"Erős állítás. Bár, ismervén a funkcionális analfabetizmusról szóló felméréseket, lehet, hogy csak ismét naiv vagyok. Miért hangozna ez a cím falrengetően ott, ahol a szövegértéssel szembeni ellenállásnak biztosabb és erősebb hagyományai vannak bármilyen ellenállásnál?"
Tamási Orosz János
Búcsú az olvasástól
Erős állítás. Bár, ismervén a
funkcionális analfabetizmusról szóló felméréseket, lehet, hogy csak ismét naiv
vagyok. Miért hangozna ez a cím falrengetően ott, ahol a szövegértéssel szembeni
ellenállásnak biztosabb és erősebb hagyományai vannak bármilyen ellenállásnál?
Nos, hangozzék bárhogy, én elég erősnek gondolom, és meglehetősen tartós
pillanatnak életemben. Búcsúzom az olvasástól, ha már az írást magát hónapokkal
ezelőtt kikísértem a pályaudvarra, és felraktam a legelső induló vonatra.
Menjen, Isten hírével. S szegődjön mellé, ha rátalál.
Zárójelbe kívánkozó megjegyzést fűzök
ide: sok ideje betegségek jönnek s mennek életemben, egy szívműtét előtti s
utáni állapot határozta meg az íráshoz való viszonyomat – úgy tűnik, tartósan.
Nem csupán gyógyultnak lenni jó, de kell ahhoz, mármint az íráshoz, harmónia is
s ahhoz meg nem árt a harmónia külső (elhanyagolható) s belső (elhagyhatatlan)
komfortja; ne részletezzük. A lényeg, hogy ez nehezen érkezik vissza, ezért,
mióta kigördült azzal a vonattal, egy sort sem írt – talán leszállt valahol,
talán még utazik, valami feltételes megálló felé; mondják, hogy Isten ilyesmi
helyen gyakoribban megtalálható. Legyen úgy. Zárójel be – mondom, úgy fest, az
olvasást is utána küldöm.
Miért is, miért ne, hát persze, hogy a
jó ízlés okán szólok. Mert van itt egy pont, nevezzük G-pontnak, amikor a
hallgatás – kínos. És legalább olyan kínos az összefüggések ignorálása,
illesztem ide, ha már elektronikus megjelenésről beszélünk. Igen, G. Fodor
Gáborról van szavam, aki kezd hasonlatossá válni a hóvirághoz: ha közeleg a
tél vége, közeleg február, akkor ő nyílik. A múlt esztendő azonos időszakában
szintén ő uralta a médiát, e mondatokkal: „A jobboldali értelmiségiek közül
sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót
politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék
volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország
valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés. Ebből fakad a jobboldali
értelmiség minden ellenkezése és ízlésbeli problémája a jelenlegi kurzussal
szemben.” E kitétellel szelet vetett s vihart aratott a jobboldali
értelmiség köreiben; volt, aki meg is írta a véleményét, de többen már akkor
sem. Mert látták, hogy az írás csomagol, s nem akarták abban megzavarni.
Most peniglen üsmét kopogtat a kora
tavasz, nyílik az említett hóvirág, újra G. Fodoré a közbeszéd tematikája, bárha
nem épp arról vitáznak vele kapcsolatban, amiről kellene. Mert hogy ami
ízléstelen, az ízléstelen, annak akár hallgatólagos védelme önmagáért beszél, de
hogy ehhez még definíciót is illesszen – no, azt meg kellene diszkusszálni. Ha
nem is a diszkusszió jogát, hanem magát a szócikket. Ami imigyen szól: „A
konzervatív újságírásról: Mindenkinek megadja, ami neki jár. A nagyságot
értékeli. Az alávalót lenézi. A ribancot annak nevezi, ami. A tehetséget
biztatja. Az államférfit tiszteli. A közösséghez pedig mindig úgy beszél, hogy
"hajrá, magyarok!". Ezt olvashatjuk G. Fodor Gábor elemző tollából egy
megokolhatatlan ízléstelenség megokolásaként, s hát ez az, ami miatt úgy érzem:
búcsúzom az olvasástól, miként az írástól tettem korábban, noha e kettős búcsút
épp az írás eszközével fejezem ki; íme hát korom kognitív korrelációja a kémény
falán.
Igaznak tekinthetjük-e a konzervatív
újságírásról vallott passzust? Számunkra irreleváns. Mert az alaphelyzet:
pillanatnyilag – s remélem, tartós pillanatig – hazánkban egy
kereszténydemokrata kormányzás érvényesül, gyakorol hatalmat. Ez a nevezett
hatalom bevallott öndefiníciója; számunkra tehát a kereszténydemokrata újságírás
mikéntje s miértje releváns. Ennek kifejtése előtt nyissunk újabb zárójelet:
vizsgálható-e az újságírás bármely meghatározása a hatalmat gyakorló pártok
ideológiájának összefüggésében? Itt szögezzük le, hogy az újságírás és a
mindenkori hatalom közötti kapcsolat tagadása illúzió; annak mélységét számos
helyzetben megtapasztalhattuk; oka s lehetőségei külön tanulmányt igényelnek;
ebbe itt és most ne bocsátkozzunk bele, de nem is kell. Hiszen lényeges
szempont: a szóban forgó portál és a hatalom szoros és egyenes összefüggéséről
nagyon erős szóbeszéd tartja magát; s olykor tényeknek látszó érvek is
el-elcsattannak. De mi, mondom, ne erről, hanem a konzervatív és a
kereszténydemokrata újságírás közötti eltérésekről beszéljünk, megengedve, hogy
az előbbiről akár igaza is lehet G. Fodornak. Mondottam volt: irreleváns ez a
nézet egy kereszténydemokrata közgondolkodás megteremtésének óhaja mellett.
