Közép-Európa jövője

Ázsiából jött, európaivá lett magyarok évszázadok óta a periférián, az ütköző zónában érezzük ma­gunkat. A nyugati kereszténység és az ortodoxia határán élünk, Idáig terjeszkedett az oszmán biro­dalom. Régiónkat többek Köztes-Európának tekintik, valamiféle puffernek az orosz világ és a ger­mán világ között. Két pogány közt éltünk és élünk

Surján László

Közép-Európa jövője

Ázsiából
jött, európaivá lett magyarok évszázadok óta a periférián, az ütköző zónában
érezzük ma­gunkat. A nyugati kereszténység és az ortodoxia határán élünk, Idáig
terjeszkedett az oszmán biro­dalom. Régiónkat többek Köztes-Európának
tekintik, valamiféle puffernek az orosz világ és a ger­mán világ között. Két
pogány közt éltünk és élünk.

Egy
másik életérzésünk az egyedülvalóság, a rokontalanság. Nyelvrokonainktól
irdatlan távolságok választanak el, nemcsak térben, hanem időben is, ekként ez a
rokonság inkább a nyelvészek tudo­mánya, mint napi tapasztalat. Petőfi így írta
meg (Élet vagy halál! 1848. szept. 27):

Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.

Társakra pedig szükség van. Magashegyi túrára, de még komolyabb kirándulásra sem
helyes egye­dül menni. A vétójogot erősen korlátozó Európai Unióban pedig
létszükséglet, hogy legalább a blokkoló kisebbséghez társakat találjunk. Az Unió
döntéshozatali mechanizmusain túl a modern gazdaság is összefogásért kiált. A
világméretű versenyben régiónk mindegyik állama kicsi. A Balti tengertől az
Adriáig terjedő térben viszont kialakulhat egy olyan gazdasági tér, amelynek
fejlődési potenciálja az egész Uniót lendületbe hozhatja, s ami kellő súlyt
biztosít az itt élők érdekeinek kép­viseletéhez. Pillanatnyilag tehát a közös
érdek adott.

De
menjünk mélyebbre. Ha nem akarjuk a jövőnket gyorsan változó érdekszövetségre
bízni, az ös­szetartozásnak tartósabb alapokat kell keresnünk. Az egyik elem
lehet a közös érdek, de valódi alap­ja a közös sors és még számos más közös
elem. Együttvéve a mi tudat.

De
honnan lenne mi tudatunk, ha közoktatásunkból, de még a családi hagyományokból
is hiányzik a régiónkra vonatkozó ismeretanyag? Sztereotípiáink vannak. A
rác vad, a cseh pimasz, a tót buta, a lengyel barát, a puliszka nem robban.
Ezekre bizony nem lehet semmit építeni.

Pedig ezek a közös alapok, mint elrejtett kincs a föld mélyén, valóban léteznek.
Hatalmas ismeret­anyagot kell tehát pótolnunk, amelyre egy rövid írás vagy egy
esti beszélgetés természetesen még vázlatosan sem vállalkozhat. De az igényt
felkeltheti.

Közép-Európával sokan foglalkoznak. Van aki szerint nem is létezik, mások
divatcikknek látják. Főiskolai, egyetemi intézetek jöttek létre, alapítványok
sora próbálja biztosítani a Közép-Európára vonatkozó kutatások anyagi alapjait,
miközben nincs még egységesen elfogadott meghatározásunk sem. Sőt azt sem
döntöttük el, hogy földrajzról beszélünk vagy valami másról. A meghatározás
kér­dését most mellőzöm, Sportnyelven szólva kihagyom ezt a magasságot, mert úgy
vagyok vele, mint Szent Ágoston az idő fogalmával: ha nem kérdezed, tudom, ha
kérdezed, nem tudom.

A
meghatározás helyett keressünk közös pontokat. Például mifelénk a nemzet fogalma
bizonyos ér­telemben import árú (Kiss Gy. Csaba). Nyugaton önálló állami
keretben születtek a nemzetek, lé­nyegében az állam maga volt a mozgató rugó.
Itt egy nagy birodalom egymás ellen kijátszotta a nemzetformáló akaratokat,
megnehezítve, késleltetve a folyamatot, s biztosítva magának a túlélést egészen
a XX. századig. Van tehát egy közös pont: a közös sors, az államtalan
nemzet és a nyakán a nemzettelen állam. Gyakran hivatkozunk arra, hogy nemzetünk
határai nem esnek egybe az or­szághatárral, s ez nem a mi akaratunk. De nem
tartjuk szem előtt, hogy teljesen hasonló helyzetben voltak a horvátok, részben
osztrák tartományként, részben a magyar koronához tartozva, részben az oszmán
birodalom alatt élve, vagy kiszakítva a többiektől, katonai közigazgatásnak
alávetve. A len­gyelek sorsa sem vidámabb, mint a miénk. Őket nemcsak több
részre vágták, de önálló államiságuk is megszűnt, s amikor újra megszerezték,
hamarosan felváltva irtotta őket a német és az orosz. majd a második világháború
után, bár győztesnek számítottak, egyszerűen kétszáz kilométerrel nyugatra
helyezték az országukat.

