Megtiszteltetés, hogy mint rendszervátló politikus kaptam felkérést a Huszonöt éve szabadon Közép-Európában elnevezésű konferencián történő előadásra. Nem tartom magam rendszerváltó politikusnak. Nem voltam ott a kerekasztal tárgyalásokon, nem formáltam az új magyar parlamenti demokráciát. Mégis elfogadtam a felkérést, mert ha az alapok lefektetésénél nem is voltam jelen, a rendszerváltás megvalósításában már részem volt.
Surján László
Mikor lesz a szlogenből valóság? Rendszerváltó szomszédságpolitikánk (tév)utai
Megtiszteltetés, hogy mint rendszervátló politikus kaptam felkérést a
Huszonöt éve szabadon Közép-Európában elnevezésű konferencián történő
előadásra. Nem tartom magam rendszerváltó politikusnak. Nem voltam ott a
kerekasztal tárgyalásokon, nem formáltam az új magyar parlamenti demokráciát.
Mégis elfogadtam a felkérést, mert ha az alapok lefektetésénél nem is voltam
jelen, a rendszerváltás megvalósításában már részem volt.
Elöljáróban pár gondolat a rendszerváltás szóról. Emlékszem a vitára:
rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás. Antall József morózus megjegyzése cseng
a fülemben: váltani a gatyáját váltja az ember. A rendszerváltoztatás
kifejezéssel miniszterelnökünk arra figyelmeztetett, hogy a régi romokon való új
ország felépítése nem egy egyszeri, tőlünk függetlenül bekövetkezett esemény,
hanem hosszú, energiaigényes folyamat, amelyhez mindannyiunknak hozzá kell
járulnia.
Nem
tudom, hogy a szaktudomány honnan eredezteti a rendszerváltás szót. Ismereteim
szerint egy 1944. október 31-én keltezett memorandumban jelent meg a szó
először. Ebben a dunántúli katolikus püspökök fordultak az akkori nyilas
kormányhoz. Arra kérték „Magyarország sorsának mostani intézőit, hogy a még
ép Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának.” A püspökök
az ország megsemmisülésétől tartottak: „Muhi, Mohács, Majtény, Világos,
Trianon után volt feltámadás, de a megsemmisülésből nem lesz”. Ez a drámai
felhívás, amelyet az akkor még veszprémi püspök, Mindszenty József fogalmazott,
nemcsak az érzelmekre akart hatni, hanem észérveket is tartalmazott: „Vajon az a
remény, hogy a rendszerváltozás megfordítja a hadihelyzetet,
megvalósult-e már?” Itt került tehát elő a rendszerváltozás szó, hogy
búvópatakként évtizedek múlva ismét feltűnjön. A rendszerváltoztatás cselekvő
jellegével ellentétben a rendszerváltozás rajtunk kívüli erők hatására létrejött
esemény. 1944-ben szerencsétlen, 1989-ben szerencsés, de mindkét esetben külső
körülmények vezettek a változáshoz.
Témámhoz az átkötést a püspökök memorandumának az a kijelentése adja, hogy
Trianon után volt feltámadás. Nem tudom, hogy Mindszenty a revíziós
sikerekre gondolt-e, amikor feltámadásról beszélt. 44 őszén már sejthette, hogy
a visszaszerzett területek nem tarthatók meg. Az az országépítés, ami a Trianont
követő két évtizedben történt, nemcsak tiszteletreméltó, hanem számunkra, akik
így vagy úgy a mostani rendszerváltozás részvevői vagyunk, sok szempontból
arcpirító is. Teljesítményünk nagyon elmaradt az akkoriakétól.
Ami
a nemzetpolitikát illeti, a Trianon okozta sebek kezeléséhez az Antall kormány
három külpolitikai irányelve rendszerváltáshoz méltó módon járult hozzá:
euroatlanti integráció, jószomszédi kapcsolatok és a határon túli magyarok
védelme. Antall József jól tudta, hogy e három fogalom oly szorosan
összetartozik, hogy baj nélkül nem választhatók el egymástól. Amikor előadásom
címébe betettem a tévutakra való utalást, arra gondoltam, hogy sajnos voltak
kormányaink, amelyek a jószomszédi kapcsolatokon csak a rendszerváltás előtti
szlogen jellegű, puszta udvariasságot értettek, a határon túli magyarok védelmét
pedig igencsak kényszeredetten emlegették, s érdemi lépéseket nem tettek.
A
szomszédságpolitikai rendszerváltás pillanata 1990, június 2-a, amikor Antall
József kijelentette: „lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke
kívánok lenni”. Nem véletlen, hogy Sütő András ezt idézte fel három évvel
később, Antall temetésén, hiszen ez a mondat a „a letűnt magyar politikai
vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt kisebbségi
sorsban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében” hangzott el.
A
magyar politika végzetes kettéosztottságának, a durva árokásásnak tudható be,
hogy Antall József szavait egyesek azonnal revíziós jellegűnek minősítették.
