Juhász Ferenc versvilága a világirodalom nagy alkotásai között - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Juhász
Ferenc a magyar és a világirodalom legjelentősebb, klasszikus nagyságrendű
költői közé tartozik. Még ma, a lírára nehezen figyelő világban is ismert –
világszerte. Hon-Lapunkon halála után azonnal pár soros méltatást írtam. Majd
pedig a Magyar Idők Lugas mellékletében terjedelmesebb portréval gondoltam végig
halhatatlan költői helyét. A 2015. december 12. szombati szám 12. oldalán. Az
írást temetése napján tesszük Hon-Lapunkon is közzé.
Örök
szembeszállás
Juhász
Ferenc versvilága a világirodalom nagy alkotásai között
Az újságra kattintva a teljes cikk
olvasható
A
közelmúltban egy előadás utáni beszélgetésben büszkén mondtam: örüljünk, hogy
közöttünk van Juhász Feri, korunk legnagyobb élő magyar költője. Félve
mondtam, mert tudtam betegségéről, de túl ezen, kiolvastam utóbbi köteteiből,
hogy a Mindenség szerelmének költőjét mennyire eltölti a halál megtestesülésének
és egyben metafizikájának kérdése. Létezésünk átváltozásának, a földi lét
alakulásának, a világmindenség egészében elfoglalt helyének kérdésköre
filozófiai pontossággal izgatta, de figyelmét a meghalás létpillanatának
személyes bekövetkezése éppúgy érdekelte. Nemzedéktársaitól, barátaitól e kettős
kérdéssel búcsúzott. Kisesszék prózaversben, mondtuk, de én tudtam, hogy
személyes érdeklődésének, a rá is váró eseményeknek végiggondolása fogalmazódik
ezekben a kései remekekben.
Szörnyű
adottság: látni belülről mindent, ami bennem és körülöttem történik. Juhász
Ferenc ennek a képességnek világirodalmi méretű zsenije. Látja és szavakkal meg
is idézi mindazt, amit az ember önmagában megél, szenved, élvez, gyönyörittasan
átél, veszteség-tudattal megszenved – miként az életét megélő ember, és ahogy az
egészségéért aggódó másik ember, és az egészségéért felelősséget vállaló orvos.
De leírhatóan látja a világmindenséget, életre kelthetőbben, mint a legjobb
csillagászok. És el tudja képzelni ugyanennek a mindenségnek a még talán fel sem
fedezett picinységeit, jobban, mint bármelyik fizikus. És rácsodál – leírható
szavakkal is formálva – a biológiai organizmusokra, pontosabban talán, mint az
annak tanulmányozására szakosodott biológus. És még egy „kiegészítő” adottság:
képes átélni az egyes ember külön csak rá szabott megpróbáltatásait, és a
történelemnek az egész emberiséget megszenvedtető veszélyeztetettségét. Sokszor
elgondolom: hogyan lehet ilyen terheltséggel természetes emberi életet megélni.
Majd
évtizede, amikor felesége, Kati dicsekedve mondta, hogy egy költői
összejövetelen, valahol a Balkánon, Feri volt, aki elsőként, szinte futva
érkezett fel a dombon álló templomocskához, tudtam, hogy próbát tett, az
öregedés állapotát mérte a világban létezés esélyéhez. Kipróbálta önmagát.
Versei alakultak ezekben, a lét kihívását mérlegelő mozdulatokban.
„Fél a
haláltól”, – mondta felesége a feleségemnek régebben, amikor még egészségesen
kellett szembenéznie az évekkel elközelgő eseménnyel. „Nyugtatom, biztatom, ne
félj, ott leszek veled, fogom majd a kezedet.” Orvos létére mondhatott ilyet. Én
meg, mint a költő fiatalabb kortársa higgyem ugyanezt! Én már csak a beszélgetés
végét hallhattam: „Egy pillanat az egész. Vigyázok rád.” Hány versben, hány
barát távoztával gondolta el ezt a pillanatot. Vajon most, amikor az
elrendezettségében valóban ideális formát ölthetett távozása, vajon miként írta
volna meg a saját halálát. Saját pillanatát? Olvasom lánya beszámolóját a
facebookon: „december 2-án. 23:30 perckor meghalt az Édesapám. Mamával és
Eszterrel fogtuk a kezét.” Egy életen át erre a csodákra nyíló pillanatra
készült. Félve és reménykedve. Az életet féltve, a létezés értelmét mérlegelve.