A
Szózatban megénekelt átoksúly alatt mások is sorvadoztak.

A
Magyar Királyság soha nem egy nemzet, hanem mindig nemzetek hazája volt.
Amit elértünk, közösen értük el. Megfeledkeztünk erről. Így azután olyan
településeken is az elszlovákosodásról, elrománosodásról beszélünk, ahol
évszázadok óta vagy talán soha nem éltek magyarok. A Kárpát-medence népeivel
való kapcsolatunkat, amelyek Trianon óta államközi jelleget kaptak, a tényekre
alapozva kell kialakítanunk.

A
közös sors persze nemcsak a Kárpátokon belül élőkre vonatkozik. Gyökerei pedig
sokkal mé­lyebbre vezetnek, mint nemzetté válás kora. Anjouk és Báthori az egyik
irányba, Jagellók a másik­ba: királyokat adtunk egymásnak. Vállvetve harcoltunk
a betörő ellenségek ellen. A közép-európai voltunk tudatosítása azzal az
előnnyel jár, hogy megélhetjük az egy közösséghez tartozást. Hogy egy kicsit a
sajátunkként élhetjük meg más közép-európaiak sikerét. Tudományban, sportban,
kultú­rában. Ráadásul tehetjük mindezt úgy, hogy önmagunkról nem kell
lemondanunk. Nem közép-euró­paiak akarunk lenni, hanem magyarok Közép-Európában.

Az
egymásmellettiség egymásra hatást is jelent. Visszakanyarodva a meghatározás
lehetetlenségé­hez, most szó szerint idézem Milan Kunderát: „Hiábavaló lenne
a pontos behatárolás keresése. Kö­zép-Európa nem egyetlen állam, hanem egy
kultúra, avagy egy sors. Határai képzeletbeliek, és minden új történelmi
helyzetben újra és újra megvonandók.” A közös sors tehát és közös kultúra.

Kultúránk közép-európaisága nem valami olyan elem, ami eltünteti a nemzeti
sajátosságokat. Nem arról van szó, hogy csak kicsit messziről kell nézni, hogy a
részletek ne látszódjanak, s máris egy­formának tűnnek alkotásaink. Vállalva a
tévedés kockázatát, két dolgot emelek ki: az egymásra ha­tás lehetőségét és a
másik ismeretét, ami a szeretet és a megértés forrása. Tavaly tavasszal
Csorsztin (Czorsztyn) egyik szezonon kívül is nyitva tartó vendéglőjébe tértem
be. Ez a település a Dunajec bal partján van, szemben a valamikori határt védő
Nedec várával. Hideg volt, barátságtalanul nyir­kos idő, de a kandallóban
kellemes tűz fogadott, a falon pedig Munkácsy Rőzsehordójának másola­ta. A
rablóhús, a sült krumpli ismerős íze rásegített: otthon voltam, pedig még a
történelmi Magyar­országon is (éppen) kívül.

A
népdalkincsünk közös és eltérő elemei is rámutatnak: a közép-európaiság
nem valami lepel, ami beborítja, elfedi nemzeti sajátságainkat, hanem
kölcsönhatás, egymásból gazdagodás. Mérhetetlen de sürgősen pótolandó bűne
közoktatásunknak, közművelődésünknek, hogy ezen a téren roppant hiányos a
műveltségünk. Nem mai hiba, szinte örökletes betegség, amit éppen felismerni
kezdtünk, amikor Trianon megmérgezte a közeledési próbálkozásokat.

Ha
közvetlen szomszédainkkal való kapcsolatunk történetét vizsgáljuk, nem
kerülhetjük meg Bécs sajnos nagyon sikeres oszd meg és uralkodj politikáját.
Ezért fakadt ki Petőfi:

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól mely titeket védett,
Magyar kezekben villogott a kard.

Lenyűgöző Petőfi izzó magyar öntudata, de lássuk be, több mint költői túlzás,
amit elkeseredésében ír. Mert a kard nemcsak magyar kezekben villogott.
Csatáinkban ott volt a király minden alattvalója. Adott esetben nemességet is
kapott vitézségéért, ha tót volt, ha horvát, akkor is. Már említettem a
sztereotípiákat, ezek a szomszédok felé negatívok, ha rólunk van szó, túlzásokba
esően pozitívok.

Mit
lehet ezzel kezdeni? Mit lehet kezdeni a sebekkel, amelyekből jócskán kaptunk?

A
testi sebeket fel kell tárni, meg kell tisztítani. A lelki sebeket sem szabad a
szőnyeg alá söpörni. Tisztító, adott esetben fájdalmas párbeszédre van
szükség. De van-e készség erre? Alkalom volna, sok nagy lehetőség. De
könnyebb megpróbálni Malina Hedviget hazugnak nyilvánítani, netán nem teljesen
beszámíthatónak, mint elgondolkodni, miért gyakori élménye a határon túli
magyaroknak a magyar szó kiváltotta atrocitás. Tévedés ne legyen, nemcsak
Szlovákiában.