Pedig a másik két külpolitikai elv kizárta ennek még a gondolatát is. A kérész
életű revízió csalódása után meglehetősen széleskörű nézetegyezség van abban,
hogy a határon túli magyarság problémáit nem a határok tologatásával kell
megoldani, hanem a Közép-Európában együtt élő nemzetek közötti kapcsolatok
normalizálásában. 1990 után Magyarország egyrészt kétoldalú államközi
szerződésekbe kívánta foglalni a szomszéd államokkal való együttműködést és a
területükön élő magyar lakosság védelmét. Ezek végrehajtásának gyakorlata
igazolja a cím borúlátását. Amíg sok helyen a fennálló törvények érvényesítése
is akadályba ütközik, addig ezeknek az egyezményeknek inkább csak fügefalevél
jellegük van: a nemzetközi közvélemény előtt takargatják a tényleges bajokat.
Az
első szabadon választott kormány úgy látta, hogy szomszédaink is az euroatlanti
integráció hívei és a létrejövő új demokráciában a jobbközép, a
kereszténydemokrata gondolkodás a meghatározó. Erre alapozva reménykedett az
őszinte hangban, a baráti kapcsolatokban, ahol a viták elkerülhetők, a problémák
a kölcsönös bizalom alapján kezelhetők. Tévút volt. A barátkozás sok esetben
csak egymás, de még inkább a nyugati partnerek kedvére eljátszott színjáték
volt, egyfajta kirakat politika. Csalódást okozott az is, hogy a
kereszténydemokrata rendszerváltó kormányokat sorra felváltották a hatalomba
visszakerülő baloldaliak. Ezek a kormányok viszont azt folytatták, amit negyven
éven át tettek. Lehetőleg nem foglalkoztak a kérdéssel, s ha nagyon muszáj volt,
akkor néhány semmitmondó kijelentéssel megelégedtek. Talán egyetlen kivétel a
kettős állampolgárságról szóló elhibázott népszavazási kezdeményezés volt,
amelynek során a magyarországi jobb és baloldal között nyílt összecsapásra
került sor.
Most más-más okból, de egyfajta kegyelmi állapot van Szerbiával, Szlovákiával és
bizonyos fokig Szlovéniával kapcsolatban. Ukrajna, Románia, Horvátország mintegy
várólistán vannak: nem tudjuk, hogyan alakul náluk a belpolitikai helyzet.
Szőnyeg alá söpréssel, érzelem nélküli mosolydiplomáciával nem lehet célt érni.
2010 után szakítottunk a határon túlra küldött üres szavakkal. Már a
kedvezménytörvény jelezte, hogy Orbán Viktor kormánya nem áll meg a
szóvirágoknál. Nyolc évvel később egyértelmű volt, hogy a kettős állampolgárság
ügyében lépni kell. Kényszerpályán voltunk, mert ugyan nem a kettős
állampolgárság gyorsított megadásán múlik a határon túliaknak adandó védelem, de
a népszavazás bukása által okozott fájdalmat csillapítani kellett. Ez
megtörtént, és a megmaradást szolgáló intézmények anyagi támogatása is erőteljes
lett. A jelszavak tetté válnak. (Ez egyébként a nyolcvanas évek végének is az
egyik titka. Még az ötvenes évek végén mondta nekem a piarista Előd István, hogy
az akkori rendszer jelszavai majdnem tökéletesek, csak a valósághoz semmi közük.
El fog jönni egy nemzedék, jósolta, amelyik ezeket a jelszavakat komolyan kezdi
venni, s ez lesz a rendszer vége. Aki ismeri a Fidesz történetét, tudja, hogy
pontosan ez történt. Néhány fiatalember elhatározta, hogy úgy viselkedik, mintha
Magyarország demokrácia lenne. Nem adta magát könnyen, de az lett.)
2010 azonban nemcsak a határon túliakkal kezdte meg rendezni a kapcsolatokat.
Nem kapott még kellő figyelmet az az önkritikus hang, amelyik a június 4-ét a
nemzeti összetartozás napjává nyilvánító 2010. évi XLV törvényben van. Egy ilyen
törvény önmagában még nem lép túl a szimbolikus gesztusokon. De már a
preambulumban megjelent egy új hang. Ezt a törvényt „tiszteletben tartva a
magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára
fontos kérdésekről másként gondolkodjanak” alkotta meg az országgyűlés.
Ennél még lényegesebb a 4. §. Ebben az Országgyűlése arra inti a mai és a
jövendő nemzedékeket, hogy „... más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő
hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva,” munkálkodjanak a nemzeti
összetartozás erősítésén. Hatalmas nyitás ez a szomszéd nemzetek felé. Olyan
biztos talaj, amelyre tartós kapcsolatok építhetők. Nem megalázkodás és nem
saját fájdalmaink megtagadása. Tényekre kell támaszkodnunk, sem saját hibáinkat
eltagadni, sem sérelmeinket elhallgatni nem szabad. Őszinte szó kell.
Őszinte szó, s nemcsak a politika, nemcsak a szaktudomány, hanem az emberi
kapcsolatok szintjén is. Az őszinteség oldhatja azokat a fortélyos félelmeket,
amelyek ma is mérgezik még kapcsolatainkat. Az utódállamok félnek a mi revíziós
vágyainktól, mi pedig attól, hogy tudatos állami politikával arra törnek, hogy
magyar polgáraik beolvadjanak a többség nemzetbe vagy távozzanak az országukból.
Ez a félelem nem vezet sehová. Helyette kölcsönös bizalom kell és közös
közép-európai öntudat. Erre a jelenlegi népvándorlásos időszak és Európa
bizonytalanná váló jövője adva adja magát.