"A Térszínház szinte azóta játssza a Tartuffe-öt, amióta fennáll. Miért is megyek egy agyonjátszott előadást megnézni? Valami belső vágy sugallatára szántam rá magamat. Úgy látszik el kellett mennem. Bucz Hunor nem hitte el, amikor az előadás utáni beszélgetésen bátran kimondtam: gyerekek, eljöttem, hogy végre megértsem minden idők kötelező olvasmányát. Nem a kötelezőt, nem az olvasmányt, hanem a szöveggé formált életet." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó
Lóránt
Tartuffe a
Térszínházban
Hagytam magamat elcsábítani.
Valaha gimnazista koromban láttam az épp akkor Miskolcra száműzött „kis”
Pethessel Molière remekét. Ma is fülemben van Orgon belépője, mellyel Tartuffe
értékességét hangsúlyozza háza népe bosszantására: „Óh, a szegény”. Most a
Térszínház előadásában egyszerűbben, de ugyanezzel a hangsúllyal értékelte a ház
ura a családjába betolakodó furfangos embert: „Szegény”.
Semmi alkalmiság. A Térszínház
szinte azóta játssza a Tartuffe-öt, amióta fennáll. Miért is megyek egy
agyonjátszott előadást megnézni? Valami belső vágy sugallatára szántam rá
magamat. Úgy látszik el kellett mennem. Bucz Hunor nem hitte el, amikor az
előadás utáni beszélgetésen bátran kimondtam: gyerekek, eljöttem, hogy végre
megértsem minden idők kötelező olvasmányát. Nem a kötelezőt, nem az olvasmányt,
hanem a szöveggé formált életet.
Persze szerencsém is volt.
Bemenve a nézőtérre, székekkel agyonpakolva találtam. Öt iskola diákjai jöttek
el megnézni. Nem olvasás helyett, hanem azt követően. A darab ismeretében
jöttek, hogy az előadás során még jobban megértsék azt, amit az iskola rájuk
kényszerít. Részt vehettem egy előadáson, amelyet együtt követ mondatról
mondatra a hallgatósága, minden poénban benne él egy nagy terem diák hallgató.
És utána ott marad, hogy a darab színre teremtőjével együtt „beszélje át” a
látottakat. Mindaddig, míg a kísérő egyik tanárnő fel nem áll, és kéri, fejezzük
be a beszélgetést, mert ha az utolsó HÉV is elmegy, a csepeliek nem tudnak mivel
hazautazni.
Ki volt jó a szereplők közül?
hagy ne válogassak. Az együttes volt csodálatosan jó. Ide is írom a teljes
szereposztást.
Szereplők:
Pernelle asszony, Orgon anyja
- Vajkó Anisia
Orgon, Elmira férje
- Kovács J. István
Elmira, Orgon felesége
- Szamosvári Gyöngyvér
Damis, Orgon fia
- Csuka János
Mariane, Orgon lánya
- Papp Annamária
Valér, Mariane kedvese
- Csiba Gergely
Cléante, Orgon sógora
- Kaszás Imre
Tartuffe, álszent
- Téglás Márton
Dorine, Mariane komornája
- Bódi Beáta
Rendőrhadnagy
- Balogh LászlóSzcenika: Perger
László
Kovács J. István
Hang, fény:
Mészöly Géza
Jelmez: Zanotta Veronika
Zene: Dénes RolandRendező:
Bucz Hunor
És hadd
közöljem a rendező naplóját, amely elmagyarázza az előadásból a kötelezően
tudnivaló korabeli értelmezését a darabnak:
A rendező naplójából
Napóleon Szent Ilona
szigetén száműzöttként mondta a darabról, hogy bármilyen jeles is a mű, nem
engedné meg előadását, s csodálja, hogy XIV. Lajos megtette. Mitől hökkent úgy
vissza az excsászár?
Szerb Antal írja: "a
Tartuffe-ben egy rokonszenves család fokozatosan áldozatául esik egy démoni
gazembernek." Rokonszenves család? Ki szeretne közülünk Orgon családjában élni?
Tartuffe, a démoni? Az asztaljelenetben, mikor is túljárnak az eszén, elveszti
lélekjelenlétét, képtelen belátni, hogy –sakknyelven szólva – túljátszották őt.
Zsebében a család vagyona, és mégis kiborítja az, hogy férfiúi
ellenállhatatlanságán csorba esett.
Lojális úr minatűr
mása, mintegy reflexe, tükörképe, árnyéka Tartuffe-nek. Molière szolgáját
egyébként Loyalnak hívták. Nem nehéz asszociálni Loyolai Szent Ignácra.
