Ha életre kelne a Nyugatrómai Császárság utolsó lovassági prefektusa, csak néhány szereplőt kellene behelyettesítenie és otthon érezné magát a Krisztus utáni V. században.
Surján László
Spurius Titus Mamma revidivus
Ha
életre kelne a Nyugatrómai Császárság utolsó lovassági prefektusa, csak néhány
szereplőt kellene behelyettesítenie és otthon érezné magát a Krisztus utáni V.
században.
Spurius Titus Mamma esze megállt, amikor kiderült, Romulus Augustus császár
környezete megakadályozza, hogy elmondja a hírt, amiért lóhalálában Rómába
vágtatott: a germánok legyőzték a légiókat és hamarosan elérik Rómát. Ha
Dürrenmatt ezen pompás figurája ma élne, hasonló értetlenséggel fogadná, miként
reagálnak ma a germánok a Keletről érkezők hírére.
Most persze nem háborúról van szó, nem felfegyverzett seregek érkeznek, hanem
menekülők, fáradtak, kimerültek, ingerlékenyek, olykor feszültek, agresszívek.
Legalább annyiszor esnek egymásnak, mint ahányszor összeütköznek a fogadó ország
hivatalosaival. De van valami hasonlóság a közelgő germán hadsereg helyett
tyúkjaival foglalkozó „Nagy” Romulus és a menekülők gyors integrációját sürgető
germán kancellár között. Dürrenmatt Romulusa tudta, hogy az ideje lejárt, s az
új korszakban nem a latinoké, hanem a germánoké a vezető szerep. De mit tudnak a
germánok mai irányítói? Ismerik a több mint negyven éves tapasztalatot, hogy az
állítólag kívánatos integráció sikertelen? Ne vennék észre, hogy amikor másokat
integrálni akarnak, akkor ezzel a maguk világát föléje emelik az érkezőkének? Ne
tudnák, hogy egy esetleges sikeres integráció egy másik kultúra megsemmisítését
is jelenti? Nem erről tanítják az iszlám egyetemein, hogy az európaiak
rasszisták?
Nem
olyan régen, mindössze két évtizede, hogy Jugoszlávia szétesése kapcsán
menekültek tömege érkezett Európába, kiemelten hozzánk, Magyarországra. Nem
mondom, hogy az akkori menekültáradat súrlódás mentesen illeszkedett be a
számára új világba, de megjelenésük, viselkedésük, magatartásuk egészen más
volt. Alapvetően törvényt, szabályt tiszteltek. Most normává akarják tenni a
határokon való átjárást. Mintha a zöld határon való átlépés egyetemes emberi jog
volna. Európa vezető politikusai mikrofontól mikrofonig ugrálnak, de egyikbe sem
mondanak semmi használhatót. Nem képesek megvédeni a határaikat, s miután
felcsillantották az ismeretlen számú potenciális jövevény előtt a befogadás
lehetőségét, sőt magukra nézvést ennek kötelességét, a túlcsordulás utáni
terheket azonnal osztanák tovább más államokra.
Az
első feladat a jogkövető magatartás kikényszerítése. Erre egyedül Magyarország
vállalkozott, ráadásul a maga területén sikerrel. A második a menedéknyújtás
annak akit illett, és a betelepülés korlátozása a többiek számára. Ez utóbbi más
szavakkal a visszaküldést jelenti. A harmadik a migrációs nyomás okainak
felszámolása. Ez utóbbiról azonban csak ködös és felszínes nyilatkozatok
léteznek. Az erősek úgy vélik: bombákat szórva lehet elintézni a kérdést. Az
okosabbak tárgyalásokban reménykednek.
Lehet, hogy egyszer eljutunk ide is, sőt lehet, hogy egy időre megoldódnak a
gondok. De gondolkodásunk alapvető megváltozása nélkül az oly kívánatos
biztonságot nem érjük el. A XIX században a tőke minden átgázoló embertelen
uralmára rossz, még embertelenebb választ adott a kommunizmus. A kommunizmus
gyalázata, tisztességtelensége és működésképtelensége azonban még nem teszi
elfogadhatóvá a tőke korlátlan uralmát. A baloldali diktatúrával szemben a pénz
világa a liberalizmus szabadságát állította. Ügyesen elrejtve, hogy ez a
demokráciának álcázott szabadság épp oly kiszolgáltatottá teszi az embereket,
mint a gulágokat, koncentrációs táborokat fenntartó rendszerek. Csak az álca
sikeresebb. Egy darabig. Kelet és Dél szegénysége most részt követel Nyugat és
Észak gazdagságából. Biztosak lehetünk benne, hogy meg is kapja. Most még
rajtunk múlik, hogy milyen formában és mértékben.
Ez
azonban a távlati jövő.
Foglalkozzunk még egy kicsit a közelebbi dolgokkal. Talán nem erőltetett, bár
képzavar, azt mondani, hogy elérkeztünk a baloldali liberalizmus alkonyának
hajnalához. Az a magam magát politikailag korrektnek minősítő agresszív
véleménydiktatúra, amely ellentmondást nem tűrve hirdeti a toleranciát,
képtelenségekre kényszerítené az embereket, nem működik. Sorsa azonos a
kommunizmuséval: eltűnik. Erre utal az a zavarodottság, ami a baloldalt
jellemzi. Most két aktuális dolog képesztett el. Az egyik az, ahogy a hazai
baloldal kiátkozta korábbi vezérét, Hiller Istvánt. Szegény Hiller nem tett
mást, mint a kerítés elleni utálatát kifejezve megállapította, hogy eddig még
senki nem állt elő jobb megoldással. Puszta ténymegállapítás, de szembe megy a
jöjjenek a bevándorlók című balliberális kánonnal. Hiller tehát áruló. Ennyit a
véleményszabadságról liberális módra.
A
másik furcsaság az az amerikai okfejtés, hogy a szegény osztrákoknak és
szlovéneknek Orbán Viktor miatt kell kerítést építeniük. A hazai jobboldal ezen
fel van háborodva. De barátaim, nincs igazuk az amerikaiaknak? Ha a magyar zöld
határ szabadon átjárható, akkor a migránsok nem mennek se Horvátországba, se
Szlovéniába. Rajtunk vonulnak át, s hogy ez milyen, volt alkalom megtapasztalni.
Persze az áradatot az osztrákok nem bírnák, s ha nincs magyar kerítés, lenne
osztrák, csak nem lent délen, hanem fent Hegyeshalom vidékén. Persze, ha az
amerikaiak nem avatkoznak be független arab államok ügyeibe, akkor sehol nem
lenne kerítés, mert nem lenne migráció sem. Erről mintha megfeledkeznének a
derék tengeren túli újságírók. A hozzáértés, a hitelesség és a tisztesség ezen
szintjét látva mindannyiunknak, mint újraéledt Spurius Titus Mammanak megáll az
eszünk.