Nemcsak a költő lehet versben bujdosó, a vers maga is eltűnik, s felbukkan, búvó patakként okoz meglepetést. De az érték mindenképp érték és hat. Ezért keresgéltem ezt a pár sort: Nagy vihar jöttekor, / bármi lesz is bére, / valakinek állni kell / tornác küszöbére.
Surján László
Verssorok nyomában
Nemcsak a költő lehet versben bujdosó, a vers maga is eltűnik, s felbukkan, búvó
patakként okoz meglepetést. De az érték mindenképp érték és hat. Ezért
keresgéltem ezt a pár sort: Nagy vihar jöttekor, / bármi lesz is bére, /
valakinek állni kell / tornác küszöbére.
Amikor idén negyedszázada felmerült, hogy Antall József kormányában vezessem a
népjóléti tárcát, többek között a szüleimhez fordultam részben tanácsért.
Édesapám a következőképp bátorított: Nagy vihar jöttekor, bármi lesz is bére,
valakinek állni kell tornác küszöbére. Kitől van ez? Nem tudom, Kolozsvárt
hallottam.
Vagy másfél évvel később Bálint Lajos, Gyulafehérvár érseke a mi plébániánkon
misézett. Mise után beszélgettünk, s bizony panaszkodtam, hogy a feladat sokkal
nehezebb, mint gondoltam. Az érsek úr a vállamra tette a kezét és azt mondta:
Nagy vihar jöttekor, bármi lesz is bére, valakinek állni kell tornác küszöbére.
Hiszen édesapám is ezzel indított utamra, kiáltottam fel. Sajnos ő sem tudta,
hogy ki a szerző.
Azóta többeket kérdeztem, s felelet nem jött. Az internetes világ beköszöntével
ott is kutakodtam, de hiába. Felfogva azonban, hogy az elérhető anyagok
hihetetlen gyorsan bővülnek, most évek múltán ismét „rágugliztam”. Érdemes volt,
végre megtaláltam.
Gellért Sándor: TORNÁCKÜSZÖBÖNZsandár-tollasan jő
amarról egy felhő.
Zúg a betyár-romantikás
mikolai erdő.
Tornác küszöbéről
szaglászom a vihart.
A szemembe férő falu
baranyásan kihalt.
Egy szál ember vagyok,
s vihar elé állok,
hadd üssenek bénává a
jókedvű villámok.
Égjek bennük szénné,
mint parasztijóska
minap, midőn a laposba'
lovait béklyózta.
Nem vagyok én gyáva,
nem is vagyok bátor,
de országból, de
faluból,palacsintás háztól
nagy vihar jöttekor
- bármi legyen bére -
valakinek állni kell a
tornác küszöbére.
1941,
Mikola
A
vers megtalálható a
Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ez lehetne a
történet vége, de a guglizás tartogatott még néhány figyelemre méltót.
Ki
is volt
Gellért Sándor?
Szégyen, hogy verskedvelő ember létemre nem ismerem. Gellért
Sándor (Debrecen, 1916. december 11. – Szatmárnémeti, 1988. január 26.) magyar
költő, műfordító. Így kezdődik a wikipédia szócikke, amit nem másolok ide, de
ajánlom az elolvasását.
A
Tornácküszöb gondolatnak velemidős megfogalmazása többeket megérintett.
Kányádi Sándor
is idézi, aki persze a forrást is ismeri. Tovább keresgélve
bebizonyosodik, hogy a vers ismert, majdnem közismert. A legjobb úton, hogy
szállóige legyen belőle.
Ezt
a verset szavalta el 2008-ban ünnepi beszéde végén
v. Kocsis László a bonchidai honvédemlékmű
avatásakor. Ezzel a mottóval hirdet egy utazási iroda kárpátaljai és szatmári
kirándulást, bár a részletes útleírásból nem derül ki, hogy megállnak-e Mikolán,
ahol Gellért Sándor oly sokáig élt.
A
beregvidéki Csetfalván épp a számomra oly
kedves sorokat idézte Pápai Ferenc 2012
farsangján. Szatmárnémeti utcáit 1990 óta minden év decemberének első hétvégéjén
a
Gellért Sándor vers- és prózamondó verseny
plakátjaival tapétázzák ki. Talán ennek is szerepe van abban, hogy egyre többen
ismerik. Egyébként nagyon is méltányos, hogy szavalóversenyt nevezzenek el róla.
Ő ugyanis azon kivételesek közé tartozik, akik költő létükre szerettek is,
tudtak is szavalni. Fényi István ezt írja erről: „Amikor Gellért Sándor mond
verset, villámok sisteregnek, égzengés támad, bombák robbannak a teremben. Nem
csak a népi lejtés, zenei anyanyelvünk varázsa kap meg versei hallatán, hanem
forró népszeretete, embersége, eszmélkedésre sarkalló szigorú etikai tartása.”
Jövő ilyenkor emlékezhetünk rá száz éves születésnapja alkalmából.
Emlékezetének mai jelei mellett megragadott egy sokkal korábbi idézet, a vers
születéséhez közeli nagy viharok idején a nekem oly kedves négy sort idézve
vállalt magára feladatot Barcsay Károly.
Őt
aligha tartja számon a magyar közvélemény, de azért szerepel a wikipédiában, s a
szócikk alapján ismertetem a következőket.
Barcsay Károly a Hajdú-Bihar megyei Zsáka református rektorának legidősebb
gyermeke volt. Egyetemi tanulmányai közben hívták be katonának, végigharcolta az
első világháborút, az orosz fronttól az olasz hadszínterekig, és főhadnagyként
szerelt le.
Megalapította a zsákai Hangya Szövetkezetet, mozit nyitott, majd
Berettyóújfaluban ügyvédi irodát nyitott. Hadbíró századossá léptették elő, a
Bihar vármegyei cserkészek vezető tisztje lett (1942-ben a Bihar megyei Barátkán
megrendezte az utolsó cserkész nemzeti „nagytábor”-t). 1936-ban főjegyzővé
választották, majd vármegyei tiszti főügyésznek nevezték ki, ezzel a ranggal
lett a visszacsatolt Nagyvárad és Bihar vármegye tisztségviselője is 1940-ben.
1944 szeptemberében kapott főispáni kinevezést. Nem volt optimista, jelszava a
beiktatáskor: „Zord idő jött akkor, de bármi is bére, Valakinek állani kell a
ház küszöbére.” A szövegen torzított az emlékezet, de nem kérdéses, hogy a
Gellért Sándor versről van szó. A cserkészet kapcsolatot teremt édesapám és
Barcsay között, tehát az is elképzelhető, hogy az idézet ezen az úton ért el
hozzám is. Barcsay ugyan az utolsó bihari főispán, de kinevezésénél fontosabb a
lemondása. A Szálasi puccs után nem volt hajlandó a nyilasokat szolgálni. Igaz
ember lehetett.
Örülök Gellért Sándor erősödő utóéletének. Gazdagodjunk belőle.