Az 1664-es bemutatón
Pernelle asszonyt egy férfi alakította, Louis Béjart, mellesleg Molière
feleségének nagybátyja. Orgon Molière volt, Orgon felesége, Elmira pedig Molière
felesége, Armande Béjart. Dorine-t Molière volt szeretője, feleségének mamája,
Madeleine Béjart játszotta. A középkori farce-okból, vásári komédiákból és a
commedia dell' arte-ból életerőt kapó darab jócskán táplálkozhatott a társulat
legintimebb élményeiből is. "Le pauvre homme!" – ezt fordítja Vas István úgy,
hogy "Szegény". Orgon kiált így föl többször a darab elején, elárulva teljes
beszűkülését és bugyutaságát a Tartuffe iránti rajongása agylágyító
bizonyítékául. A kifejezés XIV. Lajostól származik, aki az 1662-i hadjáratban
ebédre invitálta Rhodez bíborost, aki nem fogadta el a meghívást, mondván, hogy
böjti nap van. Egy udvari ember ekkor odasúgta a királynak, hogy a jámbor pap
imént fejezte be bőséges falatozását. Ekkor a Napkirály nevetve felkiáltott: "Le
pauvre homme!" A korabeli följegyzések szerint a királynak nagyon tetszett,
amikor e mondást Molère színpadáról hallotta vissza.
A franciák Nagy
Százada. Grand Siécle, vagy ahogy a századot dicsőítő költemény írja: Le Siécle
de Louis le Grand. Az óda fennkölt szerzője ugyanaz a Charles Perrault, aki a
Csizmáskandúr című mesét írta.
XIV. Lajosról igen sok
szobor és kép készült, de talán a leghíresebb, amit az udvar hivatalos festője,
Hyacinthe Rigaud
festett a 63 éves Napkirályról. Az iskolát teremtő képen a
király súlyos drapériák alatt, hatalmas, sörényszerű parókájában, tulipánokkal
ékesített, paplanvastag palástban áll előttünk. Bal keze csípőjén, jobbjával
pedig jogarára támaszkodik, mintha az egy sétapálca volna. A korona
térdmagasságban a támaszkodó jogar mellett, a királyi ládán. De ami a
legkülönösebb a képen, az a beállás. Deréktól fölfele: "Az állam én vagyok",
deréktól lefele azonban akár egy nyugdíjas balerina. Laza csípőmozdulattal
medencéjét felénk fordítja, combközéptől kivillanó lábszára balettban kimunkált
izmairól és kecses bokájáról tanúskodik, s no persze a piros sarkú, magas
cipellőben lábfejei a balett-termekből jól ismert harmadik pozíciót mintázzák.
Hyacinthe
Rigaud (1659–1743): Louis XIV
Ha ilyen a fenség a
franciák nagy századában, akkor már kezdem érteni, hogy Molière műve miért
fensőbb vígjáték.
A király és a
janzenisták meccsében a Tartuffe egy testcsel: a király enged a darab betiltását
követelőknek, hogy végül teljesen megsemmisítse őket, még apátságukat is
leromboltatja.
Nagy Lajos hadat üzent
a protestantizmusnak is. A vallási üldözés különösen gonosz és hatásos formája
zajlott uralkodása alatt. Katonákat szállásoltak be a protestánsok házaiba, akik
tetszésük szerint dúltál fel "vendéglátóik" családi életét, és lépten-nyomon
megbántották a ház asszonyait. Olyan emberek, akik még a kínpadon is
megátalkodottan megmaradtak volna hitük mellett, megtörtek. Molière volt látnok?
Avagy minden franciák királya volt-e jó tanítvány?
Zanza: Az érzések
kuszasága és szeretetnek álcázott önzés a társas színlelés förtelmes színterévé
teszti Orgon otthonát. Ezt használja ki Tartuffe, az álszent. A szétzüllött
család esélytelen a profi szélhámossal szemben.
Bucz Hunor
A beszélgetésen persze nem erről
volt szó. Inkább a nézőket hagytuk beszélgetni. Saját megfigyeléseiket
ismertették, élően adták elő benyomásaikat. Rég voltam ilyen jó hangulatú
színházi előadáson.
Ebben az együttjátszásban éreztem
rá végre a Tartuffe lényegére. A mondatok viszonylagosságára. Arra, hogy a
politika olyan korszakokat szokott teremteni, amelyekben a mondatok éppen az
ellentettjüket jelenthetik. Szélhámosok élhetnek vissza a legszebben hangzó
mondatokkal. És ezek a mondatok éppen hogy eltávolítják egymástól az embereket.
A legjobb szándékkal is csak a legrosszabb eredményhez, legkétségbeejtőbb
helyzetekbe sodorhatják egymást a színpadi résztvevők. És ebből nem lehet kiút.
A „jó fejedelem” éppen hogy a rossz akarat diadalát hangsúlyozza. A rosszul
összetartó közösség a legszebb, leghangzatosabb szövegek által válhat véglegesen
kiszolgáltatottá.
Bucz Hunor „csak” a megírt
szöveget játszatja el, mégis úgy nézhette közönsége a történetet, mintha a mai
napok hírmagyarázatait figyelné a televízióban. Rólunk szól ez a történet. Saját
csapdáinkból segít kivédeni magunkat. Eszméltet, pedig semmiképpen sem
aktualizál. Úgy több éve aktuálisan élő ez a produkció, hogy minden napra
alkalmazhatóvá, átélhetővé válik a nézők figyelő tudatában. Bárha a mi, a nézők
helyzetei naponta változnak is. Bármelyik változat belefér ebbe a színpadi
megjelenítésbe. A mondatok sajátosan ellentmondásos értelmezésébe.