Amit egy életen át keresett, mindegyik versében, már csak ő tudhatja. Önmagát el
nem búcsúztathatja. Hiszen tudjuk: a többi néma csend.
* * *
Azt
olvasom mindenütt, hogy Juhász Ferenc sajátos költő, nem társítható egyik
meghatározó beszédmódhoz sem a huszadik században. Pedig ennek éppen az
ellenkezője az igaz. Sokáig a politikához kötöttük. Igaz, hogy a Tékozló ország
nélkül talán ’56 forradalma se lenne, utóbb a „bomba” árnyékában a világ
létezésének egyik legizgatottabb védelmezőjét ünnepelhettük költészetében. És
amikor nemzedéktársainak hullását siratta, benne láthattuk a nemzeti „bárdot”,
aki emléket állít az elhullottaknak.
De
kérdés, van-e ezzel a végső elkeseredéssel szemben poétikailag hiteles
ellenszer? Szememben a harc az ünnepért, a derű keresése, az Igéből származó
fény befogadása a költő feladata. Feladata? Létkérdése! A huszadik század nagy
öröksége ez, amely a létezésben való megújulás esélyét kereste. És ez Juhász
Ferenc költészetének lényege. Az ő költői szövege is kezdetektől hordozza a
kétségbeejtő tragikumot ellenpontozó gyönyörködést, a fény keresését. Ha valaha
a politikus költőt ünnepelték az utána indulók, a mai fiatal költészet éppen ezt
a Mérgezett Mennyországot ellenpontozó szövegteremtést ünnepelheti benne és
általa. Azt a költőt, aki a Halott feketerigó, majd a Fekete Saskirály minden
mondatában megküzdött a pusztulással. Az öröm keresése és megtalálása a rossz
ellenében a Juhász Ferenc-i poétika jellemzője, amely beleépül a huszadik
századtól napjainkig ihlettel szolgáló világirodalomba. A huszadik századnak a
tragikus derűt megszenvedő legnagyobb költői közé tartozott.
Ehhez a
tragikus derűhöz át kell élni magát a létezés tragikusságát. Esendőségét, a „mostpontokra”
szakadó világ végességét. A költő, aki a hitre apellált, hány változatban volt
kénytelen elsiratni az embert a történelemben? A mindenség szerelme és A virágok
hatalma annak a létkatedrálisnak az épülése, amelyben a tenyészet világa
megtalálja szervező elvét az emberhez, és annak tudatáig nyúlik. Ez az ember Az
éjszaka képeiben aztán elérkezett önmaga megsemmisíthetőségének tudatáig. De mi
történhet ezután – ha nincs meg a tenyészet cél-oksága, ha elveszett belőle az
ember?
Itt
találja meg a Juhász-vers a határesetet: az ember utáni világot, amelyet
mégiscsak ember méretűen tud megszerkeszteni. Az embernélküliségben kitűnik az
emberhiány borzalma és az emberlét szépsége. Nemlétével groteszkba fordul a
csodálatos és az ember nélküli groteszk csodálatossá nemesedik, mihelyt
felfedődik emberi modellje. Juhász az elveszthető paradicsomot rajzolta meg, az
elveszettség állapotában.
És itt,
a legtökéletesebb határhelyzetben születik újjá a hit: az ember képtelen
elképzelni az ember nélküli világot. Juhász Ferenc ebből a pokol-túlvilágból is
vissza tudott térni. A „Fekete Saskirály” minden emberben benne él, és legjobb
pillanatait is képes elrontani: ezzel kell megküzdeni, ezzel kell
szembeszállani. Az örök szemben állás Juhász Ferenc költészetének jellemzője.
Ha a
huszadik század európai költészetében rátaláltam az életet értelemmel eltölthető
nagy ellentételezésre, hozzávéve mindennek metafizikus tovább éltetését,
természetes számomra, hogy Juhász Ferenc költészete ugyanezt a
félelemtől-undortól-kétségbeeséstől a boldogság átélhetőségééig vezető utat
szintúgy feltalálta. Költészete ekként válik a huszadik századi világirodalom
legteljesebb reményeit összefogó képzeletbeli antológia kiemelt szereplőjévé.
