"Az időszak, amelyben a ferences vértanúk dolgoztak Peruban nagyon nyugtalan volt. Az Egyház megtámadása a terroristák tervezett akciója volt. Ezeknek a napoknak az atmoszféráját idézi fel Szymon Chapiński atya, aki akkor Limában volt misszionárius."
"Az emberek
azt gondolták, hogy ez már a világvége"
Az időszak, amelyben a
ferences vértanúk dolgoztak Peruban nagyon nyugtalan volt. Az Egyház megtámadása
a terroristák tervezett akciója volt. Ezeknek a napoknak az atmoszféráját idézi
fel Szymon Chapiński atya, aki akkor Limában volt misszionárius.
Amikor
1991-ben meggyilkolták a ferences misszionáriusainkat, Peruban már 11 éve folyt
polgárháború. A terroristák (saját magukról partizán népi hadseregként
beszéltek), úgynevezett népi háborút folytattak, melynek célja a kommunista
forradalom megvalósítása volt. Sok harcos már belefáradt az oly hosszantartó
küzdelembe. A forradalom vezetője is frusztrációt és lelki kényszert érzett,
hogy végre hatalomra jusson. Azért is a perui Kommunista Párt Központi
Bizottsága meghirdette, hogy ebben a pillanatban – Mao Tse Tung tanítása szerint
a forradalomról – elérte az úgynevezett stratégiai egyensúlyt, amelyben a
forradalom erői egyensúlyban voltak a reakciós erőkkel (állami erők). Egyúttal
szerették volna bejelenteni, hogy készek a nyílt támadásra. Tehát keresni
kezdték a rajtaütés megfelelő célpontját, mely az óhajtott hírnevet meghozná
nekik. Választásuk a perui egyházra esett, azon belül a Chimbote egyházmegyére..
Merényletek az
Egyház ellen
Két héttel a
Pariacoto-i tragikus események előtt a szenderisták (Sendero Luminoso - Fényes
Ösvény) megtámadtak egy spanyol misszionáriust de a merénylet nem sikerült, mert
a helyiek megvédték a papot. A terroristák megsebesítették, de a golyó nem
talált fontos ereket és a misszionárius túlélte. A Fényes Ösvény megírta saját
újságában, hogy az egyház megtámadása annak a ténynek az igazolása, hogy a
forradalom csapatai készek a hatalom átvételére. Az ilyen támadások a médiákban
nagy figyelmet kaptak. A környéken számos helyen megjelentek feliratok: „Éljen
Peru Népi Köztársaság” vagy „Puskával a hatalomért”.
A vértanúság
körülményei
1991. augusztus 9-én,
amikor a lázadók Pariacotoba jöttek, a helyi tisztségviselőket keresték. A
városka polgármesterét (alcalde) úgyszintén meg akarták ölni, mert támogatta a
ferences atyákat. Őt is elfogták és sikkasztás gyanúja miatt halálra ítéltek.
Másokat is kerestek, de semmilyen felfegyverzett személyt nem találtak. Amikor
elfogták a misszionáriusokat a falu népét arra akarták kényszeríteni, hogy részt
vegyenek az elítélésükben, de a lakosok ezt megtagadták. A lázadók azt is
mondták, hogy visszaadják a misszionáriusokat, mert ez csak megelőzés. Ahogyan
ma már jól tudjuk, hazudtak. Mindkettőjüket a polgármesterrel együtt kivitték a
falu szélére, és ott megölték őket.
Amikor a hegyekbe
menekültek az autókkal, amelyeket a kolostorból vittek el, útközben
megállítottak egy helyi tanácsost, aki éppen a faluba ment. Ez körülbelül fél
kilenckor történt. Mint a lázadók, mint a tanácsos felismerték egymást. Helyben
lelőtték, utána pedig felgyújtották a kocsiját. A mi kocsinkkal felmentek 3000
méter magasságra, ott benzinnel lelocsolták, és ezeket is felgyújtották.
Pariacoto alacsonyabban fekszik, körülbelül 1200 m-en tengerszint fölött.
