"A Közép-Európa népeinek összetartozásán gondolkodva, bár a közéleti szóhasználatban idegen, nem tudtuk megkerülni a szeretet szót. Szomorúan kellett megállapítanunk: nem ismerjük szomszédainkat. Ha pedig valakit – legyen szó emberről vagy akár egész nemzetről – nem ismerünk, nem is szerethetünk. "
Surján László
Összetartozunk?
Lukács László a Vigília 1996. évi júliusi
számához írt bevezetőjét olvasom. A mottó József Attila néhány sora valamiféle
sajátos összetartozásról szól:
Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja,
összefogja /egyik dolog a másikát, / s így mindegyik determinált. / Így él a
gazdag is, szegény is, / így szenvedünk te is meg én is...
(Eszmélet 4.
versszak).
Kényszerű ez az összefogás, súly, teher: szenvedés. Ez volna az emberek
összetartozásának lényege? Aligha. „Európában, de világszerte is két,
egymással ellentétes irányban ható mozgás figyelhető meg. Egyrészt az
integrációra, a nagyobb közösségek létrehozására, másrészt a különválásra, a
többiektől elszakadásra, a függetlenülésre való törekvés. Nemzetek és etnikumok,
kultúrák és nyelvek, egyének és egyéniségek találkoznak egymással. Mi a
folytatás? Örökös harc, a gyöngébbik kipusztítása vagy beolvasztása az erősebb
által, békés, de időnként egymás ellen feszülő egymás mellett élés - vagy pedig
egymás gazdagítása, boldogítása az ajándékok cseréje által?”
A
kényszer miatti összezártságot tehát ledobjuk magunkról, ha tehetjük, de közben
létezik egy másik szélesebb medrű összetartozás is. Ennek, ahogy Lukács
rámutatott, természetfeletti dimenziója van: „A teremtő Isten nem pusztán
létrehozni akarta a világot, ahogyan egy művész megalkot valamit. Ezért nem lett
volna érdemes fáradoznia. Isten azért teremtette az embert, hogy a szeretet
kapcsolatára lépjen vele. Azért alkotta őket sokfélének, hogy egyesülhessenek
egymással és ővele. Az egységnek egyetlen formája van, amelyben a benne
résztvevők megtartják önazonosságukat, sőt - éppen az odaadásban - kiteljesítik
azt: s ez a szeretet.”
A
Közép-Európa népeinek összetartozásán gondolkodva, bár a közéleti
szóhasználatban idegen, nem tudtuk megkerülni a szeretet szót. Szomorúan kellett
megállapítanunk: nem ismerjük szomszédainkat. Ha pedig valakit – legyen szó
emberről vagy akár egész nemzetről – nem ismerünk, nem is szerethetünk. Lukács
azt állítja: az önfeladás nélküli együttlét kulcsa a szeretet.
Ez
kicsit sem elmélet: „Magyarország és a magyarság, Európa és a világ
boldogulásának, sőt fennmaradásának egyik alapkérdését érinti”. Ez után jön
egy, - ma különösen mellbevágó - mondat: „Új, világméretű népvándorlás indult
meg, amelynek során egyre többféle ember és népcsoport kerül egymás közelébe.
Évtizedek óta tart ez a folyamat Európában, s felgyorsult Magyarországon is”.
Napjainkban persze nemcsak a népvándorlás során kerülünk egymás közelébe, hanem
a világ zsugorodása miatt is. A közlekedési lehetőségek, a távközlés, a
globalizált kereskedelem olyan szoros kapcsolatokat hoz létre, amelyre régebbi
korokban gondolni sem lehetett.
Figyelemre méltó Lukács László záróbekezdése is: „Ha keresztény szemmel
tekintjük át az együttélés átkait és áldásait, akkor nemcsak életünk jobbítására
találhatunk ötletet és indítást, de feltűnik a végső beteljesülés távlata is. Az
emberek testvéri közössége azáltal jöhet létre, hogy Isten családjává lesznek -
töredékesen már itt, a földön, beteljesült-boldogan odaát.”
Tévedés ne legyen, ez nem a migránsok befogadása melletti érv. Az emberek
testvéri közössége többre kötelez, mint városainkba befogadni, hatszáz órás
tanfolyamokon integrálni az érkezőket. Sokkal nagyobb a feladat. Megérteni őket,
felfogni, miért hagyták el szülőföldjüket. Persze az érkezők nem egyformák. Ki
ezért indult el, ki azért. Megindult a kiegyenlítődés: a szegény Dél és Kelet a
boldogulást keresi a gazdag Nyugaton vagy a jóléti Északon. A probléma nem
oldódik meg, ha pár millió érkezőt befogadunk, majd bezárjuk a kapukat. Ha a
gazadag világ úgy képzeli, hogy a Föld javainak aránytalan méretű birtoklásához
joga van, sőt a szegényebb nemzetek maguk felelősek szegénységükért, akkor
nagyot téved és nemcsak földi javait, hanem örök életének távlatait is
elveszítheti. Ha létrejönne az emberek testvéri közössége, és tenné a
dolgát, akkor mindenki élhetne a maga hazájában, a maga szokásai szerint, s nem
indulna el a népmesék hőseit követve szerencsét próbálni.