestálnak, és a' magukhoz
hasonló tót nyelv mellett kardoskodnak. A' sok közül csak néhaj tiszteletes
Rohonyi György uramat idézem elő, ki nyomorult diák verseivel a' magyar nyelvet
ócsárolta”.
Rohonyi György, ha tetszik Juraj Rohoni, szlovák evangélikus pap, aki sok más
kortársával egyetemben a magyar nyelv szlovák jövevényszavaiból a magyarnak
szlovák eredetére következtetett. Ez a felfogás mai szóval kiverte a
biztosítékot Vörösmartynál is, aki egy a kritikai kiadásba be nem került pár
soros versében durván utasította vissza Rohonyi felfogását.
Azért idézem fel ezt a már lezárt vitát, mert Rohonyi versében van olyan elem
is, amit talán érdemes volna mind szlovák, mind magyar oldalon tudatosítani.
Ezért tér ki rá a „Magyar szlovákságismeret” című könyvében Käfer István is.
Rohonyi latin verse a Nemzeti Múzeum megnyitásán örvendezett, s talán nem a
magyar nyelv és kultúra ellen, hanem annak egyeduralma ellen emelt szót. A
Nemzeti Múzeum épületét Pest ékkövének nevezi, ami számára Pannónia ősi
dicsőségét idézi. Nem ellenséges tehát, csak részt kér az ősi dicsőségből.
Ezt
a részt a XIX. század első felében érthető, de alapvetően helytelen lelkesült
hangulatában a magyarok, akik épp akkor kezdtek magukra találni, nyelvüket
kiművelni, kultúrájukat terjeszteni, nem adták ki tót ajkú polgártársaiknak.
Pedig honfoglaló őseink nem az itt talált szláv kultúra elpusztítására
fecsérelték idejüket. Megtartottak sok helynevet, gondoljunk csak Visegrádra, s
valóban sok fogalomra szláv szavakat építettek be a maguk nyelvébe. Nincs ebben
semmi szégyellni való, de lehetne ezekre a közös dolgainkra építeni egy új közös
jövőt. Egymás elfogadását és megbecsülését.
Mikor, ha nem most, amikor újra közösen védjük a déli határt a mohamedán
beözönléstől?