Mindannyian, akik a
rendházban voltak, nagyon megijedtek. Éppen akkor a rendházban két atya lakott
és három posztuláns. Az esti misére eljöttek az apácák is, de nem mindnyájan,
mert Limában az elöljárók találkozóján vettek részt. Helyben, Pariacotoban csak
hárman maradtak. Egyik idősebb nővér, aki semmit nem tudott a történtekről, az
egész éjszakát csendesen átszunyókálta. Másik a fiatalokkal volt a szentmisén,
és ottmaradt a találkozón, melyet utána tartottak. Harmadik viszont korábban
jött haza. Amikor elvitték az atyákat, mindenki tanácstalan volt. Berta nővér,
akit a lázadók magukkal vittek az autóval, és később kiraktak, mikor visszatért
teljesen zilált állapotban volt. Ő sem tudta mit tegyenek. Akkor a falunak
egyetlen telefonja volt, és ezen az estén titokzatosan elveszett. Ami érdekes, a
következő napon megkerült. Amikor megtalálták a misszionáriusok holttesteit,
erről tájékoztatták a falu lakosságát. Viszont nem nyúltak hozzájuk, hanem
odaadással őrizték. A hívek a vértanúk mellett imádkoztak és virrasztottak.
Mindannyian kétségbeestek és jajgattak. Voltak, akik féltek, és nem hagyták el a
házukat.
Tragikus hírközlés
Nekem csak 3:40-kor
telefonáltak. Akkor Limában voltam. Gyorsan telefonáltam Lengyelországba,
Bolíviába és a Generális Kúriába, hogy hírt adjak a misszionáriusok haláláról.
Amikor a püspök megtudta a tragikus esetet, tájékoztatta a hatóságokat is, és
hajnalban a helyszínre megérkezett a rendőrség. A hatóság engedélyével elvitték
a holttesteket, és elhatározták, hogy azokat a Casmai korházba kell vinni
boncolásra. Időközben megérkezett püspök és Pariacotoban szentmisét mondott a
három meggyilkoltért – akkor még nem tudtak a negyedikről, aki a hegyekben volt.
Amikor Limából Pariacotoba mentem az ismerőseimmel, mindnyájan nagyon féltek. Az
emberek azt gondolták, hogy ez a forradalom már a világ vége.
Augusztus 10-én este a
püspök összehívta a papságot és nővéreket, és imádkoztunk a Casmai templomban a
22 órakor kezdődő szentmisén. Közösen el lett döntve, hogy a vértanúk a
Pariacotoi plébániatemplomban lesznek eltemetve, a gyászmenet a vértanúkkal
Casmabol a temetés helyére vasárnap 9 órakor indul. Úgy tűnt, hogy másfél óra
alatt odaérünk, de tévedtünk...
Utolsó út
Már
Casmaban rengeteg ember gyűlt össze, de amikor átértünk a pusztán Casma és az
általunk ellátott helység között, Cachipampaba, megláttuk a hívek tömegét. Az
emberek virágokkal álltak, énekeltek és imádkoztak. A vértanuk koporsóival
menve, sokszor meg kellett állni. Pariacotoba csak 15 órára érkeztünk. Az
emberek ott már 10 órától vártak az utcán. Énekeltek, imádkoztak és
virrasztottak. Legmeghatóbb volt, hogy sírva énekeltek... Mihály atyát különösen
szerették a gyerekek. Akkor nem volt tv sem mozi, a villany csak néhány helyre
volt bevezetve. A hittanra nagyon sok gyerek jött. A misszionáriusok ott
különböző filmeket vetítettek, közösen hallgattak magnókazettákat. Mihály atya
tanította a gyerekeket és fiatalokat énekelni. Ő maga lefordított egy éneket,
melyet Lengyelországban a fiatalokkal énekeltek. A temetésen a gyerekek ezt az
éneket sírva énekelték. Ez nagyon megható volt.
A temetésen nagyon sok
ember volt, annak ellenére, hogy a helyi rádiók többször híresztelték, hogy az
atyák testeit Lengyelországba vitték. Tehát helyesbíteni kellett, hogy a
vértanúk Pariacotoban lesznek eltemetve. Ennek ellenére sok helyen elterjedt a
hamis hír, és a hegyekből sokan nem jöttek el a temetésre. A testek Casmaba
lettek elvíve boncolás miatt, és az emberek úgy gondolták, már nem jönnek
vissza. A kavarodás ellenére sok hívő gyűlt össze a temetésen. Ez volt a hitük
és a misszionáriusok iránti szeretetük nagy tüntetése.
(a cikk a Nasze Misje Franciszkańskie
a Krakkói Minorita Tartomány missziós hírlevelének 27. számában jelent meg „Ludzie
myśleli, że to koniec świata” címmel)
fordította: fra. dr. Bogdan Adamczyk