Nézzük tehát magát a passzust. „A
konzervatív újságírásról: Mindenkinek megadja, ami neki jár. A nagyságot
értékeli. Az alávalót lenézi. A ribancot annak nevezi, ami. A tehetséget
biztatja. Az államférfit tiszteli. A közösséghez pedig mindig úgy beszél, hogy
"hajrá, magyarok!". S akkor elemezzük, egészítsük ki.
„Mindenkinek megadja, ami neki jár.” S
mi az, ami minden embernek jár, függetlenül fajától, származásától,
világnézetétől, avagy bőrszínétől? Az iránta tanúsított kétségbevonhatatlan
tisztelet és szeretet; annak megtartása akkor is, ha bizonyos helyzetek végletes
konfrontációkra kényszerítenek bennünket.
„A nagyságot értékeli.” Amennyiben az a
közjót szolgálja; annak megfelelő alázatot, tiszteletet s méltóságot tanúsít;
alázatra, tiszteletre s méltóságra tanítva bennünket.
„Az alávalót lenézi.” A
kereszténydemokrata soha senkit nem néz le. Az alávalót sem. A megvetés, gőg,
lenézés a Lator döntése; a megbánásra és megbocsátásra késztetés a
kereszténydemokrácia ereje.
„A ribancot annak nevezi, ami.”
...minek is? Mondjuk: Magdolnának...? (Itt bizony, egy valódi zárójelben,
belebocsátkozhatunk a hagyományok felfejtésébe, röviden. Tudjuk, hogy a
közhiedelem tévesen nevesíti meg Bűnbánó Magdolnát. De magáról a bűnös
magatartásról, az ördög kívánásáról s annak kiűzéséről szólva mindig ez fog
eszünkbe jutni; avagy valljuk inkább, hogy az, akihez így szólott Ő: „A te
hited megtartott téged, menj el békességgel!” - névtelen maradt s marad?) De
térjünk vissza a passzus vitatásához.
„A tehetséget biztatja.” Illendőbb s
alkalmasabb magatartás lenne inkább az, hogy: elismeri s támogatja. Csak mondom.
„Az államférfit tiszteli.” Mert ezt egy
államférfi egyébként is kiérdemli. Ám egy újságíró mindenekelőtt megtartja s
megtartatja az államférfi által viselt közméltóság iránti tiszteletet. Vagy ezt
teszi, minden körülmények között, vagy a mindenkori körülményekre bízza a
közméltóság iránti tisztelet sorsát, erejét.
„A közösséghez pedig mindig úgy beszél,
hogy "hajrá, magyarok!". Miért tenné ezt egy új-zélandi konzervatív újságíró? S
miért élne e szófordulattal egy spanyol kereszténydemokrata, amikor belügyekben
kíván szólni? De félre a tréfával: miért tenné ezt egy magyar konzervatív
újságíró akkor, amikor bármi olyasmiről tudósít, ami nem közügy? Mondottam:
félre a tréfával – egy politikai jelmondat, egy közösség megszólítása nem
koptatható el, nem közömbösíthető úgy, hogy azt „mindig” alkalmazzuk. Ez súlyos
magatartás lenne, akár konzervatív, akár kereszténydemokrata újságíróról van
szó, kivételt az képez, ha ezt a „hívószót politikai realitásnak gondolják,
pedig az természete szerint politikai termék”. Csak remélni tudom: nem ennek
definitív rögzítéséről van szó.
De mindegy is. Mondtam: búcsú ez az
olvasástól. Bár ha mondandóm végén saját csapdámba estem: volt ugyanis egy vers,
amit idézni szerettem volna. Ám könyvtáram hónapok óta tőlem sok kilométerre
van, ezért lesétáltam egy közeli antikváriumba; láttam ott, pár hónapja, s lám,
még ott volt. Egy halk szavú, „csöndírással” dolgozó költő kötete, a Tangere; az
ő egyik versét idézem: „És valóban nem jutottunk el. / Se így, se úgy. /
Azért holnap is felkel a nap. / És kitárul változatlanul. // Engedd, hogy ne
akarjak kimondani semmit. / Hogy amit már megneveztél, ne torzítsam el. / Hogy
hallgatásunk csendje ajándék legyen. / Akárhogyis.” (Dobai Lili: Úgy).
No, igen. Csak megélhető még az írás és
olvasás csöndje; akárhogyis. Addig is adjunk esélyt annak, ami a klasszikusokat
idézi, s feledjük, de nem elhallgatva, oktalan s okolhatatlan tévedéseinket. Ha
képesek vagyunk rá. Én, bevallom, kevésbé, mert miközben a verseskötetek közé
indult kezem, tekintetem megakadt a Szegény Avroszimovon. S most épp Okudzsavát
„nemolvasom”, felfrissült izgalommal. A harminchárom éve megjelent második
kiadást; akkor húsz forintba került, most ötszázkilencven. Kedvem szerint
megjátszanám a lottón a számokat, 33, 2, 20, 59 – de a nullára nem lehet ráxelni.
Kár.