A
program, a vágy nem új. Rendezni végre közös dolgainkat – erre szólított
fel József Attila is.

Ki
hallja meg a felszólítást?

Az
elmúlt öt év magyar politikája roppant pragmatikusan nyúlt a kérdéshez. Képes
volt félre tenni megoldhatatlan ügyeket, s eredményesen összedolgozni a közös
érdekekért. Vannak, akik ezt sző­nyeg alá söprésnek tekintik. Nem az. Két
egymástól óvakodó, bizalmatlan ember számára a bizalom megszerzésének útját
nyitja meg, ha bizonyos dolgokban megértik egymást. Esély és remény ez még a más
területeken való közeledésre is.

De
ne gondoljuk, hogy a közeledés csak kormányfeladat. Jean Monnet, Európa egyik
atyja azt írta a naplója élére: Nem országokat, hanem embereket egyesítünk. Az
országok közötti egyetértés, kibé­külés mit sem ér, ha csak a politika felső
köreit érinti. Szívbéli barátságra kell jutnunk mindnyá­junknak, jogos
sérelmeink és fájdalmaink ellenére. Ehhez talán következőkre van szükség:

1.
Önvizsgálatra, önismeretre, hogy felismerjük: mit hibáztunk. Hogy
megértsük végre a Himnusz sorait: bűneink miatt gyúlt harag kebledben.

2.
Megbocsátásra. A rajtunk esett sérelmeket a megtorlás nem zárja
le. Nemcsak azért, mert a sérel­mi politika sérelmet okoz és soha nem lesz vége
a szembeállásnak. Keresztényként ennél sokkal ko­molyabb motivációnk van. Azért
imádkozunk, hogy úgy bocsássa meg Isten a mi vétkeinket, ahogy mi megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek. Aki képtelen a megbocsátásra, aki feltételekhez köti
azt, a Miatyánk szavai szerint az üdvösségét kockáztatja.

3.
Megegyezés készségre. Ha tudjuk, hogy mi is hibáztunk, ha készek
vagyunk megbocsátani, akkor már csak egy lépés van hátra: a megoldás keresésekor
legyünk készek a kompromisszumra. Okos enged, szamár szenved. Ne legyőzni, hanem
meggyőzni akarjunk.

Ezek a szempontok mindenkire vonatkoznak, a nagypolitikára és egy egyszerű civil
mozgalomra is.

Nemzetek közötti feszültség nemcsak Trianon okán van a térségben. Elég ha csak a
Jugoszlávia szétesésére és a szerb–horvát viszonyra gondolunk, vagy a
szlovén–horvát határkérdésekre, avagy a lengyel–litván viszonyra. Tévednek tehát
azok, akik az efféle egymásnak feszülést annak tudnák be, hogy a magyarok
képtelenek belenyugodni, hogy elvesztették az első világháborút.

A
megbékélésünk folyamatában a mai történések egy új elemet hoztak: ez pedig a
közös felelősség. A migráns áradat jelentőségét nem lehet túlbecsülni.
Rámutat arra, hogy a mai Európa uralkodó irányzata teljes mértékben szakított
mindazzal, ami Európát jellemezte. Bizonyos gőggel és öntu­dattal azt kívánják a
bevándorlóktól, hogy integrálódjanak az úgymond európai értékekhez. A
be­vándorlókat legalább három fontos dolog jellemzi: Van Istenhitük, közösséget
alkotnak és van jö­vőképük, azaz vannak gyermekeik. Az európaiak elfordultak a
vallástól, individualisták és gyer­mektelenek. Ha lesz integráció, alighanem az
európaiak integrálódnak az iszlámhoz, s nem fordítva. Ha meg akarunk maradni
annak, amik vagyunk, rá kell találnunk ismét Istenünkre. Európa nem először
pogányosodott el, s eddig mindig nagy vallási ébredés zárta le ezeket a
korszakokat. Közép-Európában még sokkal gyengébb az elpogányosodás és több esély
van a valódi megtérésre, mint Nyugaton. Schuman jóslata szerint: „a demokrácia
vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Egy ke­resztényellenes demokrácia olyan
karikatúra lesz, amely vagy zsarnokságba vagy anarchiába süllyed.”
Beteljesedett. A megújulás a közép-európaiak nagy felelőssége s egyben
lehetősége is.

Nem
lesz azonban hiteles a kereszténységünk, ha egymással szemben ordas indulatok
élnek ben­nünk. A mai idők adta történelmi felelősségünknek csak egymással
megbékélve tudunk megfelelni, Ez a megbékélés nem a sebekbe való beletörődés,
hanem egy olyan jövő építése, amelyben nem lesz (legyünk realisták: kevesebb
lesz) a kölcsönös sértés és sérülés. Egy Istennel és emberrel kien­gesztelődött
Közép-Európának van jövője, sőt csak egy ilyen Közép-Európának van jövője. Ez a
Közép-Európa viszont úgy kell a talajt és irány vesztett Nyugatnak, mint a falat
kenyér.