"Lagzi István sokévtizedes kutatómunkájával, a hadi levéltárak feltárásával szinte névre szólóan, pontos számadatokat rögzítve hozta össze az utókor számára a két nép barátságának ezt a csodálatos eseményét. "
Dobos
Marianne
Menekült lengyel katonák Magyarországon 1939–1941
(Lagzi
István monográfiája)
Az újságra kattintva olvasható méretet kapunk
Legendás
pillanata volt a magyar és lengyel nép baráti összetartozásának a második
világháború kitörésének időszaka. A Hitler–Sztálin paktum hatására Közép-Európa
egyik legjelentősebb „köztes” állama szinte pillanatok alatt szűnt meg létezni.
A támadás népirtásokba torkollott, gyilkolták, pusztították a lengyeleket mind a
németek, mind pedig a szovjetek. Menekülők szerencsés áradata használhatta ki az
akkor éppen közös magyar-lengyel határt. Romániába és Magyarországra menekültek
a polgári lakosság lehetőséget kihasználó tagjai, de a lengyel hadsereg
maradványai szervezett tervek szerint érkeztek a baráti befogadóvá váló
Magyarországra. Majd pedig az ezt követő három év során szintén előre
meghatározott tervek szerint osztódtak szét a katonák, a világháború majd minden
frontjára jutott belőlük hősi résztvevő.
A
lengyel polgári menekültekről végre már sok mindent tudunk. Érkezésüket,
iskoláztatásukat, túlélésüket. De volt mindmostanáig egy fehér folt, amely csak
politikai érvelésekben, népi hagyományokban élt tovább: a német, majd a szovjet
támadás után hazánk és Románia a lengyel hadsereg menekültjeit befogadta, majd
1939 és 1941 között segített a háborús frontokra evakuálni az ide menekülőket,
hogy részt vehessenek a szövetségesek győzelmében. Azt tudtuk, hogy a
legnehezebb ütközetekben, frontokon, csatákban lengyel katonatisztek és
közkatonák vettek részt, elvben arról is lehetett tudomásunk, hogy a menekültek
nagy része Magyarországon keresztül jutott ki ezekre az életveszélyes katonai
terepekre. De azt, hogy mindez miként zajlott le, milyen szervezési formák
között történt a helyszínre juttatásuk, azt nem igen tudatosíthatta többek
között a magyar katonai politika, utóbb pedig a történészek sem vették a
fáradságot, hogy utánajárjanak mindennek a látszólag nagyon bonyolult –
valójában csak is a jószándékú segítés és „szemethúnyás” egyszerű tényeit
feltáró – esemény sorozatnak.
A borítókra kattintva olvasható
méretet kapunk
Lagzi István
sokévtizedes kutatómunkájával, a hadi levéltárak feltárásával szinte névre
szólóan, pontos számadatokat rögzítve hozta össze az utókor számára a két nép
barátságának ezt a csodálatos eseményét. Mert nem könnyű politikai és
diplomáciai befogadásról és „félrenézésről” kell a kutatónak pontosan számot
adnia. Magyarország annak a Németországnak volt szövetségese, amelyiknek nem
engedélyezte a lengyelországi támadás idején a területén a támadó erők
átvonulását. Sőt, a menekülő katonákat érkezésük teljességében befogadta,
elhelyezte őket különböző táborokban, szervezeteiket hagyta működni, és
tudomásul vette, hogy az itt letelepített katonákat három év alatt majd
teljességükben evakuálják is az országból. A magyar katonai szervezetek is
különböző, személyes meghatározottságtól vezetett ténykedésükkel ugyanis nemcsak
a németek szövetségesi megsegítésén dolgoztak, hanem épp ellenkezőleg: azt
segítették, hogy Európa és a világ különböző frontjain a náci Németország
ellenében nemzetközi elismerésre méltó részvétellel tudjanak részt venni a
hazájukat megsemmisítő ellenség ellenében. Tulajdonképpen a magyar szövetséges
ellenében is. Olyan körülmények között, amikor a magyar honvédség nem egy
vezetője éppen meggyőződéses híve volt a német szövetségnek. Sőt, amikor a Német
Birodalom 1941-ben megtámadta addigi szövetségesét, a londoni székhelyű emigráns
Sikorski kormány egyezséget kötött a Szovjetúnióval, ahol kiengedték a
lágerekben még megmaradt lengyel katonákat, és befogadták és továbbsegítették a
magyarországi lengyel katonákat. Ha volt bonyolult katonai elosztása a még
életben maradt katonáknak, akkor ez az időszak az volt. Lényege és eredménye:
mindenhol a világháború frontjain keményen küzdő lengyel katonák érkezhettek a
döntő ütközetekbe.
Lagzi
István könyve nem könnyű olvasmány. A negyvenezer Magyarországra menekült
lengyel katona szinte minden egyes egyede sajátos egyéni történetével jelenik
meg könyvében. Nem statisztikákat alkot (azt csak könyve végére kerekíti ki),
hanem éppen hogy egyedeire lebontja, szinte balladás történetet rögtönözve
minden egyes katona menekülésének történetéből. Mindenki egyedi esetté válik
könyvében. Egyedi, amint a katona függ az érkező parancsoktól, amint lengyel
összefüggéseit kibontja, és egyedi, amint a magyar ügykezelés személyes
eseteként történik meg élete további menetének segítése.
Nincs
két egyforma eset. Minden személy más-más hálózatba bonyolódva kerül át
Magyarországon. Parancsok és diplomatikus parancs nem teljesítések gomolyaga ez
a három év. Ezekből a történetekből szövődik össze a menekülő lengyel hadsereg
magyarországi evakuációja. Nekünk olvasóknak kell az egyes esetek alapján
összerakni a történelmet. Muszáj a tudós történésznek lebontania a nagy
történelmet egyedi történetekre, mert csak így képes meggyőzni az utókort, hogy
mindebben végül is a két népet sorsközösségre kényszerítő testvériség nyilvánult
meg mindennek során.
És még
egy fontos észrevétel a könyvben. Katonák történetéről, parancsokról,
végrehajtásokról és segítségnyújtásról van benne szó. De egy lényeges mozzanat
munkál ezekben a különös szervezkedésekben. A katonatisztek nagy része egyben
egyházi személyiség is. Lengyelországban a katolikus egyház összekapcsolódott a
katonai szervezkedésekkel. Az egyház tekintélye olyan erkölcsi erőt mutatott fel
ebben a zavaros történelmi alakulásban, ami utóbb majd a kommunizmus idején is
képes volt tekintéllyel védeni Európa keresztény gyökereiben ágyazottságát a
lengyel népnek. És itt figyelhetünk fel, hogy nemcsak a lengyelek keresztény
szervezetei mozgatták mindezt a katonai mozgást, hanem a Vatikán és személy
szerint XII. Pius pápa náciellenes törekvései is áthatották ezt a látszólag csak
katonai megmozdulást.