"Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára."
Tunyogi Csapó
Gábor
A szenteste története
– Papa, papa,
ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori
rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját,
aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő
legfelsőbb ágára.
– Naná, hogy
elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze
méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. – Ugye elmondod, apu? A
szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani.
– Ugyan,
gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen
titokban nagyon büszke volt arra, hogy felcseperedő gyermekei – Feri már
tizenkét éves volt, Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa
meséjét. – Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az
iskolában is...
– Ugyan, apu! Az
iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja olyan
szépen, mint te! Senki!
– Csodálatosan
szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül, ott
akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb,
mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen
szépen!
– Te lány, hiszen
kívülről tudod az egészet!
– Na és? Baj az?
– Bori hangja könyörgőre fordult.
– Pont ez a hecc
benne – tódította Feri.
– Jó, jó, ha
mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa. A két gyermek
ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek
mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára függesztették tekintetüket,
amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.
– No hát... –
kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott
akkor sem volt hó, ma sincsen, az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb,
mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a
telihold, az egész eget földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem
azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette
észre senki, az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem
változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem. A városka szűk,
tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást
keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...
– Mindenki
láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa
mosolyogva bólintott.
– Mindenki
láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt
elutasították őket, mert az emberek...
– Buták és önzők
– mondta a két gyerek egy hangon.
– Úgy van, és
sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk.
– Ó, ha tudták
volna... – suttogta Bori kellemes borzongással.
– Hülyeség –
oktatta ki a bátyja. – Akkor állatian unalmas lenne az egész.
– Hogy beszélsz?
Szégyelld magad! – háborodott fel Bori.
– Hogy beszélek?
Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?
– Na, na... Amit
mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...
– Na látod! –
kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az
apa neki adott igazat.
– Szóval, az ifjú
párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a
csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony már csaknem összeesett.
De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát
tovább és...
Ezúttal a lakásajtó
elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa
bosszúsan ráncolta a szemöldökét, az anya idegesen szaladt be a konyhából.
– Hát ez meg mi –
támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit?
– Dehogy várok –
védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az ör...
Az elektromos gong újra
megszólalt.
– Nahát, ez
aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs
nyugta az embernek?
– Te, nem lehet,
hogy... – suttogta Bori a bátyja fülébe. – Te, az lehet, hogy...
– Hülyeség –
mordult rá halkan Feri. Rövid megfontolás után meg is ismételte. – Hülyeség.
A gong hangja
harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa
gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte, megigazította a
nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az
anya visszatartott őket a lakószobában.
A lakásajtó közvetlenül
a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A
kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be, s e titokzatos
sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal,
s egy elformátlanodott asszonyi alak.
– Bocsásson meg,
uram... – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson meg, de
fényt láttam... Legalábbis azt hiszem... És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha
tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az
állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára...
– De ilyet... Ki
hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.
– Itt vannak! Ők
azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál
fogva visszahúzta.
– Ha csak pár
órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény.
Hiszen már lépni sem tud.
– De hát... Hogy
jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek,
eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó, hanem magánlakás. Érti?
Menjen...
– Nincs nekünk
pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp megtörve a
hang.
– Ó hát ez... Ezt
igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... – Az apa érezhetően
elbizonytalanodott.
– Engedd be őket,
papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.
– Fogd be a szád!
– kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk pedig
menjenek az állomási misszióhoz, vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé.
– Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen
szentestén! Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!
– Nagyon
sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. –
Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is. – Becsapta az ajtót,
de rövid megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán –
kiabált, pedig már nem is látott senkit. – Ott biztosan kapnak valami
segítséget. Jobbra a második utca.
A titokzatos,
áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang
volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.
– Mégse volt fény
az, amit látni véltem.
Az ajtó végképp
becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer
ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába, ahol az anya a hangosan
zokogó Borit korholta.
– Ne csinálj
cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók,
talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni egy idegen
otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég,
a kalács!
Megfordult, és
kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve
bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna. Az apa
le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a
falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket, hogy elrendezhesse az ajándékokat
a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.
A szenteste története
befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...
Forrás: Érted vagyok, 2005. december