Ennek a
küzdelemnek záró verse a hosszú-című Latinovits-sirató, amely majd évtizedig a
Juhász-költészet befejező versének is látszott. Benne magát az etikai küzdelmet
éli át poétikailag: a meghalás, az elnémulás költői-művészi pillanatában Juhász
Ferenc vállalta a halottvivő szerepét, az akár hallgatva is élni nehezebb sors
kimondását.
Juhász
Ferenc ezt követően sem hagyja el a történelmi párhuzamot, amelyet a
Latinovits-siratóig kritikusai annyiszor megrajzoltak/megrajzoltunk. Csak túl
ezen egy – ezt is magában foglaló – másfajta esztétikai vállalkozásba kezd. A
hangsúly eddig az ember és történelmi csapdáinak szembesítésén volt, a tragikus
meghasonlások felmutatásán és átélésén. Ekkortól: az embert személyes sorsában a
boldogság esélyével méri. Nem kivonja felelőssége alól, de a
felelősségvállalásra alkalmasabbá nemesíti. Az aszkézis helyett az öröm elve
alapján élő embert fogalmazza. És ez nem lefokozza, de felemeli, ellenállóbbá
teszi költészetét: „…ne a halált igyuk, a létezést / igyuk, a létezés
megtisztít, őrjöngve habzó fényanyag-fényalak, Hit: / megáldalak, áldalak
fényemben, gőgdacos hitemben, most és mindörökkön / örökké. Ámen.” Micsoda
pompázatos összeölelkezés: valaha a szorongattatásban, utóbb az elégia derűjében
egymásra rátalálva. Legcsodálatosabb összegezése ennek a Halott feketerigó.
A barátok hullásával az újabb társ, a feleség és a család mértékül emelése.
* * *
Boldog
vagyok, hogy ennek, az idők próbáját kiálló klasszikus költészetnek szellemét
átérezve ugyanolyan megrendültséggel vehettem kezembe Juhász Ferenc utolsó
köteteit a mostani évtizedben, mint tettem A virágok hatalma esetében 1956 kora
őszén, első megjelent írásom fogalmazása idején. Akkor a versek Bartók-közelsége
ébresztett rá a történelem és a létezés nagy drámájában, az élet és halál
váltakozásának ijesztő félelmetességében való megmerülésre. Juhász Ferenc
mindenre rácsodálkozó szeme vezetett be a létezés csodájába. Az újakra
készülésbe. Versei bűvöletében nem csodálkoztam a forradalom születésekor.
Fiatalok voltunk mindketten, életre készülők ebben az elmúlást is elénk táró
világban.
Mostanra
ugyanezt a világot az Isten-közelség sugárzásában nyitotta ki előttem.
Gyönyörködhettem a világ teljességében gyönyörködő széttekintéseiben, vele
együtt keresve a kapcsolódást a láthatón-felfoghatón túli végtelennel. Figyelem,
amint keresi helyét a teremtett világ Teremtőjével való kapcsolódásban. Ami
Juhászt utolsó verseiben nyugtalaníthatta, az ismeretlen: az egyes ember, a
Föld, a világmindenség sorsa, értelme. A biztosból ismét és ismét a
bizonytalanba kérdez, és fordítva. Minden életrajzi jelenetből ide figyel, újabb
történeteibe azért kezd, hogy belőle újabb kérdést csiholhasson. A létezés
semelyik esélyét sem feledte a másikért. Gyönyörre vágyik létezésünk mindegyik
távlatában: ember, aki arra teremtetett, hogy csodálja a teremtményeket, a
létezés milliószor milliárd alakját, és csodálkozásával vágyódjon mindennek az
értelme után.
Barátainak búcsúztatásaiban mindről elmondhatná, amit egyikükről leírt. Itt a
pillanat, hogy szövegét rá is alkalmazzam: „De boldog lehet az Elképzelhetetlen
Isten, hogy ilyen áldott szentséges fia született.”